Bhaktisziddhánta Szaraszvatí születése és missziója

Gószvámí Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád Dzsagannáth Puríban, Bhaktivinód Thákur negyedik fiaként született 1874. február 6-án. Anyja Bhagavatí déví volt, a kisfiú pedig a Bimala Praszád nevet kapta. A védikus írások harminckét jelet sorolnak fel, amiről egy nagy személyiség felismerhető. Az orr, a kezek, az állkapocs, a szemek és a térd hosszú, a bőr, haj, ujjperecek, fogak és a szőrzet finom, a szem, talp, tenyér, szájpadlás s az ajkak pirosasak, a mellkas, váll, a körmök, az orr, az ajkak és az arc magas, a nyak rövid, a csípő, homlok és mellkas széles, a köldök, a hang és az ember természete mély. Aki e harminckét jellel rendelkezik, az nagy személyiség, mahápurusa. E jelek a kisgyermek testén feltűnően szembeötlők voltak, s a gyermek horoszkópját elkészítő asztrológus is kivételes személyiségre utaló jeleket talált. Bhaktivinód Thákur azért fohászkodott, hogy olyan fia születhessék, aki kiteljesíti majd a bhakti missziót, és amit ő maga könyveivel megalapozott, azt továbbviszi, valamint templomokat alapít, prédikál. Az asztrológus megállapította, hogy Bímal Praszád híre szerte a világon elterjed, s olyan tanítóként ismerik majd, aki feltárja az emberi élet igazi célját. A védikus szokásoknak megfelelően hathónapos korában kapott először gabonafélét, nevezetesen rizst. Ez egybeesett a Ratha-játra (szekérfesztivál) ünnepséggel. Dzsagannáth szekere éppen Bhaktivinód Thákur háza elé érkezett, s ott megállt, meg sem lehetett mozdítani. Bár a szekeret sok ember húzza kötéllel, mások pedig tolják, néha mégis előfordul, hogy megáll. Ilyenkor az óriási szekéren utazó Úr Dzsagannáth úgy határoz, hogy nem megy tovább - aztán hiába is próbálkoznak a hívek, a szekér meg sem moccan. Egyszer Csaitanja Maháprabhu idejében is előfordult, hogy a szekér megállt. Rengeteg katona próbálkozott, sőt, elefántokat fogtak be a szekér elé, de mindhiába. Maháprabhu, aki ott táncolt Dzsagannáth előtt, amikor látta, hogy hiába erőlködnek, a szekér mögé lépett, a fejével tolni kezdte, mire a szekér könnyedén el is indult. Most is ilyesmi történt. Bhaktivinód Thákur házánál megállt a szekér s három napig meg se moccant. Ekkor férje kérésének eleget téve Bhagavatí déví karjaiba vette kisfiát és felszállt Dzsagannáth szekerére. A féléves kisfiút Dzsagannáth kegyszobrának lótuszvirág lábaihoz helyezte. Hölgyek általában nem mennek fel a szekérre, de Bhaktivinód Thákur felesége megtehette. A kisfiú kinyújtotta kezét és megpaskolta Dzsagannáth lábait. Ekkor egy nagy virágfüzér oldódott le Dzsagannáth nyakáról és a kisgyermek fejére hullott. Bhagavatí déví kimondhatatlanul boldognak érezte megát. Mikor a gyermek természetét próbára tették, a szokásoknak megfelelően egyik oldalán pénzt és ételt helyeztek el, míg másik oldalán a Bhágavata-purána kötetét. Úgy tartják, ha a gyermek a pénz felé mászik, jó üzletember lesz belőle, ha viszont a könyv felé, akkor szent életet fog élni. A pénz s az étel nem is érdekelte Bímalt, rögtön a könyv felé fordult. Mihelyt elérte a Bhágavata-puránát, körös-körül mindenki Hari szent nevét kiáltotta.

...

