2012. május 2., szerda

Siksástaka 5. – hadd legyek egy porszem lábaidnál!



ayi nanda-tanuja kiṅkaraṁ
patitaṁ māṁ viṣame bhavāmbudhau |
kṛpayā tava pāda-paṅkaja-
sthita-dhūlī-sadṛśaṁ vicintaya ||5||
 

ayi – óh, Uram (gyöngéd megszólítás; kérlelő, meggyőző szócska); nanda-tanuja – óh, Nanda fia!; kiṅkaram – szolgát (valamit csinálót, hasznosat); patitam – bukottat, elesettet; mām – engem; viṣame – félelmetesben; bhava-ambudhau – a létezés óceánjában; kṛpayā – könyörületesen, kíméletesen; tava – tiéd; pāda-paṅkaja-sthita – lótuszlábnál lakozó; -dhūlī-sadṛśam – porszemhez hasonlatos; vicintaya – fontold meg, gondolj rá, vedd figyelembe

Óh, Nanda kisfia, e bukott szolga a létezés félelmetes óceánjában (van),
fontold meg kérlek, s (tedd) lótuszlábadnál lévő porszemhez hasonlatossá!


Csaitanja a Krsna-imádat hirdetője volt. Az istenhiten belül a Krsna-koncepció a szépség és szeretet vallása, a misztikus szeretetfilozófia felsőfoka. A lélek és Isten szerelemben való egyesülése nem a tantrai gyakorlatok szexuálmágiája, hanem a magasztos, testiségtől tiszta istenszeretet. A Csaitanja-féle bhakti sajátsága a rasza-elv, vagyis az Istenhez fűződő kapcsolatok tudománya, melynek spektruma a semleges érzülettől az eksztatikus szerelem-mámorig tart. E vers a skála negyedik fokán elhelyezkedő szülői érzületet említi, Isten fiúságát. Nanda a vrndávani pásztornépek királya volt, kinek családjában Krsna a gyermekéveit töltötte. Ezt az intim, családias viszonyt igen magas fokú istentudat és – szeretet alapozza meg. A jógík és aszkéták absztrakt meditációja helyett fölöttébb emberi körülmények övezik az Istent, így a szeretetkapcsolat igen magas foka élhető át. Isten fiúsága az oltalmazott állapotot is jelzi, s az Istent is oltalmazó földi atya oltalma minden hívő számára menedék.

Az isteni elkötelezettség híján az egyéni lélek kiesik a harmóniából, s bukott helyzetbe, az anyagi létóceánba kerül. Bukott helyzetében az ember megfeledkezik lelki identitásáról és szolgálatkészségéről. Az óceán éppúgy metaforája a gyámoltalanságnak és reményvesztettségnek, mint a lelki boldogságnak, az egyik esetben a végtelenség, a másik esetben a kimeríthetetlenség képzetét keltve. A létóceán másik szimbolikus neve a szamszára, létkörforgás, a születés és halál ismétlődő körfolyamata. Az istenszeretet legyőzi a szamszára rettenetét, hiszen a magasabb isteni elkötelezettségben születésről születésre a szolgálatért fohászkodik Csaitanja. E szolgálat isteni oltalmába történő beemelés, a menekvés a fuldoklástól a megtérés-élmény fölszabadító eufóriáját sejteti. Ennek szubjektív, elvi feltétele a vágy és hit, gyakorlati vetülete a meghódolás, objektív feltétele pedig az isteni kegy kiáradása. A szolgálatkészség csak ezt követően bontakozhat ki. A lótuszlábak pora kifejezés költői eszközökkel fejezi ki a Csaitanja-féle bhakti ontológiai igazságát, miszerint az egyéni lélek Isten energiájának parányi szerves része.

Amíg az ember megtisztulva vissza nem nyeri eredeti lelki azonosságát, a nemkívánatos vágyak nyoma még megmarad szívében. Így a végső célt s a tökéletességet is beárnyékolják a tisztátalanságok. A tisztulásban az első lépés az Istenhez fűződő kapcsolat felismerése. A nemkívánatos vonásoktól megtisztulva a tántoríthatatlan szolgálatkészség következik, majd az ember meditációja során önkéntelenül is megszólítja Istent. Ez az elsődleges vágyódás, amit a spontán vonzalom kialakulása követ. Ennek nyomán Krsna rejtett, titkos kedvtelései minden különösebb erőfeszítés nélkül önként feltárulkoznak. Ez az isteni boldogság spontán síkja. A végső tökéletesség a rajongó istenszeretet, ami csak az előző három fokozat után nyilvánul meg.
 

 (B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése