Bejegyzések
Gautama a Njája-szútrákban a megtárgyalás, megbeszélés (kathā) háromféle módjáról szól:
pramāṇa-tarka-sādhanopālambhaḥ siddhāntāviruddhaḥ pañcāvayavopapannaḥ pakṣa-pratipakṣa-parigrahaḥ vādaḥ || 1.2.1 ||
yathoktopapannaḥ chala-jāti-nigrahasthāna-sādhanopālambhaḥ jalpaḥ || 1.2.2. ||
saḥ pratipakṣa-sthāpanā-hīnaḥ vitaṇḍā || 1.2.3. ||
1.2.1. Ismeretforrás (pramāṇa) és kutatás (tarka) eszközeit használó, a tételeknek (siddhānta) nem ellentmondó, az ötelemű érveléssel (avayava) kísért érvek és ellenérvek megértése (parigraha) a megvitatás (vāda).
1.2.2. Ehhez hasonló, ám szócsavarással (chala), felületes válasszal (jāti), és vitaképtelenséggel (nigrahasthāna) kísért a vita (jalpa).
1.2.3. Megalapozott ellenvélemény nélkül csupán akadékoskodás (vitaṇḍā).
Mi különbözteti meg a tárgyalás három módját? A megvitatás (vāda) során a felek odafigyelnek egymásra. Az erre utaló parigraha („körben megragadás”) szó elfogadást, tiszteletet, megértést jelent, de kegyelést, oltalom alá vételt is. A megvitatásban résztvevő felek nem ellenfelei, hanem partnerei egymásnak: közösen keresik az igazságot. Csoportmunka… a felek kollégák, akik közösen keresik egy probléma megoldását. A megvitatás kulcsszava ezért az együttműködés. A beszélgetés kezdetekor nem értenek egyet mindenben, másként látják a helyes utat, ezért érveket sorakoztatnak fel, hogy megmutassák a saját gondolatmenetük helyességét… s ezzel tulajdonképpen közösen járják be a lehetőségeket, hogy megtalálják a legjobb megoldást… míg végül konszenzusra jutnak. Ennek az együttműködésnek, partneri viszonynak jele, hogy megalapozottan érvelnek. Közös nyelven beszélnek – azaz ugyanazok a kiindulási pontjaik, a hivatkozott tételeket (siddhānta) ismerik és egyformán tekintik érvényesnek, s nem mondanak ellent a már elfogadott tételeknek. Olykor éppen ez a közös alap hiányzik, mikor különböző hitű emberek ülnek le vitázni – minden jószándék ellenére is. Mindegyikük a saját szentírását tekinti végső hivatkozási alapnak, ám mert a másik számára az nem ugyanolyan súlyú, nem állnak azonos talajon. Nem lehetetlen a párbeszéd, ám előbb olyan alapokat kell keresniük, melyeket egyformán támpontnak tudnak tekinteni… a szentírás egy ilyen párbeszédben csupán illusztráció lehet.
Gautama számára a megalapozott érvelés másik biztosítéka az ötelemű érvelés (állítás, ok, illusztráció, annak alkalmazása, következtetés) használata, ami biztosítja, hogy pusztán a logika, és a közös akarat vezeti a résztvevőket.
A vita (jalpa) sok tekintetben hasonló a megvitatáshoz, ám itt az érvek mellett szócsavarással, csúsztatással, és más érvelési hibákkal is találkozunk, ám ezek nem a téves érvelés, a hetv-ābhāsa csoportjába tartoznak: azaz nem jóhiszemű tévedések, hanem szándékkal használt eszközök. Ennek oka: míg a megvitatásban résztvevő feleket a közös jó, az igazság megtalálása vezérli, a vita résztvevői ellenfelek, akik győzedelmeskedni akarnak a másik fél felett. Míg a megvitatás kulcsszava az együttműködés, a vitáé a győzelem.