Az első világháború kitörésekor atyja elhalálozott. A tőle való elválás nagyon megviselte, mert nemcsak apja volt számára, hanem mestere, guruja is, hisz gyermekkorától fogva Krsna imádatára nevelte. Később fölvette a szannjász rendet, fölelevenítve ezzel ezt a szinte kihalt tradíciót. A Bhágavata-purána említi a tridandi szannjászt, vagyis a vaisnavák által követett lemondás rendjét, s Rámánudzsa Ácsárja idejében is ismeretes volt ez az életrend, de Csaitanja korában, s őutána már nem. Maga Csaitanja Maháprabhu is májávádí mestertől vette fel a szannjászt, az utána következő bhakták pedig vagy házasemberek, vagy bábádzsík, visszavonult szentek voltak. Az ő jelvényük nem a danda (a szannjászík botja), hanem a kaupin, a fehér gyolcs ágyékkötő volt, s nem utaztak, nem prédikáltak, hanem magányos helyre elvonulva meditáltak Krsna szent nevein és kedvtelésein, tanulmányozták az írásokat, s emellett persze ők maguk is írtak. Bhaktisziddhánta viszont újfent bevezette a sáfrányszínű ruhát, a dandát s a prédikálást, s ugyanezt, az aktív prédikálást, írást, utazást várta el a szannjászíktól. Emiatt sok ortodox pap kritizálta, de ő nem zavartatta magát. Sok nem-bráhmana családból származó embert szentelt bráhmanává, ami szintén komoly ellenállást váltott ki. Előfordult az is, hogy az egyik városban tanítványaival együtt kőzápor fogadta. Forradalmi prédikálása tehát igen komoly visszhangot keltett egész Indiában, de ezzel nem elégedett meg, hanem amint lehetősége nyílott rá, külföldre is elküldte tanítványait, Londonba, Németországba, Ausztriába, Csehországba, Franciaországba, illetve Burmába és más országokba. Prabhupád A. Cs. Bhaktivédánta Szvámít is arra kérte, hogy angol nyelven, külföldön is hirdesse a bhakti filozófiát. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí missziója röviden úgy foglalható össze, hogy Indiában s India határain túl is megismertette a tiszta bhaktit, Krsna minden önző, anyagi érdektől mentes szolgálatát. Ennek érdekében szinte bármire hajlandó volt. Nem volt szűklátókörű, mint annyian mások, hanem mint Krsna tiszta szolgája, aki közvetlenül a lelki világból érkezett, úgy látta, a bhakti terjesztése érdekében mindent meg kell tenni. Ezt persze mi nem utánozhatjuk, tudnunk kell, hol a határ. Egyszer például a Jóga-píthánál tartott nagy összejövetelre neves filozófusokat, gazdag embereket, befolyásos társadalmi személyiségeket is meghívott, gondolván, hogy ha ők eljönnek és nekik megtetszik a bhakti, akkor sok emberen tudnak majd segíteni, latba vetve befolyásukat. Sokan el is jöttek, s mivel közülük többen húsevők voltak, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí elrendelte, hogy egy közeli szállodából hozzanak húsételeket a vendégek számára. Szvámí B. R. Srídhar, aki ekkoriban már a tanítványa volt, ellenkezett kissé, mondván ez a lépés rosszt hírt fog kelteni az egész misszióra nézve, de Bhaktisziddhánta Szaraszvatí azt válaszolta, hogy ezt a döntését már millió születéssel korábban meghozta. Igen merészen terjesztette tehát a bhakti filozófiát. Mikor felvette a szannjász rendet, ellátogatott Vrndávanba. Autón utazott, két tanítványa, Paramánanda és Kundzsa Babu pedig európai öltözékben, öltönyben, nyakkendőben kísérte őt. (Paramánanda nagyon fiatalon állt a szolgálatába, s a tanítványok közül csak ő tegezte mesterét. Olyan meghitt viszonyban voltak, hogy Sríla Bhaktisziddhánta minden kérését teljesítette habozás nélkül.) Indiában abban az időben - az angol uralom alatt - ez a viselet amúgy is nagy port vert fel, sőt, inkább lenézték az európai módra öltözködő embereket. Ő volt az első guru, aki gépkocsit használt, s a hithű hinduk már ettől is valósággal sokkos állapotba kerültek. De hogy Vrndávanba látogatván autón érkezzék és európai ruhába bújt ind tanítványai kísérjék, ezt már végképp felháborítónak találták. S nemcsak tanítványai megjelenése keltett megütközést, hanem Sríla Bhaktisziddhánta Szaraszvatí sáfrányszínű dhótija is. Ő viszont azt mondta, mindez csak külsőség, a lényeg a bhakti terjedése, s ha van két komoly tanítvány, aki minden anyagi dologról lemondott, mit számít akkor a viselet? A bhakti folyamatában valóban az a cél, hogy a szívünket megtisztítsuk, s nem külsőleg kell a ruházatunkra ügyelni, bensőnkben pedig valamilyen aljas gondolatot, szándékot forgatni. Éppen ellenkezőleg, a szív megtisztítása a lényeg, s ha ezt a hagyományok nem akadályozzák, akkor szívesen követjük azokat. S abban az időben a nyugati viselet nagyon is segítette a bhakti terjedését, ugyanis akkoriban Indiában még angol világ volt, s az angolok lenézték az indiaiakat, sokszor a viseletük miatt is. Ha viszont valaki úgymond "civilizált" módon öltözködött, azzal inkább szóba álltak. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí azt akarta, hogy maguk a hódító angolok váljanak bhaktákká. Akkoriban Anglia világhatalom volt, s ha egy világhatalom polgárai megismerkednek a bhaktival, az minden bizonnyal az egész világra pozitív hatással lesz. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí igen előrelátó, reformer lélek volt, aki tisztán látta, mennyire szenvednek az emberek a világban, s tudta azt is, hogy szenvedéseiket a bhakti hiánya okozza. Olyan gyógyszert akart nyújtani, aminek segítségével az emberek föleleveníthetik szunnyadó odaadásukat Isten iránt. Olyannyira érezte ennek szükségét, hogy valósággal türelmetlen volt, nem tudott várni a bhakti terjesztésével. Nagyon aktívan prédikált, minden nap más városban tartott előadásokat, amint volt rá lehetősége, elküldte tanítványait, alapítsanak új templomokat, nyomtassanak könyveket. De más szempontból is forradalmár volt, mert a nyomdagépeket például úgy helyezte el, hogy a templom kegyszobrai láthatták azokat, amint a transzcendentális üzenetet nyomtatták. Ő nem küszködött azzal, hogyan haladjon a lelki életben, mert "fölülről" érkezett. Az emberek az anyagi világban általában alacsonyabb szintről indulnak, s úgy haladnak fölfelé. Ritkán, de jönnek olyan személyiségek is, akik a lelki világból érkeznek az anyagiba, hogy Isten szeretetére tanítsák az embereket. Ilyen volt Bhaktisziddhánta Szaraszvatí is, aki annyira szívügyének tekintette az Isten személyiségét tagadók (monisták, advaitisták vagy májávádík) elleni föllépést, hogy Dzsagannáth Puríban beköltözött az ottani Sankara-mathba, vagyis egy monista kolostorba. Meghozta azt az áldozatot, hogy hónapokon át tanulmányozta Sankara és más májávádí filozófusok tanait. Végül tanítványai és jóakarói már igen aggódtak érte, de miután otthagyta a monista kolostort, logikus érveivel, nagyszerű vitakészségével minden májávádí nézetet képes volt megcáfolni. Egész Indiában nagy hírnévre tett szert, olyannyira, hogy ha megjelent egy városban, a helybéli szvámík, jógík és panditok valamilyen ürüggyel gyorsan távoztak, nehogy ki kelljen állniuk egy filozófiai párbajban s alulmaradjanak. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí tehát igen fontos guru a tanítványi láncban, s láthatjuk, hogy tanítványai között is olyan kivételes lelkek voltak, mint Szvámí B. R. Srídhar, vagy Prabhupád A. Cs. Bhaktivédánta Szvámí, akik sikeresen folytatták misszióját. részletek

Szvámí B. A. Narayan előadásából, 1986. december 20. Bécs.
megjelent a Gangesz című folyóirat 3. számában