a guruhoz fűződő kapcsolat

A gurun keresztül, személyes példája nyomán valósíthatjuk meg tanítását. A sásztrákból csak az elveket és a filozófiát ismerhetjük meg, de mindig lesznek gyakorlati, vagy bővebb magyarázatra szoruló kérdések, melyekre személyes válaszra van szükségünk. Nagyon fontos tehát a guruval való kapcsolat, rá hallgatva fejlődhetünk a lelki életben.
A guruhoz fűződő kapcsolat szükségszerű, de nem az a cél, hogy az imádat a gurura terelődjék. Az ő szerepe az, hogy segítsen bennünket Krsnára koncentrálni, Krsna felé haladni, Krsnát szolgálni. A guru egyfajta médium, közvetítő. Nem szabad istenként imádni, ez májávádí gondolkodás, de az sem jó, ha az ember tiszteletlen vele, vagyis guru-avagját követ el.
A guru leglényegesebb vonása az, hogy egy hiteles lelki tanítómester tanítványa, akit teljesen hűen követ, valamint tisztán, a bhakti elvei szerint él. Ha van valaki, aki megfelel e követelményeknek és akitől szívesen tanulnánk, fogadjuk őt el gurunkként, tanárunkként és próbáljunk vele minél kedvezőbb viszonyba kerülni, hogy minél többet tanulhassunk tőle.
A kapcsolat kölcsönös. A guru szeretettel szolgálja a tanítványt oly módon, hogy tanácsokat, útmutatást ad neki, segít megoldani a problémáit, vagy ha kell, villámokat szór, hogy a tanítvány észrevegye, rossz úton jár, és még idejében észbekapjon. A tanítvány is szeretettel szolgálja a gurut azzal, hogy komolyan veszi tanítását, illetve az utasításai, tanácsai alapján valamilyen praktikus szolgálatot végez Krsnának.

Bhakti Abhay Narayan

szembeszéd

a mester Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs, a tanítvány Bhakti Abhay Narayan Mahárádzs

Óh, elme, imádd hát!

Óh, elme, imádd hát mindig Nanda fiát
így válhatsz félelem nélkülivé!
Ragadd meg ‘z alkalmat, társulj a szentekkel,
kelj át az anyagi lét tengerén!

Hidegben, melegben oly sokat szenvedtem
életemet hiába tengettem.
Röpke kis örömért szolgává szegődtem,
gonosz emberek rabjává lettem.

Nagy vagyon, ifjúság, fiak és rokonság
igazi boldogságot nem adhat.
Reggeli harmatként az élet elcsillan,
csak úgy van értelme, ha Krsnáé.

Hallás meg kírtana, emlékezés, ima,
hűséges vonzódás és szolgálat;
imádat, barátság, teljes önátadás
alkotja Góvinda Dász életét.



Góvinda dász bengáli nyelvű dalát Abhay Narayan fordította magyarra. Az alábbiakban e dallal kapcsolatos gondolatai olvashatók:

Azért fontos a bhadzsanok (indiai szent énekek) magyar nyelvű éneklése, mert a bhadzsanok éppúgy, mint a filozófia, akkor érthetők, ha az ember a saját anyanyelvén hallja. Ha például csak szanszkrtul tanulmányozhatnánk a Bhagavad-gítát, akkor sokkal több időbe tellene megérteni valamit, mint hogyha magyarul olvassuk. A bhadzsanok célja sem csupán az, hogy az ember másokkal közösen zenéljen, vagy meditáljon Krsnán, hanem hogy szívből átélje, megértse ezeket a gondolatokat és ily módon tudjon valamilyen áldozatot hozni Krsnának.

Mindenki szeret énekelni, zenét hallgatni. Amikor Indiában szanszkrtul énekelnek, a legtöbben megértik, mert főleg az észak-indiai nyelvek, az ún. árjan nyelvek nagyon hasonlítanak a szanszkrtra. Sok helyütt viszont a saját anyanyelvükön, például bengáliul énekelnek. Ha pedig lefordították az énekeket, vagyis a védák tanítását a helyi nyelvekre is átültették e dalok szövegében, hogy azok érthetők legyenek és terjedjenek, akkor nekünk is magyarul kell énekelni ezeket a bhadzsanokat, ha lehet. Persze, olyan könnyen nem lehet mindent hirtelen magyarra lefordítani, de fokozatosan terjedhetnek a magyar bhadzsanok, mert ez sokkal észszerűbb és elfogadhatóbb az emberek számára. E dalokat bárki megtanulhatja, bárki énekelheti, illetve emlékezhet rájuk.

Óh, elme imádd! - hangzik a felszólítás, de kit imádjon? A testét, az anyagi világot, vagy a filmszínészeket? Nem! A félisteneket, vagy a szellemeket? Nem, nem: Krsnát! De melyik Krsnát? Hiszen oly sok Krsnáról hallottunk. Indiában ma is látni, hogy hatalmas reklámtáblákon hirdetik: Hívd Krsnát! és alatta a telefonszám. Vagy: selyemruhát vegyen Krsnától! Nyilvánvalóan nem ilyen Krsnáról van szó, hanem Nanda fiáról, aki az Istenség Legfelsőbb Személyisége.

„... mindig Nanda fiát, így válhatsz félelem nélkülivé” – Az ember mindig aggódik, gyötrődik ebben a világban s az egyik legnagyobb szenvedés a félelem, a bizonytalanság, a tudatlanság. Félelem a jövőtől, a visszahatásoktól, a bizonytalanságtól, a betegségektől, a szenvedéstől. S hogy szabadulhat meg az ember ettől a félelemtől, hogyan érheti el a lelki békét? Krsna imádatával. Ha a gondolatai nem az anyagi dolgokra irányulnak – mennyi pénzt kell szereznem, kinek udvaroljak, hogyan öltözzek, miképp biztosítsam a jövőmet? – hanem Krsna lótuszvirág lábaira. Ha gondolatainkat az Ő szolgálatába állítjuk, minden ilyen anyagi félelemtől és aggodalomtól megmenekülünk, megtisztulunk.

„Ragadd meg az alkalmat, társulj a szentekkel” – a bhaktákkal, olyan emberekkel, akik Isten szolgálatában élnek (szádhuk) és a fény felé, a lelki világ felé törekszenek. De miért ragadjuk meg az alkalmat? Mert ilyen lehetőség nem mindig adódik. Annyi életünk volt már, annyi testben lakoztunk, de nagy ritkaság találkozni az istentudattal, vagy az ilyen emberekkel. Állati vagy növényi testben nem tudjuk értékelni az istentudatot, nem tudjuk felfogni azt, s nem is juthatunk ilyen elhatározásra. A legtöbben még emberi testben is kihagyják ezt az alkalmat, nem képesek felfogni, megérteni az istentudat nagyszerűségét. Ezért mondja a költő: ragadjuk meg ezt az alkalmat, ne hagyjuk ki, mert csakis az emberi létben adatik meg ez a lehetőség. Társuljunk a bhaktákkal, mert az ő társaságuk a lelki életre inspirál. Ha látjuk azt, hogy mások lelki életet folytatnak, fejlődnek és örvendeznek, akkor az automatikusan segít nekünk. Egyedül nagyon nehéz, szinte lehetetlen előbbre lépni a lelki úton. Szádhu szanga, szádhu szanga szarva sásztre kaja (Cscs 2.22.54.) – az összes szentírás azt mondja, társuljunk a szentekkel, keressük fel a bhaktákat, szentéletű embereket, tudakozódjunk tőlük, szolgáljuk őket, társuljunk velük, mert így lehet átkelni az anyagi lét tengerén. Az anyagi lét egy hatalmas óceán, a születések, szenvedések, halálok óceánja. Sok-sok millió éve már itt vergődünk benne, s nem tudunk kikerülni belőle. Valamiképpen belepottyantunk, itt fuldoklunk, szenvedünk s a nagy kérdés az, miként érhetjük el azt az állapotot, amire minden ember s minden élőlény vágyik, a félelemnélküli, szenvedés nélküli állapotot? Ennek módja a bhaktákkal való társulás, a bhakták szolgálata, Krsna imádata.

„Hidegben, melegben oly sokat szenvedtem” – szól a következő versszak s ez arról beszél, ami általában jellemzi az ember életét ebben a világban. „...Életemet hiába tengettem”. A kettősségek között rengeteget szenvedünk, a pozitív s a negatív pólus – mindkettő anyagi – állandóan ide-oda taszít bennünket, akár a pingponglabdát. Egyszer hideg ér bennünket, másszor meleg, vagyon-szegénység, betegség-egészség, fiatalság-öregség s a többi kettősség. Az egyik kívánatos, a másikat viszont kapjuk, bármennyire is szeretnénk nélküle élni. S ha el is érjük a kívánatos dolgot, az sem tesz igazán boldoggá bennünket, hogyan is tehetne, amikor nem igazi énünkre, a lélekre vonatkozik, hanem az anyagi testre, legfeljebb a szintén anyagi elmére. Ily módon szenvedünk a kettősségek között.

„Röpke kis örömért szolgává szegődtem.” Azért a röpke kis örömért, amit úgy hívunk: érzékkielégítés, oly sokat áldoztunk. Feláldoztuk a szabadságunkat, a lelki élet lehetőségét, csak azért, hogy érzékeinket élvezni próbáljuk. A Bhágavata-purána szavaival élve az érzékkielégítés olyan, mint a vakarózás. Valami viszketegséget érez az ember, megvakarjuk s gondoljuk, hogy ezzel megszűnik. De hányszor tapasztaljuk, hogy annál inkább viszket s bár végül már majdnem véresre karmoljuk magunkat, a viszketegség csak nem szűnik meg. Ugyanez vonatkozik az anyagi vágyakra, a nemi vágyra is. A Bhágavata-purána azt mondja, az emberek hő óhaja, hogy kielégítsék vágyukat, de utána úgy érzik, mégsem lettek elégedettek, méginkább lobog bennük a szenvedély. Nemcsak hogy nem elégült ki, de sokszorosára növekedett ez a vágy. Ezért ilyen röpke kis örömért, ami nem is az igazi, nagyon mulandó és nem elégíti ki a lelket, mennyi mindent föláldoztunk. Szolgává szegődtünk. Robotolunk éjjel-nappal, két, három, négy műszakban, hogy megpróbáljuk az érzékeinket kielégíteni. És bármilyen lelketlen gazembernek a szolgálatába szegődünk, és nyaljuk a talpát, csakhogy megkapjuk, amit akarunk, az előléptetést, kinevezést, pénzt, vagy bármit. Megalkuszunk bárkivel, bármivel, a legszebb eszményeinket odavetjük, összegyűrve a szemétkosárba dobjuk, lemondunk mindenről, ami szép és jó, csakhogy megkapjuk a pénzt, vagy a pozíciót. Tehát: „gonosz emberek rabjává lettem”.

„Nagy vagyon, ifjúság, fiak és rokonság, igazi boldogságot nem adhat.” Az emberek általában a sok pénzt, a nagy vagyont vélik boldogságnak. Manapság egy beszélgetés így kezdődik: mennyit keresel? Mennyibe kerül? Fölment az ára, lement az ára. Mennyi az adó, ennyit fogunk keresni, amannyi a te részesedésed. Álmodozás a nagy vagyonról. Azután pedig az ifjúság. Manapság észrevehető egy tendencia, ami korábban ismeretlen volt. Mindenki szeretné fiatalabbnak feltüntetni magát, mint amilyen idős. Az idősebb emberek megpróbálnak olyan nadrágban járni, olyan frizurát hordani és úgy viselkedni, mintha tizenévesek lennének. S hogy miért? Mert a büszkeségük nem akarja elismerni, hogy öregszenek. Nem akarják beismerni, elfogadni a valóságot. Szórakozással, mulatozással akarják feledni a valóságot: „Ihaj-csuhaj, sose halunk meg”! És mennyit költenek szépítőszerekre, fodrászra, kozmetikusra! A divatos szakmák között van a fodrász, a kozmetikus, az arcránckihúzó és így tovább. Az ember ifjú akar lenni, örökifjú, örökzöld, ez a másik nagy illúzió.

Ha mégis meg kell öregednem – vélik sokan –, hát üsse kő, de a fiaimon keresztül akkor is tovább élek! S ha már én nem tudtam híres emberré válni, a fiaim biztosan azok lesznek. Ezzel szemben Góvinda dász azt mondja (a Védákkal egyetértésben), hogy a fiak és rokonság nem adhatnak igazi, csak röpke, csalóka örömöt, mert ezek mind anyagi, testi síkon létező dolgok, s így mulandóak, illuzórikusak. A nagy vagyon, az ifjúság, a testi szépség, család, rokonság – mind illuzórikus. Mikor meghalunk otthagyjuk a családot, a vagyont, a házat, a bankbetétet. Mi értelme hát ilyen időleges dolgokkal foglalkozni, ilyenekre alapozni? Mint ahogyan a bibliai példa szól a homokra épített házról.

„Reggeli harmatként az élet elcsillan.” A lótusz levelén a reggeli harmat szépen csillog, de hamar elillan. Ugyanilyen az élet is. Csillog-villog, sokat ígérő, de eltűnik, mint a pára. Egy kis harmatcsöppben sok mindent látni, olyan mint egy gyémánt. S mégis, ha feljön a Nap, felszívódik, volt-nincs, tovatűnt. Így van ez az élettel is, sokat ígérő, illuzórikus, de mielőtt észbe kapnánk, máris a végére érünk. S aztán csalódottan távozunk. Egy angol közmondás szerint az ember sírva jön a világra, panaszkodva él, majd csalódottan távozik.
Csak úgy van értelme ennek az emberi életnek, ha előbbre jutunk a lelki életben. Ha Krsnát szolgáljuk, akkor valóban eleget tettünk emberi hivatásunknak, akkor valóban megérdemeltük azt, hogy emberként születtünk. Másképp az emberi lét nem különbözik az állatitól. Ha az emberi létből hiányzik Isten, akkor semmi sem különbözteti meg az állatitól. Az állatok is esznek, pároznak, azoknak is van rokonságuk, a műveletek ugyanazok, mint az embernél. Ezért, hogy az állati társadalomtól különváljunk és emberi kötelességünknek eleget tegyünk, mindenkinek érdeke, sőt kötelessége a lelki élet művelése. Miből áll ez?

„Hallás meg kírtana.” Először hallunk a lelki életről, halljuk a filozófiát s aztán elmondjuk másoknak (kírtana). A kírtana nemcsak éneklést jelent, hanem beszédet, prédikálást, elbeszélést is. Emlékezés - ha állandóan hallunk és beszélünk a lelki életről, akkor emlékezünk is rá, akkor is, amikor a szükség úgy kívánja, a nehéz pillanatokban. Másképp hogyan vészelhetnénk át a májá támadásait? Úgy, hogy emlékezünk a bhakti eszményére, Krsna szavaira. Vagy például hogyan maradhat álmában is tudatos az ember Krsnáról, nehogy gondolatai valami anyagi dolog felé terelődjenek? Úgy, hogy emlékezik arra, amit nap közben hallott, tanult, mondott. Ez a tudat az álomban is megmarad, ott is hat. S aztán az imák. Imádkozunk, fohászkodunk a vaisnavákhoz, a guruhoz, Rádháráníhoz, Csaitanja Maháprabhuhoz – foglalkoztassanak a szolgálatukban. Nem azért imádkozunk, hogy adjanak valamit, akár a mindennapi kenyeret, akár anyagi jövőt, pénzt, egészséget, vagy boldogságot. Egyedüli ima, kérés – ahogy azt Csaitanja Maháprabhu is megfogalmazta – hogy életről-¬életre, születésről-születésre szolgálhassuk Krsnát. Na dhanam, na dzsanam na szundarím kavitám vá dzsagadísa kámajé. Mama dzsanmani dzsanmanísvaré bhagavad bhaktir ahaitukí tvaji - Kérlek ne adj vagyont, hírnevet, nem vágyom a másik nem szépségeire, egyedüli vágyam az, hogy Téged szolgálhassalak (Siksástaka, 4). Egy bhakta tudja, hogy egyedül, saját erőből sehová sem juthat, de fohászkodik a vaisnavákhoz és Krsnához, hogy az ő kegyük révén szolgálhassa őket, közeledhessen hozzájuk. Daiví hjésá gunamají mama májá duratjajá – ezt az illuzórikus anyagi energiát lehetetlen legyőzni, de ha valaki meghódol Krsna előtt, átadja magát, akkor Krsna magáénak fogadja el az ilyen bhaktát (Bg. 7.14.). Magához öleli, felkarolja, ezért az ilyen bhaktának nincsenek nehézségei. Krsna szinte a tenyerén hordozza önzetlen hívét, aki ily módon minden nehézségen átlép, képes fejlődni a lelki életben s végül eljut Krsnához.

„...Hűséges vonzódás és szolgálat.” A múrtik (az oltár kegyszobrai) szolgálata, vonzódás Krsna szent neveihez, a bhakták társaságához. Barátság, barátkozás a bhaktákkal és Krsnával is, ugyanis a spontán istenszeretet, a rága-bhakti azt jelenti, hogy nem félelemből, nem tiszteletből imádjuk Krsnát, hanem inkább szívből fakadó, intim szeretettel, vonzalommal. Ez együtt jár a barátsággal, barátkozással. Végül utoljára, de nem utolsó sorban, a bhakti végső eleme, a teljes önátadás (átma-nivédanam) következik. Ez a legmagasabb szint a bhakti-jógában. Van aki csak keveset képes megtenni, de az is nagyon dicséretes. Van, aki ennél többet tesz, többet gondol Krsnára, jobban vonzódik hozzá, de a legmagasabb szint a teljes önátadás, amikor a bhakta semmiféle önrendelkezési jogot nem tart fönn. Krsna, tégy velem bármit, a tiéd vagyok - így gondolkodik. Ez a legeslegmagasabb szint, amiről Csaitanja Maháprabhu tanúságot tett: „Akár jelen vagy és átölelsz, Krsna, akár távol vagy tőlem s a szívem megszakad, tégy, ahogy jónak látod.” (Siksástaka 8.) Ez alkotja a költő, Góvinda dász, valamint a vaisnavák, a bhakták életét is. Erről szól ez az ének.

(forrás: Gangesz folyóirat)

avasja rákhibé krsna...

„Minden mindig rendben van, csak a mi látásmódunk ronthatja el a világ tökéletes voltát, az Ő elrendezését.”

(B.A. Narayan, levélrészlet)

töredékek

Bhakti Abhay Narayan leckéjéből, 1986. április 24.