A civakodó akadékoskodás (vitaṇḍā) megalapozott ellenvélemény nélküli – azaz már nincsenek ellenérvek. A felvetésre nincs érdemi válasz, vagy eleve megkérdőjelezik a másik alkalmasságát („veled nem állok szóba, mert…”). Ez a felületes szemlélő számára válasznak, érvnek tűnhet, ám mert nincs köze az eredeti felvetéshez, csupán a civakodás kezdete. Ide tartozik személyeskedés – végletes formában a karaktergyilkosság –, amikor a ellenfelek nem a másik érveivel, hanem a személyével foglalkoznak… a közéletben sajnos túl sok példájával találkozhatunk. Ha mégis kialakul valamiféle párbeszéd, akkor gyakran csak két monológ hallható, melyben a résztvevők nem az érveiket, hanem negatív érzelmeiket artikulálják. Ha kulcsszót keresünk, az a végletes győzelem: a kiszorítás, megsemmisítés.
Bár Gautama a párbeszéd e három formáját említi, olykor melléjük sorolnak egy negyedik kategóriát – bár a sorban inkább nulladiknak kellene tekintenünk – ez a samvāda, az egyetértő megbeszélés, aminek példája a tanítás, a mester és tanítvány beszélgetése. Itt az információáramlás egyirányú – szól az érv a samvāda külön kategóriának tekintése mellett.
Megfontolandó szempont, ám az egyetértő megbeszélés tekinthető a vāda egy aleseteként is. Az információáramlás ugyanis valójában nem egészen egyirányú – a tanítvány nem csupán kérdez és befogad, hanem ezen túl is aktív résztvevője, alakítója a folyamatnak. A közösen kitűzött cél, hogy a tanítvány megértésre jusson. És ehhez feltárja a kétségeit – miként Ardzsuna is a Bhagavad-gítában: egyszer a szánkhját, az anyag és lélek megkülönböztetését, máskor a jógát ajánlod (3. fejezet), egyszer a tettekről való lemondást, máskor az önzetlen cselekvés jógáját (5. fejezet), mondd meg határozottan, melyiket kövessem? A kérdések hátterében természetesen nem a tanítás kétségbevonása, hanem a belső tisztázás áll.
Sőt, a mester el is várja, hogy a tanítvány aktív résztvevője legyen a tanításnak – szép példája ennek a történet, melyben Szárvabhauma Bhattácsárja a védántára tanítja az ifjú szerzetest, Krsna-csaitanját. Hét napon keresztül fejtegeti a Sáríraka-bhásját (Sankara kommentárját a Védánta-szútrákhoz), ám egyre kényelmetlenebbül érzi magát, mert a tanítvány nem szólal meg, ő mintha a falnak beszélne, nincs egyetlen kérdés sem… miközben jól tudja, hogy a növendék odahaza jeles tudós hírében állt. S persze a folytatásban a Krsna-csaitanja megcáfolja a tanító szavait, ezért volt a hallgatás.
Bhaktivinód Thákur regényében, a Dzsaiva-dharmában a mester szavai után a tanítvány így szól: „alaposan megfontolom mindazt, amit mondtál, s ha vannak kérdéseim, holnap ismét eljövök, és a lábad elé helyezem őket”. Ez a követendő metódus.
Ugyanez a szellemiség köszön vissza az upanisadokból is. A tanítás ettől tűnhet titokzatosnak, rejtélyesnek… de nem ez a cél. Nem az igazság, vagy a tan homályban tartása a cél, vagy hogy csupán a beavatottak kevese férhessen hozzá… egyszerűen arról van szó, hogy a tanítvány aktív közreműködése szükséges a megértéshez.
Emlékezzünk csak a Brhadáranjaka-upanisad történetére, ahol Brahmá egy rejtélyes szótaggal tanítja a tanítványait: da!... és minden hallgató a maga felfogása, természete szerint érti a tanítást. A dévák önfegyelmezésre, az emberek adományozásra, az aszurák könyörületességre való buzdítást hallanak ki belőle – s így mindannyian helyes, és számukra éppen szükséges megértésre jutnak. Vagy gondoljunk a Cshándógja-upanisad történetére, melyben Brahmá a lélek természetéről tanítja Indrát és Virócsanát. A mester a kérdésre válaszolva mond valamit a lélekről, s azt a tanítványok a maguk természete és megértése szerint értelmezik. Az aszura Virócsana elégedetten hazamegy az első leckével – ő már mindent tud! –, és így végzetesen félre is érti a tanítást. Indra azonban átgondolja, mérlegeli a hallottakat, és a felmerülő kérdéseivel újra meg újra visszatér. A kérdések alapvetően kétfélék: ellentmondást lát a korábban hallottak közt (mint Ardzsuna és Indra), vagy egy adott téma mélységeit kutatja tovább. A mester célja pedig éppen ez: annyit mond, amit a tanítvány megérthet, és a nyitva hagyott kérdések irányába tovább is haladhat… nem önti a tanítványra a tant, hanem elvezeti őt a felismeréshez, s ezen keresztül az elmélyült megértéshez. Mester és tanítványának beszélgetése így ugyanúgy együttműködő beszélgetés, megvitatás – míg a beszélgetésben résztvevő partnerek valóban nem egyenrangúak.
Szükség van-e egyáltalán vitára? Elég a békétlenségből! – halljuk. A vita emberi, míg a harmónia isteni. Ha a partról a tóba egy kavicsot dobunk, az egyenletes, koncentrikus körben generál hullámokat – és ez szép. Ám ha sok kavicsot dobunk egyszerre, a sok hullám interferál egymással, összevisszaság, káosz az eredmény.
Egyetérthetünk ezzel a gondolattal, különösen, ha Istené az egyetlen kavics. Az abszolút ismeretforrás, a végső érv… ami mellett minden más kevés és hiányos. Ám nézzünk csak körbe a világban, Isten nevében is mennyi kavics, mennyi egymástól alapjaiban eltérő gondolat csobban a tóba! Itt is csak a megértés igénye vezethet tovább, ami pedig a megvitatás irányába mutat.
Az egy kavics helyzet elérésének, azaz a nézetkülönbségek eloszlatásának persze más eszközei is lehetnek: hatalmi szó, félelemkeltés, a tekintélyelv alkalmazása, tudáskülönbség fitogtatásával kivívni a tekintélyt, vagy negatív előjelű akaratátvitel alkalmazása. Ilyenkor valóban nincs vita… ám valódi egyetértés sincs, csupán a másik elhallgattatása. Ezek az eszközök nem megoldják, csupán időlegesen eltemetik, eltakarják a nézetkülönbséget. Sem ez, sem a másik oldalról kezdeményezett passzív elfojtás nem jelent megoldást, ez csupán a harmónia látszata.
Milyen megoldások lehetségesek ezen túl? a megvitatás, az erőszakmentes (nem sértő) konszenzuskeresés, azaz a vāda az egyik út. Hasonlóan jó a szeretetteljes elfogadás is, amikor az egyik fél nyugodt és derűs szívvel alkalmazkodik… ám ehhez is kölcsönös megértés szükséges: őszinte, nyílt közeledés, a bizalom hídjának felépítése. És egy mindenki számára megfelelő kompromisszum meglelése sem rossz megoldás, bár esetleges és alkalmi.
Összefoglalva: a személyeskedésre, civakodásra valóban nincs szükség – ám a közös jót kereső józan érvek, a többiek szempontjainak megértése – azaz a megvitatás – sokat lendít a partnerek együttműködésén. Legyen szó bármilyen körű csoportról: egy család, egy ország, vagy az egész bolygó népességéről.
Bhakták közt a vitával kapcsolatban olykor elhangzik Nárada Bhakti-szútráiból való idézet is érvként: „a bhakta ne bocsátkozzék vitába, mert végtelen a lehetőségek száma, és mert nem jelent bizonyosságot.” (vādo nāvalambyaḥ | bāhulyāvakāśatvād aniyatatvāc ca, Nárada: Bhakti-szútrák 74-75.) Itt a vāda szó nem a njája szűken vett megvitatását, hanem általában a vitán keresztül való megismerést jelenti. A gondolat nem arra érv, hogy miképpen kezeljék az esetlegesen felmerülő konfliktusokat. A rákövetkező szútrákkal olvasva mindez jól látható: „76. Az ember elmélkedjék a bhakti-irodalmon, s tegye azt, ami a szeretet felébredéséhez vezet. 77. Örömöt, bánatot, vágyat, nyereséget s a többit elhagyva, várja Istenét, s még egy fél pillanatot se töltsön el hiábavalóan. 78. Gyakorolja magát az erőszakmentességben, igazmondásban, tisztaságban, könyörületességben, hitben s a többi nemes erényben. 79. Mindenkor aggodalmait félretéve, szívvel-lélekkel imádja Istenét. 80. Mert őt dicsőítik, s így hamar feltárja magát híveinek, s belátással áldja meg őket.”
Mit ne tegyen, s mit tegyen az, aki odaadó szeretettel fordul Isten felé. Mert az érvelés önmagában nem elegendő ahhoz, hogy akár csak fogalmat alkosson Istenről, ezért a bhakta ne āroha, felfelé törekvő úton próbáljon közelebb kerülni Istenhez, hanem jusson megértésre a bhakti-irodalommal kapcsolatban, éljen erényes életet, s várja Istenét – tegyen meg mindent, hogy szívében kivirágozzék az istenszeretet. Ez az avaroha, az alászálló tudás útja… erről szól a szútra.
Milyen a jó vita hangulata? A hevességet, a szenvedélyes, esetleg hangos érvelést gyakran tekintik kerülendőnek, míg a csöndes higgadt megszólalást kívánatosnak, pedig nem ez határozza meg a vita jellegét a njája fenti meghatározása szerint. A személyeskedés – legyen bármilyen nyugodt és visszafogott –, nem tartalmaz éveket a megbeszélés tárgyával kapcsolatban, ezért az csupán civakodás, míg tárgyszerűen érvelni lehet hevesen, akár hangosan is – még ha ez nem is szép. Az ilyen viselkedés magyarázata többféle lehet. Utalhat a beszélő téma iránti mély elkötelezettségére, adott esetben akár a megszólaló küzdelmét tükrözi önmagával, ha számára súlyosan megrendítő a megvitatás tárgya… s lehet egyszerű jellemhiba is: a türelem hiánya, amikor az érvelő úgy véli, már megértette a másik szavait, és immáron rajta a sor ellenérvei felsorakoztatásában. Ez a hevesség, szenvedélyesség nem feltétlenül radzsasz – hiszen annak fő jellemvonása az önközpontúság volna. Ugyanakkor a heves érvelés erodálja az együttműködő gondolkodáshoz kellő bizalmat… ha már stabil és erős a bizalom köteléke, akkor talán nem jelent akadályt, ám egyébként érzelmi falat emel a beszélgetőpartnerben, s ezzel gátolja a megértést – ezért kerülendő.
Mikor nincs vita? Nincs vita, ha nyilvánvaló a különbség: ki vitázna isteni fenséggel? Hasonlóképpen – bár más okból – nincs vita diktatúra, vagy személyi kultusz világában. Nyilván kerülendő a civakodás (vitaṇḍā): ha nincsenek érvek, nincs vita sem. A győzelemre törekvés érthető a radzsasz minőségében, ám a szattva minőségét kereső számára csupán a megvitatás (vāda) ajánlott. Ám a megvitatásnak feltételei vannak: a másikra figyelés kölcsönös igénye, az azonos alapok és érvrendszer. Ha ezek a kritériumok nem teljesülnek, jobb, ha a vita elmarad.
