A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Médhátithi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: · Médhátithi. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. május 6., szombat

dharma és vágy

 
A Manu-szanhitá második fejezetének első verse a dharmát definiálja, majd néhány vers következik, melyek a vágyról szólnak. 
 
 
vidvadbhiḥ sevitaḥ sadbhir nityam adveṣa-rāgibhiḥ |
hṛdayenābhyanujñāto yo dharmas taṁ nibodhata || 1 ||


A tudók, s a gyűlölettől és ragaszkodástól mindig mentes igazak által követett,
s a szív által is jóváhagyott dharmát, azt tanuljátok meg!
A sevita (követett) jelentései közt ott a szolgál, vagy imád, tisztel is. Jelzi, hogy a dharma nem közönséges, hanem imádatra méltó forrásból származó előírás. Honnan tudható, hogy valaki a dharmát követő igaz (vagy bölcs, erényes, szent – a sat szó mindegyiket jelentheti)? Erre ad választ a szöveg: „a gyűlölettől és (világi) ragaszkodástól mindig mentes”. Indirekt módon azt is elmondja, hogy a dharma követésével léphet túl az ember a kettőségeken.
Médhátithi (AD 1000 táján) kommentárjában a szív által jóváhagyott (hṛdayena abhyanujñātaḥ) fordulatban a szívet kétféleképp értelmezi, vagy értelemként (citta), vagy védaként – mert a jól tanulmányozott védát az ember a szívébe fogadja be.
Mások (Gaṅgānāth Jhā, vagy B.R.Srídhar) a szív szó eredeti jelentéséhez közelebb álló lelkiismeretre vonatkoztatják: az ember természete szerint Istenhez tartozó, így legbenső természetes késztetése az isteni rendhez igazodás – a felszínen látszó önző viselkedés csupán átmeneti. Így a vers értelme: halljatok most a dharmáról, mely imádatra és szolgálatra méltó isteni forrásból származik, a gyűlölettől és ragaszkodástól megtisztult igazak követik. A dharma követése természetetek szerint való, lelkiismeretetek is jóváhagyja majd!

Nyugati elemzők (például A.C. Burnell, 19. század) felvetik, hogy a 2-5 versek utólagos betoldások: a szöveg további folytatása ugyanis a dharma forrásáról szól, és számára ez volna logikus folytatása az első, definiciós strófának. A dharmával kapcsolatos szövegek újra meg újra elmondják, hogy egy adott rítus, vagy akár egy költemény elzengése milyen eredménnyel kecsegtet (lásd például a Bhagavad-gítá 18.68-71. verseit). Lehet-e az ilyen jutalmak „begyűjtése” a gyakorló célja? A vágytalanság volna a megoldás? Mi dharma megismerésében a helyes motiváció? – ezen tűnődnek az itt következő versek, s a téma helyénvaló.

kāmātmatā na praśastā na caivaihāsty akāmatā |
kāmyo hi vedādhigamaḥ karma-yogaś ca vaidikaḥ || 2 ||


Vágy természetű (az ember), ami ugyan nem helyénvaló ám (e világban) nem lehet szó vágytalanságról:
a védakövetőt is vágy (ösztönzi) a védatanulásra, s az áldozatok végzésére is.
Az „itt” (iha) szócska gyakran „ebben a világban” értelemben áll.
Karma-yoga: jelentheti a védai rítusokat (hiszen a szöveg a védakövető speciális vágyairól szól), de nem kizárt az általánosabb – világi és szakrális cselekvés – értelmezés sem.

saṅkalpa-mūlaḥ kāmo vai yajñāḥ saṅkalpa-sambhavāḥ |
vratāni yama-dharmāś ca sarve saṅkalpa-jāḥ smṛtāḥ || 3 ||


A szándékon alapul a vágy, s az áldozatokat is szándék előzi meg.
A fogadalmak, az önfegyelmezés is mind szándék következményei.
Szándékból (szankalpa) fakad a vágy, s minden más, a dharmával kapcsolatos cselekvés is. A Bhagavad-gítá is megismétli ezt a szándék és vágy ok-okozatiságára vonatkozó gondolatot: saṁkalpa-prabhavān kāmān (6.24.), illetve: „Mert soha nem lehet jógí, ki nem mond le (anyagi) szándékairól” (Bg. 6.2., na hy asaṁnyasta-saṁkalpo yogī bhavati kaścana)

akāmasya kriyā kācid dṛśyate naiha karhicit |
yad yad hi kurute kiṁcit tat tat kāmasya ceṣṭitam || 4 ||


E (világban) soha nem észlelhető vágynélküli (ember) semmilyen tette,
hiszen bármit is tesz az (ember), azt vágy mozgatja.
E következtetés látszólag ellentmondásban áll a második strófával, miszerint a vágyvezéreltség nem helyénvaló. Az ellentmondást a következő slóka oldja fel:

teṣu samyag vartamāno gacchaty amara-lokatām |
yathā saṅkalpitāṁś caiha sarvān kāmān samaśnute || 5 ||

A (vágyakat) helyesen kezelő a hallhatatlanok világába jut,
és kívánsága szerint minden vágya beteljesül e világban.
A szövegben szó szerint: teṣu samyag vartamānaḥ („velük helyesen viselkedő”) Médátithi kommentárja szerint a vágyakra vonatkozik – így oldja fel az ellentmondást. Más kommentátorok (például Szarvagja-nárájana, Rághavánanda, vagy Rámacsandra) szerint a szöveg arról szól, hogy az áldozatok bemutatása közben motiválhatják-e az áldozót rítussal kapcsolatban a védákban leírt eredmények, jutalmak. S így a szöveg itt az áldozatot, a rítust helyesen kezelőről szól, aki a hallhatatlanok világába (azaz a mennybe) jut. Médátithi ezt következménynek, a vágyak helyes kezelése következményének tartja.


2019. november 16., szombat

a tudás és a bráhmana


A Manu-szanhitá második fejezetének néhány verse arról szól, kinek adható át a véda tudása, s kinek nem.


dharmārthau yatra na syātāṁ śuśrūṣā vā'pi tadvidhā |
tatra vidyā na vaptavyā śubhaṁ bījam ivauṣare ||112||


Hol nincs dharma és artha, vagy illő hallás- és szolgálatvágy,
ott ne ültesse el a tudást, miként a jó magot sem vetik szikes földbe.

Az artha több jelentésű szó: a fordítások többnyire vagyonként értelmezik, s kézenfekvőnek is tűnik, hogy a négy életcél közül a két megalapozóra gondoljunk. S abból a szempontból érthető is az anyagi biztonság, mint elvárás, hogy biztosan ne vezérelje a leendő tanítványt később sem a tudás áruba bocsájtásának szándéka.
Médhátithi kommentárjában még hozzáteszi: a tudás átadása soha nem lehet csereüzlet. Még ha a tanító adományt is kap, akkor sincs előre kialkudott ára a tanításnak.
Hallás- és szolgálatvágy: a szanszkrt śuśrūṣā kifejezés hallásvágyat jelent, ám átvitt értelemben a hallottak megfogadására való készséget, kötelességtudatot, és a szolgálatot is.

vidyayaiva samaṁ kāmaṁ martavyaṁ brahmavādinā |
āpadyapi hi ghorāyāṁ na tvenāmiriṇe vapet ||113||


Inkább haljon meg a brahman ismerője tudásával együtt, tiszta szívvel,
akár szörnyű végszükségben is, mintsem terméketlen földbe vesse azt.

Médhátithi kommentárja szerint a szörnyű végszükség az alkalmas tanítvány hiányát jelenti.

vidyā brāhmaṇam etyāha śevadhiste'smi rakṣa mām |
asūyakāya māṁ mādās tathā syāṁ vīryavattamā ||114||


A tudás, a bráhmanához jőve így szólt: én vagyok a kincsed, vigyázz rám!
Ne adj engem olyannak, aki alábecsül, így maradhatok erős.

Az erős (vīryavat) hatásost, eredményest jelent.

yameva tu śuciṁ vidyānniyata-brahmacāriṇam |
tasmai māṁ brūhi viprāya nidhipāyāpramādine ||115||


Ám aki tiszta, önfegyelmezett, önmegtartóztató –
taníts engem az ilyen bölcs bráhmanának, kincsed gondos őrének.

A niyata (önfegyelmezett) szó további jelentései: figyelmes, komoly.

brahma yas tv ananujñātam adhīyānād avāpnuyāt |
sa brahma-steya-saṁyukto narakaṁ pratipadyate ||116||


Ki a védát egy védatanulótól, annak beleegyezése nélkül szerzi meg,
az ilyen védatolvajlás bűnével terhelt a pokolra jut.

A véda, azaz a brahman tolvaja az, aki kihallgatja más mantrazengését, vagy könyvekből ellesve próbálkozik a védamantrák zengésével.

2019. november 2., szombat

megbecsülés és megvetés


A Manu-szanhitá második fejezetében a tanító kívánatos viselkedését taglaló rész után a megbecsülésről és megvetésről olvashatunk két strófát. A folytatás új gondolatmenetet nyit: a kétszerszületett (dvija) a korábban ismertetett rítusok által megszentelődve mestere mellett élve sajátítsa el a védát, a Brahmanról szóló tant.

sammānād brāhmaṇo nityam udvijeta viṣād iva |
amṛtasyeva cākāṅkṣed avamānasya sarvadā || 162 ||
sukhaṁ hyavamataḥ śete sukhaṃ ca pratibudhyate |
sukhaṁ carati loke'sminn avamantā vinaśyati || 163 ||


A bráhmana ódzkodjék mindig a megbecsüléstől, akár a méregtől,
ám szüntelen vágyja a megvetést, mint a nektárt.
Mert a lenézettnek nyugodt az alvása, derűs az ébredése,
és örömmel jár-kel e világban, míg romlásra jut, ki megvet másokat.


Médhátithi értelmezésében a vers a tanítványra vonatkozik, arra a mentalitásra, ahogy a tanítvány alamizsnáért folyamodik maga és mestere számára. Összeveti e gondolatot egy későbbi passzussal, a 4.235. vers szerint: mennybe jut, ki az adományt tisztelettel adja, s az is, aki hasonlóképpen tisztelettel fogadja, ám ellenkező esetben a pokolra. Ám valójában nincs ellentmondás – folytatja –, mert a vers arról szól, hogy az alamizsnát kérő ne várja el a megbecsülést.

A bölcs ne a megbecsülést vágyja… ahogy a Bhagavad-gítá is megerősíti: aki egyenlő a megbecsülésben és megvetésben… az meghaladta a világi lét kötelékeit (14.25. mānāpamānayos tulyaḥ … guṇātītaḥ sa ucyate)

Ugyanez a gondolattal más tradíciókban is találkozunk… egymás mellé téve őket talán világosabbá válik e szöveg értelme is. Jézust egy alkalommal egy vezető farizeus házába hívták vendégségbe. Ott aztán megfigyelte, hogy vendégek többsége a főhelyet kereste… s mikor az előkelő helyre telepedettnél fontosabb vendég érkezett, a házigazda átültette őt, hogy helyet adjon az újonnan érkezettnek. Ehelyett ülj inkább a sor végére – javasolta –, s akkor a házigazda azért fordul hozzád, hogy előkelőbb helyre ültessen. (Lukács 14.7-11.) „Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.”

Tűnhetne ez a viselkedés ravasz játszmának is – majd hátulra ülök, elviselve ezzel egy kis kényelmetlenséget hogy aztán kellően alázatosnak lássanak, és kivívjam ezzel mások megbecsülését –, ám belső lényege valójában a függetlenség kell legyen. A sztoikus tanító, Epiktétosz így ír erről:
„Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik. Érd be tökéletesen azzal, hogy filozófus vagy. Ha mindenképpen látszani is akarsz filozófusnak, akkor a saját szemedben mutatkozz annak, s arra elég is leszel.
Ilyen gondolatok sohase kínozzanak: „Megbecsülés nélkül fogok élni, és mint semmirekellő járok majd a világban.” Ha a megbecsülés hiánya baj, bajba más által éppúgy nem kerülhetsz, mint gyalázatba sem. Tőled függ, hogy adnak-e neked hivatalokat, és meghívnak-e lakomákra? Semmiképpen. Hogyan lehet akkor ez a tény becstelenség jele? Hogyan volnál te semmirekellő, mikor csak azokban a dolgokban kell valakinek lenned, amelyek pusztán tőled függenek, és amelyekben a legmagasabb fokra emelkedhetsz.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje 23-24.)

A sorban utolsónak ülőt nem állítják fel, tisztában van saját magával, erényeivel és hibáival egyaránt, és nem a külvilág, vagy az utókor ítéletét keresi… ha van dolga, az Istennel van csupán.

Az első tételvers indoklása szójáték… a vers első felének állítmánya, az alszik (śete, gyöke: śī) némileg hasonlóan hangzik, mint a megvet ige (śeṭati, gyöke: śiṭ) – aki megvetésben és megbecsülésben egy, azt nem nyomasztja a mások által rárakott teher, míg az ítélkező az illúziókeltő energia foglya marad.

2019. október 19., szombat

a tanító viselkedése


A Manu-szanhitá második fejezete a dharmát, annak megélését, továbbadását elemzi… az alábbiak a tanítványságról szóló részből a tanítót jellemző versek.


ahiṁsayaiva bhūtānāṁ kāryaṁ śreyo'nuśāsanam |
vāk caiva madhurā ślakṣṇā prayojyā dharmam icchatā || 159 ||


A teremtményeknek tanácsolja a számukra legjobbat, teljesen erőszak nélkül.
A dharmát vágyó szavai legyenek édesek és kedvesek.

A dharmát vágyó (dharmam icchat) megjelölés a dharmát a dharma szerint tanítóra vonatkozik. Mindenkit tanít ő, az egész élete tanítás – ezért használja a szöveg a teremtmény (bhūta) szót. A Manu-szanhitá mérvadó kommentátora, Médhátithi részletezi is: a tanító feleségét, gyermekeit, szolgáit, tanítványait és testvéreit egyaránt tanítja, nyilván mindüket másként. Hogy mire tanítja? arra, amire a tanítottnak valóban szüksége van, ami a számára a legjobb. Fontos kritérium, hogy erőszak nélkül – ez árnyalja az anuśās igét, ami tanácsolást, meggyőzést, de irányítást, utasítást is jelenthet.

Médhátithi az erőszak elvetését szűken értelmezi: a tanító ne üsse a tanítványt. Az Āpastamba-dharmasūtra (1.8.28-29.) konkrétabb eszköztárat ad a tanító kezébe: először figyelmeztesse a tanítványt a helyes út követésére, ám ha az intés sikertelen marad, fenyegesse meg, s legyen büntető eszköze a böjt, a hideg vizes fürdő, végezetül a megtagadása annak, hogy a tanítvány láthassa mesterét. Ugyanakkor a „tanácsolja a számukra legjobbat” mellett ez inkább az akaratátvitel korlátozásának tűnik. A tanító legyen figyelemmel a tanítvány befogadóképességére… a nyomással, a préseléssel bánjék óvatosan.
A tanítványi kör, a gyülekezet növelésére máskor a bűntudat fölkeltése a hatásos eszköz… amire természetesen a tanító, a prédikátor nyomban felkínálja a megoldást: a megváltást, a bűnbocsánat esélyét. Ez szigorúan véve persze nem erőszak… de nem a tanítvány, inkább a tanító javát, sikerét szolgálja.

Hasonlóképpen pontosítja Médhátithi a „dharmát vágyó által alkalmazott szavak” használatára vonatkozó tanácsot is: a tanító válassza meg a hangsúlyát a hallgatósághoz mérten, így szükség esetén lehet hangos, vagy nyers. Ám amennyire lehet, igyekezzék a fenti elveket követni, és érveljen józanul: „kedves gyermekem, folytasd az olvasást, ne kalandozzon el a figyelmed! Befejezzük ezt a fejezetet, s aztán kedvedre játszhatsz a többiekkel!”

yasya vāṅ-manasī śuddhe samyag gupte ca sarvadā |
sa vai sarvam avāpnoti vedāntopagataṁ phalam || 160 ||


Kinek beszéde és elméje teljesen tiszta, és mindig őrködik is efölött,
eléri ő a Védánta által ígért eredményt mind!

nāruntudaḥ syād ārto'pi na para-droha-karma-dhīḥ |
yayā'syodvijate vācā nālokyāṁ tām udīrayet || 161 ||


Ne legyen csípős, akkor sem, akkor sem, ha rosszul esik neki valami. Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem.
Szavai ne ijesszék meg az embereket, s ne beszéljen közönségesen sem.

Ne legyen csípős (na aruntudaḥ syāt): az aruntuda kifejezés magyarul is ismerős: ami elevenbe (létfontosságú szerv, arus) vág (tudati). A tanító szavai olykor persze valóban elevenbe vágnak: az igazság lehet fájó. Ám legyen keze ügyében az enyhítő balzsam is. És a csípős szavak oka soha ne legyen a saját fájdalma… akkor sem, ha valóban megbántották – teszi hozzá Médhátithi.
Ne ártson másoknak cselekedettel, de gondolatban sem: a szóösszetétel más olvasatban: ne tegye azt, amiről úgy gondolja, hogy ártalmas lehet másnak. A droha (ártalom) szó gyöke a druh gyök, minek elsődleges jelentése: gyűlölködik, ármánykodik valaki ellen. Ez az ártalom forrására mutat rá: a bennünk forrongó rossz érzésekre. Még tréfából se okozzon másnak fájdalmat – inti Médhátithi az olvasót.
Szavai ne ijesszék meg az embereket: a szövegben itt álló udvij (megretten) gyök további jelentésárnyalatai: bánkódik, zavarba jön, fél valamitől, vagy szomorkodik, sajnálkozik. Mindezen hatásokat tudatosan kerülje a tanító.
Ne beszéljen közönségesen: a szöveg más olvasata: nem mondjon a mennyekbe nem vezetőt (alokyā).

2017. október 14., szombat

a sznátaka élete


A védai hagyomány szerint mikor a növendéknek kitelik a tanulóideje, rituális fürdőt (sznánam) vesz, majd hazatér. Milyen elvek szerint éljen, hogyan kormányozza életét? Erről szól a Manu-szanhitá negyedik fejezete. Íme, néhány tanács:

nātmānamav amanyeta purvābhir asamṛddhibhiḥ |
ā mṛtyoḥ śriyam anvicchen naināṁ manyeta durlabhām || 4.137. ||

Korábbi sikertelenségei miatt ne vesse meg önmagát,
mindhalálig kutassa a sikert, s ne gondolja elérhetetlennek.
 

Fontos, hogy szembenézzünk kudarcainkkal. Mérlegeljük, tanuljunk belőle, értsük meg, mit tettünk helyesen, mit tennénk ma is éppen úgy, és hol követtünk el hibákat, hasonló helyzetben mit kellene másképpen tenni. A kudarcok miatt másokat okolni egyszerűen csak a felelősség áthárítása... meg kell tanulnunk hátrébb lépni, és a külső szemlélő józan szemével látni és értékelni saját helyzetünket. S miként hiba a másik hibáztatása, a felelősség áthárítása, éppúgy hiba önmagunk becsmérlése is, a józan értékelés helyett.
Kutassa a sikert: azaz kutassa Srít. Az utalás talányos, jelenthet vagyont, gazdagságot, jószerencsét, ám utalhat Nárájan feleségére, Laksmíra is.
Döntéseinkben általában választhatjuk a kedvesebbet (préjasz), ami rövidtávon előnyös, és a jobbat (sréjasz), ami pedig hosszú távon kedvező. Srí kutatása finom felhívás ez utóbbira.

satyaṁ brūyāt priyaṁ brūyān na brūyāt satyam apriyam |
priyaṁ ca nānṛtaṁ brūyād eṣa dharmaḥ sanātanaḥ || 4.138. ||

Igazat szóljon és kedvesen szóljon. Ám ne szóljon igazat, ha az bántó volna,
és ne szóljon hamisan, ha az netán kellemes volna is – ez az örök dharma.

Ajánlott olvasnivaló: Rúpa gószvámí verséből a pradzsalpától való óvás.

bhadraṁ bhadram iti brūyād bhadram ity eva vā vadet |
śuṣka-vairaṁ vivādaṁ ca na kuryāt kena cit saha || 4.139. ||

A jóra mondja, hogy jó, s csak annyit mondjon: jó,
senkivel ne keveredjen meddő viszályba, vitába.
 

Médhátithi, a Manu-szanhitá mértékadó kommentátora úgy értelmezi a verset, hogy még akkor is bólogasson az ember, ha nem ért egyet, illetve ne vitázzon pusztán a vita, érveinek hatásossága, éleselméjűsége csillogtatása kedvéért, s különösen ne kezdeményezzen vitát a királyi udvarban.
A vers békességre hív: a jóra mondja: jó – ne fukarkodjék a dicsérettel. Ne szóljon hamisan, még ha az kellemes volna is – szólt az előző tanács, ennek a fényében e strófa arra figyelmeztet, ne mondjon mást, csak dicsérő szavakat. Ez persze nem abszolút előírás: szülőként, tanítóként jó megtalálni a mértéket: a dicséret legyen ösztönző, mégse váljék elbizakodottá a növendék. S ebben a helyzetben fel kell hívni a figyelmet a hibákra is – együtt jár feladattal –, ám ne földbe döngölőn megsemmisítő, hanem szeretetteli, okos és figyelmes legyen. A hamis egot pusztító, ám a lelket éltető.