2012. november 3., szombat

tisztelet a Mesternek!


gaura-hitāvatārāya pālana-śakti-rūpāya |
bhakti-kamala-tīrthāya śrī-gurave namo namaḥ ||

gurudeva-padābjam-anurajyase dehi sevām |
astu me tṛṣitāya śrī-kṛṣṇa-nāmāmṛta-jalam ||

Újra és újra hódolatom ajánlom mesteremnek, Szvámí Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzsnak, kivel Csaitanja Maháprabhu kegye szállt alá, s aki az isteni oltalom képviselője.
Oly hűségesen ragaszkodsz Gurudév lótuszlábához, kérlek adj szolgálatot, hadd jusson e szomjazónak is egy csepp a szent név nektárjának vizéből!



gaura-hitāvatārāya: „Gaura jóindulata megnyilvánulásának”. A Legfelsőbb egy, mégis, hívei számára számtalan formában mutatkozik. Beszélhetnénk tehát hasonlóan Góvinda jóindulatáról, vagy Hari jóindulatáról… miért éppen Gaura? Csaitanja Maháprabhu Isten, ám emberként: bhaktaként, Isten szerető híveként mutatkozik e világban. Hasonlóan kettős a lelki tanítómester helyzete is, mondhatnánk: tükörképe Csaitanjáénak… ember, aki a tanítvány számára a Legfelsőbb jóindulatának, kegyének megtestesülése. A tükörkép az eredeti mása… ebből a szempontból ellentettje, ám éppen olyan, mint az eredeti. Talán ezért is hasonlított annyira a rúpánuga-szampradája névadó atyamestere Csaitanja Maháprabhura?
A hita (jóindulat) izgalmas szó: szintén kettős természetű, a dhā – elhelyez, tart, megragad, fenntart, hordoz jelentésekkel, és a hi – serkent, megörvendeztet igékből képzett befejezett melléknév is így hangzik. A szó tehát gyökereiben ezt sugallja: az elhelyezett, a megtartott, a megragadott, a serkentett, a megörvendeztetett, ugyanakkor leggyakrabban használt értelmében barátságos, jóindulatú, kedves, áldásos.

pālana-śakti-rūpāya
: „az oltalmazó-energia formájának”. Az isteni oltalom kézzelfoghatóan jelenik meg a mindennapokban: ennek különleges, személyes képviselője a mester.

bhakti-kamala-tīrthāya śrī-gurave namo namaḥ
: „Bhakti Kamala Tírthának, mesteremnek hódolok újra meg újra.” Árnyalatnyi, finom különbségnek tűnik, mégis jelentős, ha egy szöveg gurut, vagy Srí Gurut említi: az előbbi a mester mint ember, az utóbbi mint tattva, mint isteni funkció. A guru-tattva, a tanító-elv sok személy formájában van jelen e világban, a tanítvány számára e tanító-elv képviselője mégis saját mesterének személye.

gurudeva-padābjam anurajyase dehi sevām
: „Gurudév lótuszlábához ragaszkodsz, kérlek, adj hát szolgálatot”. A mester maga is Krsna bhaktája, tanítvány, gurujának hű követője. Példájával tanít mindenkit Srí Guru követésére. Szeretettel kézen fogja botladozó tanítványait, így vezeti őket a kihasználás világából a vásztava-vasztu, a valós valóság, Rádhá-Krsna iránti bensőséges odaadás felé. A lélek eredeti természete szerint Krsna örök szolgája, így a guru különféle szolgálatokkal bízza meg tanítványait, bebocsátván őket ama örök birodalomba.

astu me tṛṣitāya śrī-kṛṣṇa-nāmāmṛta-jalam
: „hadd jusson nekem, a szomjazónak Srí Krsna neve nektárának vize.” Az anyagi világban a lélek otthontalanul bolyong, a tőle idegen közegben olyan, mint a sivatagban kóborló vándor, aki kétségbeesetten kutat egy csepp víz után. Srí Guru az oázis, ahol bőséggel árad a Szent Név életadó nektárja, ahol a szomjas vándor szenvedései véget érnek, ahol a lélek igazi otthonra lel.
Felmerül a kérdés: helyénvaló-e tṛṣita szó használata a szövegben? A szomjazás – nyilván mindenki tapasztalta már – mohó vágyakozást jelent. A szanszkrt nyelvben ez a mohó vágyakozás gyakran az anyagi vágyakozásra utal: a szomj a létszomj. Valóban, a mesterhez nem csupán lelki vágyakkal telt szívvel járulunk… ám ő az ilyen anyagi vágyakat dédelgetőket sem utasítja el, hanem lelki áldásban részesíti.