pramāṇa-tarka-sādhanopālambhaḥ siddhāntāviruddhaḥ pañcāvayavopapannaḥ pakṣa-pratipakṣa-parigrahaḥ vādaḥ || 1.2.1 ||
yathoktopapannaḥ chala-jāti-nigrahasthāna-sādhanopālambhaḥ jalpaḥ || 1.2.2. ||
saḥ pratipakṣa-sthāpanā-hīnaḥ vitaṇḍā || 1.2.3. ||
1.2.1. Ismeretforrás (pramāṇa) és kutatás (tarka) eszközeit használó, a tételeknek (siddhānta) nem ellentmondó, az ötelemű érveléssel (avayava) kísért érvek és ellenérvek megértése (parigraha) a megvitatás (vāda).
1.2.2. Ehhez hasonló, ám szócsavarással (chala), felületes válasszal (jāti), és vitaképtelenséggel (nigrahasthāna) kísért a vita (jalpa).
1.2.3. Megalapozott ellenvélemény nélkül csupán akadékoskodás (vitaṇḍā).
Mi különbözteti meg a tárgyalás három módját? A megvitatás (vāda) során a felek odafigyelnek egymásra. Az erre utaló parigraha („körben megragadás”) szó elfogadást, tiszteletet, megértést jelent, de kegyelést, oltalom alá vételt is. A megvitatásban résztvevő felek nem ellenfelei, hanem partnerei egymásnak: közösen keresik az igazságot. Csoportmunka… a felek kollégák, akik közösen keresik egy probléma megoldását. A megvitatás kulcsszava ezért az együttműködés. A beszélgetés kezdetekor nem értenek egyet mindenben, másként látják a helyes utat, ezért érveket sorakoztatnak fel, hogy megmutassák a saját gondolatmenetük helyességét… s ezzel tulajdonképpen közösen járják be a lehetőségeket, hogy megtalálják a legjobb megoldást… míg végül konszenzusra jutnak. Ennek az együttműködésnek, partneri viszonynak jele, hogy megalapozottan érvelnek. Közös nyelven beszélnek – azaz ugyanazok a kiindulási pontjaik, a hivatkozott tételeket (siddhānta) ismerik és egyformán tekintik érvényesnek, s nem mondanak ellent a már elfogadott tételeknek. Olykor éppen ez a közös alap hiányzik, mikor különböző hitű emberek ülnek le vitázni – minden jószándék ellenére is. Mindegyikük a saját szentírását tekinti végső hivatkozási alapnak, ám mert a másik számára az nem ugyanolyan súlyú, nem állnak azonos talajon. Nem lehetetlen a párbeszéd, ám előbb olyan alapokat kell keresniük, melyeket egyformán támpontnak tudnak tekinteni… a szentírás egy ilyen párbeszédben csupán illusztráció lehet.
Gautama számára a megalapozott érvelés másik biztosítéka az ötelemű érvelés (állítás, ok, illusztráció, annak alkalmazása, következtetés) használata, ami biztosítja, hogy pusztán a logika, és a közös akarat vezeti a résztvevőket.
A vita (jalpa) sok tekintetben hasonló a megvitatáshoz, ám itt az érvek mellett szócsavarással, csúsztatással, és más érvelési hibákkal is találkozunk, ám ezek nem a téves érvelés, a hetv-ābhāsa csoportjába tartoznak: azaz nem jóhiszemű tévedések, hanem szándékkal használt eszközök. Ennek oka: míg a megvitatásban résztvevő feleket a közös jó, az igazság megtalálása vezérli, a vita résztvevői ellenfelek, akik győzedelmeskedni akarnak a másik fél felett. Míg a megvitatás kulcsszava az együttműködés, a vitáé a győzelem.
A civakodó akadékoskodás (vitaṇḍā) megalapozott ellenvélemény nélküli – azaz már nincsenek ellenérvek. A felvetésre nincs érdemi válasz, vagy eleve megkérdőjelezik a másik alkalmasságát („veled nem állok szóba, mert…”). Ez a felületes szemlélő számára válasznak, érvnek tűnhet, ám mert nincs köze az eredeti felvetéshez, csupán a civakodás kezdete. Ide tartozik személyeskedés – végletes formában a karaktergyilkosság –, amikor a ellenfelek nem a másik érveivel, hanem a személyével foglalkoznak… a közéletben sajnos túl sok példájával találkozhatunk. Ha mégis kialakul valamiféle párbeszéd, akkor gyakran csak két monológ hallható, melyben a résztvevők nem az érveiket, hanem negatív érzelmeiket artikulálják. Ha kulcsszót keresünk, az a végletes győzelem: a kiszorítás, megsemmisítés.
Bár Gautama a párbeszéd e három formáját említi, olykor melléjük sorolnak egy negyedik kategóriát – bár a sorban inkább nulladiknak kellene tekintenünk – ez a samvāda, az egyetértő megbeszélés, aminek példája a tanítás, a mester és tanítvány beszélgetése. Itt az információáramlás egyirányú – szól az érv a samvāda külön kategóriának tekintése mellett.
Megfontolandó szempont, ám az egyetértő megbeszélés tekinthető a vāda egy aleseteként is. Az információáramlás ugyanis valójában nem egészen egyirányú – a tanítvány nem csupán kérdez és befogad, hanem ezen túl is aktív résztvevője, alakítója a folyamatnak. A közösen kitűzött cél, hogy a tanítvány megértésre jusson. És ehhez feltárja a kétségeit – miként Ardzsuna is a Bhagavad-gítában: egyszer a szánkhját, az anyag és lélek megkülönböztetését, máskor a jógát ajánlod (3. fejezet), egyszer a tettekről való lemondást, máskor az önzetlen cselekvés jógáját (5. fejezet), mondd meg határozottan, melyiket kövessem? A kérdések hátterében természetesen nem a tanítás kétségbevonása, hanem a belső tisztázás áll.
Sőt, a mester el is várja, hogy a tanítvány aktív résztvevője legyen a tanításnak – szép példája ennek a történet, melyben Szárvabhauma Bhattácsárja a védántára tanítja az ifjú szerzetest, Krsna-csaitanját. Hét napon keresztül fejtegeti a Sáríraka-bhásját (Sankara kommentárját a Védánta-szútrákhoz), ám egyre kényelmetlenebbül érzi magát, mert a tanítvány nem szólal meg, ő mintha a falnak beszélne, nincs egyetlen kérdés sem… miközben jól tudja, hogy a növendék odahaza jeles tudós hírében állt. S persze a folytatásban a Krsna-csaitanja megcáfolja a tanító szavait, ezért volt a hallgatás.
Bhaktivinód Thákur regényében, a Dzsaiva-dharmában a mester szavai után a tanítvány így szól: „alaposan megfontolom mindazt, amit mondtál, s ha vannak kérdéseim, holnap ismét eljövök, és a lábad elé helyezem őket”. Ez a követendő metódus.
Ugyanez a szellemiség köszön vissza az upanisadokból is. A tanítás ettől tűnhet titokzatosnak, rejtélyesnek… de nem ez a cél. Nem az igazság, vagy a tan homályban tartása a cél, vagy hogy csupán a beavatottak kevese férhessen hozzá… egyszerűen arról van szó, hogy a tanítvány aktív közreműködése szükséges a megértéshez.
