ismeretforrások

A nyāya (az óind logika tudománya) négy alapvető pramānát, ismeretforrást említ.

pratyakṣa (szem előtt, akṣa prati): személyes, érzékekkel történő tapasztalás. Bár a tapasztalás nagyon hatásos és kézzelfogható ismeretforrás (hiszem, ha látom), mégis, számos hiba rejlik benne, hiszen az érzékek tökéletlensége, a dekoncentrált figyelem mind csorbítja a tapasztalást. A tapasztalás többnyire nem áll önmagában, hiszen sokszor egy apró részletből következtetünk az egészre, s így kiegészül a következtetéssel.

anumāna (utánagondolás): következtetés. A következtetés gondolati cselekvés, összekapcsolódik a tapasztalással, hiszen az észlelt jelenség következményeit latolgatjuk. A nyāya háromféle következtetésről beszél:
- pūrvavat („okkal rendelkező, vagy mint korábban): a megfigyelt jelenségből múltbélire következtet (ha a folyó árad, nemrég sok eső esett)
- śeṣavat (véggel rendelkező, vagy mint később): a megfigyelt jelenségből jövőre levont következtetés (ha a pávakakas rikoltozik, hamarost eső lesz)
- sāmānyato dṛṣṭa (az egyezőségre való rálátás): egyidejű eseményre levont következtetés (ha a süket látja, hogy verik a dobot, tudja hogy mások hangot is hallanak);

upamāna (mellégondolás): összehasonlítás, analógiára épülő következtetés. Gautama példája: a gavaya nevű erdei állat hasonlít a tehénre. Ha mármost még ugyan nem láttunk gavayát, de látunk egy állatot, amelyik hasonlít a tehénre, de nem az, akkor tudhatjuk, hogy gavayát látunk. Más rendszerek az anumāna részeként tekintenek rá, ám Gautama leszögezi, hogy míg az anumāna egy jelenbéli tapasztalatból von le következtetést egy eddig még nem tapasztalt dologra, addig az upamāna egy éppen most tapasztalt dolgot azonosít hasonló tulajdonságok alapján.
Az upamāna kategóriájába szokás sorolni a modellezést, az analóg jelenségek vizsgálatát is.

śabda (hang, szó): kinyilatkoztatás. Míg a többi ismeretforrás ilyen-olyan hiányosságokkal terhes, a kinyilatkoztatás emberfeletti (apauruṣeya), isteni forrásból származik. Míg a többi ismeretforrás mind vezethet hibás ismerethez, a kinyilatkoztatás természeténél fogva felette áll ennek. A śabda fogalmát olykor kibővítik, s nem csak az isteni kinyilatkoztatást, hanem más, kétségtelen tekintély kijelentését is ide sorolják, legyen szó akár tökéletes látnokról, vagy csupán egy adott témában kompetens őszinte személyről… például keresem a szemüvegem, és közlik velem, hogy a homlokomra toltam.

A fentiekből is kitűnt, hogy ezen ismeretforrásokat a különféle iskolák eltérően értelmezik… így aztán továbbiakról is beszélhetünk, bár ezek felfoghatók az előzőek kiemelt részeiként is. Jaimini, a pūrvamīmāṁsā atyamestere a fentieket további négy ismeretforrással egészíti ki:

aitihya: tradíció, az (iti-ha – ugyanígy, a hagyomány szerint szóból). Bár eredeti forrása akár már feledésbe merült, mégis ősidők óta igaznak tartják.

arthāpatti (eredményre jutás): vélelem, feltételezés. Feltételezésünk olyan tényen alapszik, mely e nélkül megmagyarázhatatlan lenne. Például látjuk, hogy a kövér Dévadatta egész nap nem eszik, s ha mégis dagad a hasa, akkor biztosak lehetünk abban, hogy éjszaka szokott enni. Különben kövérsége megmagyarázhatatlan lenne.

sambhava (együtt létezés): bennfoglalás; Nyilvánvaló tény, hogy a nagyobb mennyiség magában foglalja a kisebb mennyiséget. Ha valakiről tudom, hogy van száz forintja, akkor nyilvánvaló, hogy tíz forintja is van.

abhāva (nem-lét): nem-létezés, az ismeretszerzés valaminek a hiányán alapul. Dévadatta nincs a házban, következésképpen bizonyosan odakint van.

Megemlíthető még két további ismeretforrás:

ārṣa: azon rendszerekben, ahol a śabda kifejezetten a kinyilatkoztatásra vonatkozik, külön említik a jeles bölcsek kijelentéseit, ez az ārṣa. A szó a ṛṣi (látnok bölcs) szóból származik. Véleményük sokszor különbözik, hiszen ahogy a Mahábháratában is olvashatjuk: „Nem ṛṣi az, kinek a véleménye nem különbözik (a többiétől).” Ugyanakkor a korábbi szentek, ácsárják véleménye nagy súllyal esik latba.

ceṣṭā (mozdulat, taglejtés): közlés testbeszéddel, hiszen információt nem csupán szavakkal adhatunk át.

Legfőbbnek mindenképpen a kinyilatkoztatás (śabda) tekintendő, a más forrásokból származó ismeret akkor fogadható el, ha egybevág a kinyilatkoztatással. A kinyilatkoztatás feltárhatja az Istenről mindazt, ami rejtve marad az érzéki tapasztalás, a következtetés, vagy a megismerés bármely más formája előtt, hiszen a felfoghatatlan, ellentmondásosnak tűnő tulajdonságok fennakadnak az emberi okoskodás szűrőjén.
Hadd jegyezzem meg ugyanakkor, hogy a kinyilatkoztatás önmagában bármennyire tökéletes, mégis saját korlátozott befogadóképességünk szűrőjén keresztül találkozunk vele. Így bár a forrás kétségkívül tökéletes, a róla alkotott megértésünk nem lesz feltétlenül az.

PDF