A vers keretes szerkezetű: az eleje és a vége a guru-tattva isteni aspektusairól szól (a mester Isten felénk nyújtott jobbja, így képes a Szent Név nektárának szomjoltó vizét a tanítványnak kínálni), míg a közepe a szerző személyes kapcsolatáról szól. Vajon helyes-e ez a szerkesztési elv? Nem volna helyénvalóbb, ha lépésről lépésre haladva először az emberi aspektusnak, majd a mögötte álló isteni elvnek ajánlaná hódolatát? Azt gondolom nem két, hanem inkább három lépésről, fázisról kellene szót ejtenünk:

Az első lépés az evilági találkozás és közeledés szintje: találkozom egy nagyon figyelemreméltó személlyel, jó lesz mellé szegődnöm, így tanulok és kiteljesedem – gondolja az ember. Aztán a mester követése, az istenszerető szolgálat eleddig ismeretlen dimenziókat tárnak fel… s a tanítvány úgy jár, mint Dhruva herceg, aki atyai jussának visszaszerzéséért kereste a remeték társaságát, ám Nárada útmutatását követve összehasonlíthatatlanul többet nyert: tudást Istenről, és szívbéli odaadást őiránta.
A második lépés a figyelemreméltó személy mögött az isteni dimenzió fellelése, a guru-tattva megértése. Ha ezt elmulasztja az ember, vagy olcsó-mód megpróbálja leráncigálni a maga anyagi életébe, akkor a mester tisztelete személyi kultusszá silányulhat. A guru isteni – Gurudév –, de nem Isten-pótlék… s a tisztelet nem azonos az imádattal. A guru-tattva mellőzése más veszélyt is hordoz: a figyelem fókuszában olyannyira a guru személye áll, hogy távollétében megfeneklik a tanítvány lelki élete. Ezért az anyagi koncepciókat félretéve, mesterünk útmutatásait hűen követve imádjuk Istent!
A guru kettős szerepéről beszéltünk: maga is mesterének tanítványa, egy ember, isteni funkcióval. Úgy tűnhet az előző két lépés az emberitől az isteni felé vezet… háttérbe kerül az emberi, előtérbe az isteni. Van-e tovább? Bizony, a mester nem létra, amin az ember felkapaszkodik, aztán mikor felért, a feleslegessé vált létrát akár már el is rúghatja… vagy mankó, melyre addig van csak szükség, míg meg nem állunk a saját lábunkon. Az Abszolút Igazságot a guru személye megízesíti: s ez a harmadik lépés. Emlékezzünk Szatjakáma történetére, a Cshándógja-upanisadból: mesterét szolgálva őrizte annak teheneit. Oly odaadással végezte szolgálatát, hogy a félistenek is felfigyeltek rá… s mert szolgálatát mestere házától messze végezte, eljöttek hozzá, és a Brahmanra oktatták. Megtanították mindenre, így mikor nagysokára odaért tanítója házához, az így szólt: Kedvesem, úgy ragyogsz, mint aki ismeri Brahmant! Ki tanított téged? Szatjakáma felelt: Nem emberek tanítottak, de szeretném uram, hogy te taníts engem! Szatjakáma nem elégedett meg azzal, hogy a déváktól megtanulhatta a Brahma-tattvát… az a sajátos íz, rasza is érdekelte, ahogy mestere élte a Brahmant… s ezt az ízt csak tőle tanulhatta meg. E harmadik lépés a felületes szemlélő számára hasonlíthat az elsőhöz: a guru személyéről szól… ám míg az első lépés csupán világi személyesség, e harmadik az Abszolút Igazság elsajátításán túli személyesség.
Hadd idézzek fel egy másik szép példát, Raghunáth dász gószvámí szépséges versét, melynek címe: Oltalomért való fohász (Prárthanásraja-csaturdasaka). A vers első fele elmélyült meditáció: Rádhá és Krsna erdei találkája. S ekkor villámcsapásként érkezik a hír: eltávozott Rúpa gószvámí. A vers sodró lendülete megtörik:

śūnyāyate mahā-goṣṭhaṁ girīndro 'jagarāyate |
vyāghra-tuṇḍāyate kuṇḍaṁ jīvātu-rahitasya me ||

„Üressé vált Nanda földje, a Szent Hegy kígyóként néz felém,
a Rádhá-kund tigris torka, mesterem nélkül mit sem ér.”

Minden, ami a Szépség és Szeretet találkozását szolgálta kiüresedett, sőt, elnyeléssel fenyegető rémséggé vált, oltalmazóm, éltetőm (dzsívátu) nélkül. Ám a vers itt nem ér véget: „A Rádhá-kundnál lakozom egy kis ligetben a Góvardhan-hegy mellett, Vradzsa joghurtja és gyümölcsei táplálnak. Mindig Rádhiká és Krsna lótuszlábaira gondolok nagy-nagy ragaszkodással. Rúpa és Szanátan Gószvámí csupán joghurton és írón élve a Góvardhan-hegy ligetében sírva sóhajtoznak: »Óh, Rádhiká, Krsna!« Uram, kérlek segíts, hadd teljenek így a hátralévő napjaim!”
Bár pillanatnyilag elvesztettem közelségét, tudom, mesterem itt él továbbra is a Góvardhan tövében – mondja Raghunáth dász gószvámí. Itt maradok hát a társaságában, legyőzve minden távolságot, hogy együtt emlékezhessünk Rádhá-Góvindára.
Ez hát a guru-tattva megértésén túli személyes együttlét, vagy inkább a guru-tattva szíve, mely a keretes szerkezetet indokolja.

1 megjegyzés:

  1. "...A labirintus közepén a szörny lakik, de ha átkelsz a sötétség birodalmán s kezedben a kivezető aranyfonál, bátran kiálthatsz a sötétbe: démon márpedig nincs! Káprázat volt mindaz, amitől féltél.
    Mestered adja kezedbe a fonalat, mert néki is kezébe adták hajdanán. Majdan te is add mások kezébe, add tovább, amit kaptál...."
    (Hanszakunda -upanisad)

    VálaszTörlés