A guru tisztelete nem egyfajta személyi kultusz, hanem a tanításának megértése, átültetése a gyakorlatba. Ez a tanítás pedig nagyon sokféle módon nyilvánul meg. Nemcsak Bhágavata-leckék közben, vagy felolvasáskor, hiszen a guru minden egyes szavával azt próbálja megmutatni, milyen úton járjon a tanítvány, hogyan viszonyuljék a Krsna-tudathoz, hogyan szolgálja Krsnát. Ezért jobb lenne nemcsak a leckéken figyelni, illetve jobb lenne úgy fogalmaznom, hogy miután megértettük, milyen fontos a leckéken figyelni, azt is meg kell értenünk , hogy nemcsak ilyenkor, hanem minden pillanatban figyelni kell. Hiszen a lecke legföljebb egy-két óra, és nagyon sokszor nem is lehetünk személyesen jelen, a távolság, vagy valamilyen más ok miatt. Ezért saját fejlődésünk érdekében nagyon jó, ha minden szót igen komolyan veszünk.

~~~~~~~~

Még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy a bhakti jógában nem szabad feltételeket szabni. Annak feltétel nélkülinek kell lennie. Végezzünk el bármit, amit kérnek tőlünk, tegyünk meg, adjunk át mindent – s mindezt feltételek nélkül. Ez ugyan nem valami magas szint, de legalább ide el kell jutnunk, amikor valóban, szívből úgy érezzük, hogy bábuk vagyunk Krsna kezében, Ő rángatja a zsinórokat, az Ő kívánsága szerint táncolunk, teljesen átadjuk magunkat az Ő akaratának. Ha tehát valaki szeretne gyorsan fejlődni a bhakti jógában, az mindig vegye nagyon komolyan az utasítást, s végezze a tőle telhető legtökéletesebben a feladatát, legyen az akár egyszerű fizikai munka, vagy esetleg olyasmi, amitől különben viszolyogna, amit nem szeretne. A bhakti jógában nemcsak ímmel-ámmal kell végeznünk a dolgunkat, hanem szívvel-lélekkel. Semmit sem lehet szeretettel csinálni, ha nincs ott az elménk, a szívünk. Ha pedig hanyagul dolgozunk, akkor az nem odaadó szolgálat, hanem valamiféle kényszerhelyzet. Ezért ilyen esetben nem is kapjuk meg az odaadó szolgálat eredményét, ami nem valami anyagi dolog, hanem lelki fejlődés, a szív tisztulása, a bhakti-latá erősödése, ami végül meghozza a maga gyümölcsét, a krsna-prémát. De ha nem szívvel-lélekkel végezzük azt a szolgálatot, ami éppen megkívántatik, akkor nem érjük el a bhakti célját. A bhakta azon meditáljon, hogyan végezhetné el a feladatát a lehető legjobban, legszebben, legnagyobb lelkesedéssel – Krsnának. Azt a munkát, amire éppen szükség van.

tiszta forrás

Mikor Prabhupád eljött nyugatra, komolysága és tisztasága rendkívül sok embert meggyőzött. Korábban is sokan mondogatták a mantrát, szvámík és rockzenészek egyaránt, de ha voltak is követőik, hamar szétszéledtek. Ez is azt bizonyítja, hogy a hang tisztasága és eredete a döntő. Ha Prabhupád nem vág neki a világnak, nem is lett volna esélyünk a tiszta szint megismerésére. Egyszerűen azt sem tudnánk mi a mantrázás, vagy ha tudnánk is, nem vennénk komolyan. Ezért olyan fontos a tiszta forrás. S mivel Prabhupád olyan tisztán mantrázott, másokat is vonzott. Könyvei mély benyomást gyakoroltak az emberekre. Tisztasága, komolysága átérződik a lapokon. Sokakat ez inspirált a mantrázásra.

(egy gondolat Bhakti Abhay Narayan leckéjéből)

gyermekoktató

Körbe-körbe fut a görbe
forog, pörög szüntelen,
belefér az idejébe,
hisz az idő végtelen!

Nincsen tegnap, máma, holnap,
nem múlhatsz el sohasem,
mindig voltál, mindig leszel,
el ne feledd kedvesem!

A.N.

az utóbbi időben sok nehézséggel találhatjuk szemben magunkat...

Kérdés: Az utóbbi időben sok nehézséggel találhatjuk szemben magunkat. Olyan dolgok is nyakunkba szakadnak, amiért, úgy érzem, nem mi vagyunk a felelősek. Szerintem a jelenlegi kilátástalan gazdasági helyzetünk következtében nem mennek jól a dolgaink.

Bhakti Abhay Narayan válasza: Szerinted, ha lenne mindenütt elegendő pénz, akkor nem lenne veszekedés többé világon? Nem hiszem. A problémát belülről, magunkból kiindulva kell megoldani.
Ugyanabba a hibába esnénk, mint ma az államok legtöbbje, akik csak a mind nagyobb gazdasági fejlődés révén remélik gondjaik megoldását. Mégis, a bajok egyre nőnek. Nem szabad, hogy mi is ezt az utat válasszuk. Ne reméljük azt, hogy ha a pénzügyeinket számunkra kedvező módon rendezni tudjuk, az meghozza a várt eredményt. Lelki megoldásra van szükségünk.
Biztosan hallottad már azt a példát, hogy a Krsna-tudat olyan, mint a borotva. Meg kell teljesen tisztulni, de ha nem vigyáz az ember, megvágja a nyakát. Ha komolyan vesszük, és tényleg mindenben látjuk Krsnát, akkor megtisztulhatunk mindent szennytől, és visszajuthatunk Hozzá. De ha nem vesszük komolyan, mindent rossz színben fogunk látni: mennyi évet és energiát elpazaroltunk, mégis teljesen elszegényedtünk, minden pénzünk odalett, becsaptak, tönkretettek, kizsákmányoltak, megvontak az élvezettől. Az eredmény teljes frusztráció.
Gondoljunk bele, ha teszek valamit Krsnáért, van abban veszteség? Ha rááldozok mondjuk kétszázezer forintot, ám valamiért nincs eredménye, mindegy kinek a hibájából, és a pénz elfogyott, vagy követelik, baj ez? Nem baj! Hiszen ha adok, kinek adok? Krsnának. Akármi történjék is, ez nem lehet baj. Krsna-tudatban máshogy szemléli az ember a dolgokat, mint az anyagi életben.
Indiában sok példáját látni ennek a gondolkodásmódnak. Egy szegény embernek csupán egy rupiája van, de nem azon gondolkodik, hogyan ossza be, mit vegyen rajta, bele is bolondulna, olyan kevés az. De ha a rupiáját felajánlja a Gangesznek, és beledobja, nincs több gondja. S valahogy mégis meg fog élni! El nem tudjátok képzelni, milyen szegénységben élnek ott az emberek. Hozzájuk képest milliomosok vagytok. Mégis minden pénzüket állandóan felajánlják.

Maháprabhu arra kérte Sivánanda Szénát, hogy gondoskodjon Mukunkda Dattáról. Miért? Mert az családos ember létére soha nem tett félre egy fillért sem, s nyomorgott, mivel minden pénzét Krsnára költötte. Egy másik példa Rághava pandité. Rengeteget gürcölt, de szintén szegény ember volt. Mindig kész volt valami munkát elvállalni, hogy egy kis pénzt összeszedjen, majd felkereste azt a helyet, ahol a legdrágább gyümölcsöket árulják, s megvette azokat. Még ha húsz kilométerre volt is, elgyalogolt érte. Majd hazavitte és felajánlotta Krsnának. S ne gondoljuk, hogy magának akarta a gyümölcsöt! Olyan nagy odaadással élt Krsnáért, annyira hitt benne, hogy úgy gondolta, ha odateszi az oltárra az ételt, akkor Krsna meg is fogja enni. Nem akarta ezalatt zavarni sem, inkább kiállt az ajtó elé, s legtöbbször, amikor felajánlás végén visszament, a tálról hiányzott az étel. Krsna megette. Krsna úgy is tud enni, hogy megmaradjon az étel, de ez esetben megette, mivel a bhakta annyira akarta, s nem akarta szomorúnak látni. Rághava pandit erre költötte minden pénzét, s a legdrágább dolgokat vásárolta meg halomszámra. S ha Krsna meghagyta, akkor szétosztotta. Eközben düledezett a háza, s nem maradt semmije. Egyszer a szolgája kókuszdiót vitt be Krsnához – főleg ez volt a kedvenc fölajánlása –, és a múrtik előtt megérintette a mennyezetet. Rághava pandit azonnal rászólt: „Még ha a legdrágább kókuszdió is, ki vele! Az emberek lába pora felszáll a mennyezetre, te meg megérintetted a mennyezetet, aztán hozzányúltál a kókuszhoz. Ezt már nem fogjuk felajánlani!”

Akkor édes a bhakti élet igazán, ha mindenben látjuk Őt. Kedves Krsna, nem panaszkodom, hogy baj történt, mert tudom, jót akarsz. S akkor Krsna azt gondolja, ennek a bhaktának nem kell több lecke, és változtatni fog a helyzetén. De amíg megvan bennünk az ellenkezés, tanulnunk kell.

Hogyan tudjuk gyakorlatban megvalósítani a filozófiát? Sokszor olvassuk, hogy Krsnát kell látni mindenben, aztán ha baj ér bennünket, könnyen elfelejtjük. De ne keseredjünk el a gondok láttán, hanem tanuljunk az esetből, és emelt fejjel menjünk tovább a helyes úton. Ha majd belátjátok, hogy valójában soha nem igazságtalanság, ami történik velünk, akkor nem lesz ez kérdés többé. Csalódás, vita, nézeteltérés mindig lehet, s ha ezen fennakadunk, csak a májának adunk esélyt arra, hogy velünk foglalkozzon. Az anyagi világot a feledésre és az elfeledtetésre terezték, s néha nagyon nyomós oknak tűnik valami arra, hogy elfeledjük Krsnát, amit megtennünk mégsem helyes.
Maháprabhu megkérdezte Rámananda Rájt:
- Mi az élet célja?
Rámananda Ráj azt mondta:
- Ha a varnásrama előírásai szerint végezzük kötelességeinket.
Erre Maháprabhu így válaszolt:
- Ez csupán a dolgok felszíne, menj mélyebbre!
- Akkor a Krsna előtti meghódolás.
- Az sem, menj tovább!
- Dászja rasza.
- Ez már jobb. De van még valami?
- A szakhja rasza. Az még jobb.
- Ez lenne a végső?
- Nem. Létezik még a vátszalja rasza is.
- Igen, az még magasztosabb. De ez az utolsó?
Így végül eljutottak a mádhurja raszáig. Rádhárání szeretői szolgálatáig. Ez a rádhá-dászjam. Ekkor Maháprabhu igen elégedetté vált, s megkérdezte:
- S ezen kívül is van még valami?
- Tulajdonképpen van – mondta Rámananda Ráj – bár ez nagyon titkos téma, de én nagyon szemtelen leszek, s beszélni fogok róla.
És elmondta, hogy Krsna és Rádhárání a Kali-jugában együtt jönnek el egy testben, hogy mint tökéletes bhakta tanítsák nekünk az istenszeretet líláját. Ekkor Maháprabhu rátette a kezét Rámánanda szájára:
- Miről beszélsz? Hagyd abba!
De Rámananda Ráj így szólt:
- Nem fogsz elrejtőzni előlem, hiába is próbálkozol. Tudom, ki vagy és meg kell, hogy mutasd magad!
Maháprabhu pedig megmutatta a hatkarú formáját, mint Krsna, Rámacsandra és Maháprabhu. Rámananda Ráj elájult. Amikor magához tért, Maháprabhu úgy ült ott, mintha mi sem történt volna.
Nekünk is el kell jutnunk arra a szintre, ahol Krsna nem tud már elrejtőzni, s mindenben, mindenhol látjuk Őt. Akkor mindjárt másképpen fogjuk látni az egész világot.

A Krsna-tudat nem jelent mást, mint hogy mindig tudatosnak lenni Őróla. Mindig – bármi, bárhol, bármikor is történjék, látni kell benne Krsnát. A Krsna-tudat nagyon találó elnevezés, s az eredete teljesen hiteles: Maháprabhu neve. Krsna Csaitanja jelentése Krsna-tudat.
Krsna azt mondja: „Óh, bőség meghódítója! Nálam nincs magasztosabb igazság. Rajtam nyugszik minden, mint gyöngysor a fonálon.” (Bg. 7.7.) Tudod mit jelent ez? Kívülről csak a gyöngyöket látod, de ha jobban odafigyelsz, akkor látod, hogy mindegyiken keresztülfut a fonál, mely fenntartja az egészet. Így tartja fenn Krsna akarata az egész anyagi teremtést. Az Ő kívánságára keringenek pályájukon a bolygók, növekednek a növények, küzdenek egymással az állatok, s hal meg az ember. Ezt más vallás is így mondja, nem csak a mi filozófiánk. Legyen világosság, s lőn világosság. Ez Krsna akarata.
Ám amikor Krsna azt mondja, hadd leckéztessem meg ezt a bhaktát, akkor tiltakozunk. Világosság lehet, föld lehet, víz lehet, de hogy engem megleckéztessenek, az már nem járja! Az nem lenne igazságos, nem ezt érdemlem. Nem szabadna ilyennek történnie velem!
Miért nem? Krsna akaratát szeretnénk kormányozni? Nem taníthat minket azokkal az eszközökkel, ahogy azt Ő jónak látja? Ha így hisszük, kétségbe fogunk esni, s azt kérdezzük, hogy lehet ez?

Krsna arra kérte Judhisthirát, hogy hazudjon, Ardzsunát pedig, hogy lője le Karnát, mikor az letette fegyverét. Miféle eszközök ezek? Ám végső soron imádjuk ezt Krsnában. Mint ahogy Prabhupád is mondja a „Tökéletes kérdések, tökéletes válaszok”-ban, hogy Krsna a legnagyobb szélhámos, de mi mégis imádjuk ezt benne. Látnunk kell azonban, hogy az egész világ az Ő akaratától függ, aszerint működik. Ha ezt észrevesszük, akkor a kétesnek tűnő dolgokban is látni fogjuk Krsnát, s nem panaszkodunk, hanem ezáltal is imádjuk Őt. Máskülönben önellentmondásba keveredünk.

Tegyük fel, hogy bejön egy ember a házatokba, és megkérdi, van-e múrti nálatok. Mert ha van, megfogják és összetörik. Erre te azt gondolod: „Elhatároztam, hogy becsületes leszek, ezért megmondom az igazat, hogy van.” De mikor cselekszel helyesen? Ha tartod magad az általában becsületesnek tekintett viselkedéshez, vagy ha hazudsz Krsna érdekében? Melyik az előbbrevaló?
Elmondok egy történetet ezzel kapcsolatban. A kuruksétrai csatában egyszer Karna nagyon hevesen támadt Judhisthirára. Karna kiváló harcos volt, Szúrja fia, s valójában testvére az öt Pándavának, de ezt nem tudták róla. Judhisthira szorult helyzetében Ardzsunát kereste tekintetével, mert az ő segítségét várta. Látta is, hogy Ardzsuna észrevette, mégsem siet a segítségére. Végül Judhisthira kikeveredett szorult helyzetéből, de miután leszállt a Nap, és aznapra véget ért a csata, előszedte Ardzsunát:
- Ardzsuna, milyen dolog ez? Én annyiszor segítettelek a harcban, te pedig magamra hagysz? Ha nem vagy képes arra, hogy Gándíva íjadat arra használd, hogy engem megvédjél, miféle íj az?
Egy kissé méregbe gurult, és szidalmakat szórt Ardzsuna kedvenc Gándíva nevű íjára. Ardzsuna rögtön belekékült, s az eszébe jutott, hogy egyszer megfogadta, levágja a fejét annak, aki ezt az íjat szidja. Kardot is rántott, és Judhisthirára rontott. Krsna azonban közbelépett, és lefogta Ardzsuna karját:
- Megbolondultál? Mit teszel?
- Le kell vágnom a fejét, mert megfogadtam, s a szavamat adtam, hogy aki az íjamat szidja, azzal végezni fogok!
- Álljon meg a menet, Ardzsuna! Te arra is szavadat adtad, hogy Judhisthira lesz a király, és segíteni fogod őt utolsó csepp véredig, hogy győzzön a csatában! Most akkor melyik szavadat tartod meg? Bármelyiket választod, mindenképpen ellentmondásba keveredsz! A magasabb cél érdekében tett elhatározásod mellett kell kiállnod, s ki kell tartsál Judhisthira mellett!

Ha megfogadtuk, hogy bhakták leszünk, Krsnát szolgáljuk, akkor mindig ebből kiindulva kell döntenünk, s ha egyebet is elhatároztunk, amely alacsonyabbrendű ennél, abból engednünk kell. Történhet olyan, amit problémának látsz, és felháborodsz rajta, de vigyázz, mert lehet, ellene mész annak, hogy megfogadtad, bhakta leszel. Mert megfogadni, hogy bhaktaként fogsz élni, az azt jelenti, hogy mindig az Ő akaratát lesed, s szolgálod szeretettel. Ha nem ezt nézed, akkor előbb-utóbb ellentmondásba keveredsz. Ha valaha kell hazudni, azt csak azért szabad, hogy Krsnának örömet okozzon, máskor nincs helye, de ha azért nem hazudok, mert ragaszkodom a becsületesnek vélt viselkedéshez, még ha az Ő érdekében máshogy kellene is tennem, milyen ember vagyok akkor?
A lábunk porát valakinek a fejére szórni sértés a másikkal szemben. A gópíknak ugyanez volt a véleménye, ezért soha nem tettek volna ilyet. Mégis, amikor Krsnának fájt a feje, és bhaktái lába porát kérte gyógyírként, azonnal megtették. Úgy gondolták, még ha szenvedniük is kell majd az ezért járó visszahatások miatt, boldogan mennek a pokolba, csak Krsna feje ne fájjon tovább. Rádhárání és a gópík minduntalan megszegték a földi szabályokat. Alvó férjük mellől felkeltek, s kilopakodtak az éjszakába Krsnához. Ez talán a legerkölcstelenebb dolog, de megtették Krsna iránti vonzalomból. Ha Krsna szólította őket, otthagyták csecsszopó gyermeküket, kifuthatott a tűzön az étel, nem gondoltak semmivel.

Gaura-árati

 

Ötvenöt esztendővel ezelőtt e napon született Param-gurudévám, Bhakti Abhay Narayan.

Bhaktivinód Thákur: Gaura-árati
fordította és versbe szedte:
Szvámí Bhakti Abhay Narayan

Dicsőség Górángának, lelkes imádatának!
Gangesz menti ligetben örömöt kelt szívekben.

Tőle Nitáj jobbra áll, balra pedig Gadádhar,
Közelében Advaita, ernyőt tartó Srívásza.

Drágaköves trónjára letelepszik Góránga.
Félistenek körében Brahmá imádja szépen.

Narahari segíti, csamarával legyezi,
Szandzsája és Mukunda szolgálja Őt dalolva.

Kürtök, gongok hangja száll, csilingel a karatál.
Édes hangú mrdanga – bhakta fülek vígasza.

Góránga ragyogása a Holdnak vetélytársa,
Erdők-mezők virága tündököl a nyakában.

Siva, Suka, Nárada szeretettől dadogva
Dicsőíti Górangát, Bhaktivinód jó Urát.

Bhaktisziddhánta Szaraszvatí születése és missziója

Gószvámí Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád Dzsagannáth Puríban, Bhaktivinód Thákur negyedik fiaként született 1874. február 6-án. Anyja Bhagavatí déví volt, a kisfiú pedig a Bimala Praszád nevet kapta. A védikus írások harminckét jelet sorolnak fel, amiről egy nagy személyiség felismerhető. Az orr, a kezek, az állkapocs, a szemek és a térd hosszú, a bőr, haj, ujjperecek, fogak és a szőrzet finom, a szem, talp, tenyér, szájpadlás s az ajkak pirosasak, a mellkas, váll, a körmök, az orr, az ajkak és az arc magas, a nyak rövid, a csípő, homlok és mellkas széles, a köldök, a hang és az ember természete mély. Aki e harminckét jellel rendelkezik, az nagy személyiség, mahápurusa. E jelek a kisgyermek testén feltűnően szembeötlők voltak, s a gyermek horoszkópját elkészítő asztrológus is kivételes személyiségre utaló jeleket talált. Bhaktivinód Thákur azért fohászkodott, hogy olyan fia születhessék, aki kiteljesíti majd a bhakti missziót, és amit ő maga könyveivel megalapozott, azt továbbviszi, valamint templomokat alapít, prédikál. Az asztrológus megállapította, hogy Bímal Praszád híre szerte a világon elterjed, s olyan tanítóként ismerik majd, aki feltárja az emberi élet igazi célját. A védikus szokásoknak megfelelően hathónapos korában kapott először gabonafélét, nevezetesen rizst. Ez egybeesett a Ratha-játra (szekérfesztivál) ünnepséggel. Dzsagannáth szekere éppen Bhaktivinód Thákur háza elé érkezett, s ott megállt, meg sem lehetett mozdítani. Bár a szekeret sok ember húzza kötéllel, mások pedig tolják, néha mégis előfordul, hogy megáll. Ilyenkor az óriási szekéren utazó Úr Dzsagannáth úgy határoz, hogy nem megy tovább - aztán hiába is próbálkoznak a hívek, a szekér meg sem moccan. Egyszer Csaitanja Maháprabhu idejében is előfordult, hogy a szekér megállt. Rengeteg katona próbálkozott, sőt, elefántokat fogtak be a szekér elé, de mindhiába. Maháprabhu, aki ott táncolt Dzsagannáth előtt, amikor látta, hogy hiába erőlködnek, a szekér mögé lépett, a fejével tolni kezdte, mire a szekér könnyedén el is indult. Most is ilyesmi történt. Bhaktivinód Thákur házánál megállt a szekér s három napig meg se moccant. Ekkor férje kérésének eleget téve Bhagavatí déví karjaiba vette kisfiát és felszállt Dzsagannáth szekerére. A féléves kisfiút Dzsagannáth kegyszobrának lótuszvirág lábaihoz helyezte. Hölgyek általában nem mennek fel a szekérre, de Bhaktivinód Thákur felesége megtehette. A kisfiú kinyújtotta kezét és megpaskolta Dzsagannáth lábait. Ekkor egy nagy virágfüzér oldódott le Dzsagannáth nyakáról és a kisgyermek fejére hullott. Bhagavatí déví kimondhatatlanul boldognak érezte megát. Mikor a gyermek természetét próbára tették, a szokásoknak megfelelően egyik oldalán pénzt és ételt helyeztek el, míg másik oldalán a Bhágavata-purána kötetét. Úgy tartják, ha a gyermek a pénz felé mászik, jó üzletember lesz belőle, ha viszont a könyv felé, akkor szent életet fog élni. A pénz s az étel nem is érdekelte Bímalt, rögtön a könyv felé fordult. Mihelyt elérte a Bhágavata-puránát, körös-körül mindenki Hari szent nevét kiáltotta.

...

Az első világháború kitörésekor atyja elhalálozott. A tőle való elválás nagyon megviselte, mert nemcsak apja volt számára, hanem mestere, guruja is, hisz gyermekkorától fogva Krsna imádatára nevelte. Később fölvette a szannjász rendet, fölelevenítve ezzel ezt a szinte kihalt tradíciót. A Bhágavata-purána említi a tridandi szannjászt, vagyis a vaisnavák által követett lemondás rendjét, s Rámánudzsa Ácsárja idejében is ismeretes volt ez az életrend, de Csaitanja korában, s őutána már nem. Maga Csaitanja Maháprabhu is májávádí mestertől vette fel a szannjászt, az utána következő bhakták pedig vagy házasemberek, vagy bábádzsík, visszavonult szentek voltak. Az ő jelvényük nem a danda (a szannjászík botja), hanem a kaupin, a fehér gyolcs ágyékkötő volt, s nem utaztak, nem prédikáltak, hanem magányos helyre elvonulva meditáltak Krsna szent nevein és kedvtelésein, tanulmányozták az írásokat, s emellett persze ők maguk is írtak. Bhaktisziddhánta viszont újfent bevezette a sáfrányszínű ruhát, a dandát s a prédikálást, s ugyanezt, az aktív prédikálást, írást, utazást várta el a szannjászíktól. Emiatt sok ortodox pap kritizálta, de ő nem zavartatta magát. Sok nem-bráhmana családból származó embert szentelt bráhmanává, ami szintén komoly ellenállást váltott ki. Előfordult az is, hogy az egyik városban tanítványaival együtt kőzápor fogadta. Forradalmi prédikálása tehát igen komoly visszhangot keltett egész Indiában, de ezzel nem elégedett meg, hanem amint lehetősége nyílott rá, külföldre is elküldte tanítványait, Londonba, Németországba, Ausztriába, Csehországba, Franciaországba, illetve Burmába és más országokba. Prabhupád A. Cs. Bhaktivédánta Szvámít is arra kérte, hogy angol nyelven, külföldön is hirdesse a bhakti filozófiát. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí missziója röviden úgy foglalható össze, hogy Indiában s India határain túl is megismertette a tiszta bhaktit, Krsna minden önző, anyagi érdektől mentes szolgálatát. Ennek érdekében szinte bármire hajlandó volt. Nem volt szűklátókörű, mint annyian mások, hanem mint Krsna tiszta szolgája, aki közvetlenül a lelki világból érkezett, úgy látta, a bhakti terjesztése érdekében mindent meg kell tenni. Ezt persze mi nem utánozhatjuk, tudnunk kell, hol a határ. Egyszer például a Jóga-píthánál tartott nagy összejövetelre neves filozófusokat, gazdag embereket, befolyásos társadalmi személyiségeket is meghívott, gondolván, hogy ha ők eljönnek és nekik megtetszik a bhakti, akkor sok emberen tudnak majd segíteni, latba vetve befolyásukat. Sokan el is jöttek, s mivel közülük többen húsevők voltak, Bhaktisziddhánta Szaraszvatí elrendelte, hogy egy közeli szállodából hozzanak húsételeket a vendégek számára. Szvámí B. R. Srídhar, aki ekkoriban már a tanítványa volt, ellenkezett kissé, mondván ez a lépés rosszt hírt fog kelteni az egész misszióra nézve, de Bhaktisziddhánta Szaraszvatí azt válaszolta, hogy ezt a döntését már millió születéssel korábban meghozta. Igen merészen terjesztette tehát a bhakti filozófiát. Mikor felvette a szannjász rendet, ellátogatott Vrndávanba. Autón utazott, két tanítványa, Paramánanda és Kundzsa Babu pedig európai öltözékben, öltönyben, nyakkendőben kísérte őt. (Paramánanda nagyon fiatalon állt a szolgálatába, s a tanítványok közül csak ő tegezte mesterét. Olyan meghitt viszonyban voltak, hogy Sríla Bhaktisziddhánta minden kérését teljesítette habozás nélkül.) Indiában abban az időben - az angol uralom alatt - ez a viselet amúgy is nagy port vert fel, sőt, inkább lenézték az európai módra öltözködő embereket. Ő volt az első guru, aki gépkocsit használt, s a hithű hinduk már ettől is valósággal sokkos állapotba kerültek. De hogy Vrndávanba látogatván autón érkezzék és európai ruhába bújt ind tanítványai kísérjék, ezt már végképp felháborítónak találták. S nemcsak tanítványai megjelenése keltett megütközést, hanem Sríla Bhaktisziddhánta Szaraszvatí sáfrányszínű dhótija is. Ő viszont azt mondta, mindez csak külsőség, a lényeg a bhakti terjedése, s ha van két komoly tanítvány, aki minden anyagi dologról lemondott, mit számít akkor a viselet? A bhakti folyamatában valóban az a cél, hogy a szívünket megtisztítsuk, s nem külsőleg kell a ruházatunkra ügyelni, bensőnkben pedig valamilyen aljas gondolatot, szándékot forgatni. Éppen ellenkezőleg, a szív megtisztítása a lényeg, s ha ezt a hagyományok nem akadályozzák, akkor szívesen követjük azokat. S abban az időben a nyugati viselet nagyon is segítette a bhakti terjedését, ugyanis akkoriban Indiában még angol világ volt, s az angolok lenézték az indiaiakat, sokszor a viseletük miatt is. Ha viszont valaki úgymond "civilizált" módon öltözködött, azzal inkább szóba álltak. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí azt akarta, hogy maguk a hódító angolok váljanak bhaktákká. Akkoriban Anglia világhatalom volt, s ha egy világhatalom polgárai megismerkednek a bhaktival, az minden bizonnyal az egész világra pozitív hatással lesz. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí igen előrelátó, reformer lélek volt, aki tisztán látta, mennyire szenvednek az emberek a világban, s tudta azt is, hogy szenvedéseiket a bhakti hiánya okozza. Olyan gyógyszert akart nyújtani, aminek segítségével az emberek föleleveníthetik szunnyadó odaadásukat Isten iránt. Olyannyira érezte ennek szükségét, hogy valósággal türelmetlen volt, nem tudott várni a bhakti terjesztésével. Nagyon aktívan prédikált, minden nap más városban tartott előadásokat, amint volt rá lehetősége, elküldte tanítványait, alapítsanak új templomokat, nyomtassanak könyveket. De más szempontból is forradalmár volt, mert a nyomdagépeket például úgy helyezte el, hogy a templom kegyszobrai láthatták azokat, amint a transzcendentális üzenetet nyomtatták. Ő nem küszködött azzal, hogyan haladjon a lelki életben, mert "fölülről" érkezett. Az emberek az anyagi világban általában alacsonyabb szintről indulnak, s úgy haladnak fölfelé. Ritkán, de jönnek olyan személyiségek is, akik a lelki világból érkeznek az anyagiba, hogy Isten szeretetére tanítsák az embereket. Ilyen volt Bhaktisziddhánta Szaraszvatí is, aki annyira szívügyének tekintette az Isten személyiségét tagadók (monisták, advaitisták vagy májávádík) elleni föllépést, hogy Dzsagannáth Puríban beköltözött az ottani Sankara-mathba, vagyis egy monista kolostorba. Meghozta azt az áldozatot, hogy hónapokon át tanulmányozta Sankara és más májávádí filozófusok tanait. Végül tanítványai és jóakarói már igen aggódtak érte, de miután otthagyta a monista kolostort, logikus érveivel, nagyszerű vitakészségével minden májávádí nézetet képes volt megcáfolni. Egész Indiában nagy hírnévre tett szert, olyannyira, hogy ha megjelent egy városban, a helybéli szvámík, jógík és panditok valamilyen ürüggyel gyorsan távoztak, nehogy ki kelljen állniuk egy filozófiai párbajban s alulmaradjanak. Bhaktisziddhánta Szaraszvatí tehát igen fontos guru a tanítványi láncban, s láthatjuk, hogy tanítványai között is olyan kivételes lelkek voltak, mint Szvámí B. R. Srídhar, vagy Prabhupád A. Cs. Bhaktivédánta Szvámí, akik sikeresen folytatták misszióját. részletek

Szvámí B. A. Narayan előadásából, 1986. december 20. Bécs.
megjelent a Gangesz című folyóirat 3. számában

a lelki élet szépség és szeretet

Krsna mindenkinek a vágya, elképzelése, kívánsága, illetve az ebből fakadó tettei szerint ad. Ez is bizonyítéka annak, hogy a lelki életben nincs és nem is lehet erőszak. Mindenkinek a saját akarata, döntése, belátása számít, ezért mindenki maga felelős saját sorsáért, s Istent sem lehet okolni semmi rosszért, amit mi magunk kreálunk. A személyes döntéshez mindenkinek joga van, s a lelki életben csakis így lehet haladni. Amennyire valaki önszántából, önként akarja, csak olyan mértékben tud haladni, annál gyorsabban nem. S bár a segítséget mindenkinek fel kell kínálni s igyekezni kell mindenkin segíteni, mégsem szabad a segítőkészséget ráerőszakolni másra. Ha valaki nem igényli, sőt elutasítja a segítséget, azt semmiképpen sem szabad kényszeríteni. Ha Krsna szabad akaratot adott a lelkeknek s ezt tiszteletben tartja, akkor az a leghelyesebb, ha mi is így teszünk. Nincs erőszak, nincs kényszer, mert a lelki élet szépség és szeretet. A szeretet, szerelem fogalma pedig kizárja a kényszert. A szeretetnek csak úgy van értelme, ha az a szívünkből jön, tehát a saját döntésünk. Ezért a bhakti folyamata, az odaadó szolgálat is saját döntésünk kell, hogy legyen. A vallást, Isten szolgálatát nem lehet, nem szabad rákényszeríteni senkire. Krsna mindenkit vonzó, mindenkit elbűvölő s ha valaki vonzódik Hozzá, szeretne közeledni Őfelé, akkor Ő megvilágítja lépteinket.

(Bhakti Abhay Narayan)

fohász a vaisnavákhoz

 
Abhay Narayan:

Fohász a vaisnavákhoz

Vaisnavák, vaisnavák, kegyeteket kérem,
Segítsetek nekem a jó útra térnem,
A jó útra térnem, feloldani vétkem,
Krsna szolgálatát óhajtom már régen!

Bűnös szívem nem visz a lelki életre,
Megtisztulni kéne, megtisztulni végre,
Egyedül nincs erőm erre a nagy tettre,
Rátok bízom magam, vigyetek a fényre.


A felvételen a dalt Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzs énekli.

Abhay Narayan

1993 február 19.én, tizenhat éve távozott e világból Abhay Narayan.

Śrīla Bhakti Abhaya Nārāyaṇa

namaḥ oṁ viṣṇupādāya
sad-guṇa-sadanāya ca |
śrīmate bhakti abhaya
nārāyaṇāya te namaḥ ||

gaudīya-vaiṣṇavācārya
svāmīpadāmbujālaye |
śrīla śrīdharapādābja
śikṣita mahate namaḥ ||

sunirbhova-pracāraka
sarva-citta-rasāvaha |
tīkṣna-buddhimatāmvara
saduttama namo'stute ||

śrī rādhā-gopīvallabha-
śuddha-sevā-parātmane |
kṛṣṇa-nāma pracārena
sarveṣāṁ ṣubhadāya te ||

vairāgya vasudhādhāraḥ
vasudhaiva svabāndhava |
sarveṣāṁ hitacintaka
gaura priyāya te namaḥ ||

akasmāt-kīrtidā-putry-
āhuti-vidruta-cetase |
nitya-līlā praviṣṭāya
tubhyam śrī gurave namaḥ ||

namaḥ – hódolat; oṁ viṣṇu-pādāya – Visnu lábá(nál lévő)nek; sad-guṇa-sadanāya – a transzcendentális tulajdonságok tárházának; ca – és; śrīmate bhakti abhaya nārāyaṇāya – Srímad Bhakti Abhaj Nárájannak; te – néked; namaḥ – hódolat;
gaudīya-vaiṣṇavācārya – a gaudíja vaisnava tanító; svāmī pada-ambuja-ālaye – A.Cs. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád lótuszlábainál lakozott; śrīla śrīdhara-pāda-abja-śikṣita – Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs lótuszlábánál tanult; mahate – dicsőnek; namaḥ – hódolat;
sunirbhova-pracāraka – rettenthetetlen prédikátor!; sarva-citta-rasa-āvaha – minden szívnek lelki ízeket hozó!; tīkṣna-buddhimatām – az éles ésszel rendelkezők közül; vara – a legkiválóbb!; sat-uttama – a legkiválóbb!; namaḥ – hódolat; astu – legyen; te – néked;
śrī rādhā-gopīvallabha-śuddha-sevā-para-ātmane – Srí Rádhá Gópívallabha makulátlan szolgálatának szentelte magát; kṛṣṇa-nāma-pracārena – Krsna nevének prédikálásával; sarveṣāṁ ṣubha-dāyate – mindenkinek áldást adott;
vairāgya-vasudhādhāraḥ – a lemondás hegye; vasudhā – a föld; eva – bizony; sva-bāndhava – barát; sarveṣāṁ hita-cintaka – mindenki kedves jóakarója; gaura-priyāya – Csaitanjának kedvesnek; te – néked; namaḥ – hódolat;
akasmāt – hirtelen; kīrtidā-putrī-āhuti-vidruta-cetase – Kírtidá leányának hívása távozó szívében (tudatában); nitya-līlā-praviṣṭāya – az örök kedvtelésbe belépettnek; tubhyam – néked; śrī gurave – srí gurunak; namaḥ – hódolat;

Hódolatom ajánlom Sríla Bhakti Abhay Narayan Mahárádzsnak, aki a jótulajdonságok tárháza.
A gaudíja vaisnava ácsárja, Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád lótuszvirág lábainak oltalmában lakozott, és Sríla Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs lótuszlábainál folytatta tanulmányait.
Rettenthetetlen prédikátor volt, aki mindenki szívét a rasza rajongó örömével töltötte el. Kiváló volt ő az értelmes emberek között, hódolatom néki!
Szívében mindig tiszta odaadással szolgálta Srí Srí Rádhá Gópívallabhát. Krsna szent neveit osztogatva mindenkire áldást záporozott.
A lemondás megingathatatlan hegye volt ő, aki az egész világot barátjává tette. Mindenki javáról gondoskodott, s nagyon kedves volt Gauránga Maháprabhunak, hódolat néki.
Hirtelen távozott e bolygóról, hogy az örök kedvtelésekhez csatlakozzék, miközben szívét eltöltötte Kírtidá leányának hívó hangulata. Hódolat néked Gurudév!

PDF