Emlékezzünk csak a Brhadáranjaka-upanisad történetére, ahol Brahmá egy rejtélyes szótaggal tanítja a tanítványait: da!... és minden hallgató a maga felfogása, természete szerint érti a tanítást. A dévák önfegyelmezésre, az emberek adományozásra, az aszurák könyörületességre való buzdítást hallanak ki belőle – s így mindannyian helyes, és számukra éppen szükséges megértésre jutnak. Vagy gondoljunk a Cshándógja-upanisad történetére, melyben Brahmá a lélek természetéről tanítja Indrát és Virócsanát. A mester a kérdésre válaszolva mond valamit a lélekről, s azt a tanítványok a maguk természete és megértése szerint értelmezik. Az aszura Virócsana elégedetten hazamegy az első leckével – ő már mindent tud! –, és így végzetesen félre is érti a tanítást. Indra azonban átgondolja, mérlegeli a hallottakat, és a felmerülő kérdéseivel újra meg újra visszatér. A kérdések alapvetően kétfélék: ellentmondást lát a korábban hallottak közt (mint Ardzsuna és Indra), vagy egy adott téma mélységeit kutatja tovább. A mester célja pedig éppen ez: annyit mond, amit a tanítvány megérthet, és a nyitva hagyott kérdések irányába tovább is haladhat… nem önti a tanítványra a tant, hanem elvezeti őt a felismeréshez, s ezen keresztül az elmélyült megértéshez. Mester és tanítványának beszélgetése így ugyanúgy együttműködő beszélgetés, megvitatás – míg a beszélgetésben résztvevő partnerek valóban nem egyenrangúak.
Szükség van-e egyáltalán vitára? Elég a békétlenségből! – halljuk. A vita emberi, míg a harmónia isteni. Ha a partról a tóba egy kavicsot dobunk, az egyenletes, koncentrikus körben generál hullámokat – és ez szép. Ám ha sok kavicsot dobunk egyszerre, a sok hullám interferál egymással, összevisszaság, káosz az eredmény.
Egyetérthetünk ezzel a gondolattal, különösen, ha Istené az egyetlen kavics. Az abszolút ismeretforrás, a végső érv… ami mellett minden más kevés és hiányos. Ám nézzünk csak körbe a világban, Isten nevében is mennyi kavics, mennyi egymástól alapjaiban eltérő gondolat csobban a tóba! Itt is csak a megértés igénye vezethet tovább, ami pedig a megvitatás irányába mutat.
Az egy kavics helyzet elérésének, azaz a nézetkülönbségek eloszlatásának persze más eszközei is lehetnek: hatalmi szó, félelemkeltés, a tekintélyelv alkalmazása, tudáskülönbség fitogtatásával kivívni a tekintélyt, vagy negatív előjelű akaratátvitel alkalmazása. Ilyenkor valóban nincs vita… ám valódi egyetértés sincs, csupán a másik elhallgattatása. Ezek az eszközök nem megoldják, csupán időlegesen eltemetik, eltakarják a nézetkülönbséget. Sem ez, sem a másik oldalról kezdeményezett passzív elfojtás nem jelent megoldást, ez csupán a harmónia látszata.
Milyen megoldások lehetségesek ezen túl? a megvitatás, az erőszakmentes (nem sértő) konszenzuskeresés, azaz a vāda az egyik út. Hasonlóan jó a szeretetteljes elfogadás is, amikor az egyik fél nyugodt és derűs szívvel alkalmazkodik… ám ehhez is kölcsönös megértés szükséges: őszinte, nyílt közeledés, a bizalom hídjának felépítése. És egy mindenki számára megfelelő kompromisszum meglelése sem rossz megoldás, bár esetleges és alkalmi.
Összefoglalva: a személyeskedésre, civakodásra valóban nincs szükség – ám a közös jót kereső józan érvek, a többiek szempontjainak megértése – azaz a megvitatás – sokat lendít a partnerek együttműködésén. Legyen szó bármilyen körű csoportról: egy család, egy ország, vagy az egész bolygó népességéről.
Bhakták közt a vitával kapcsolatban olykor elhangzik Nárada Bhakti-szútráiból való idézet is érvként: „a bhakta ne bocsátkozzék vitába, mert végtelen a lehetőségek száma, és mert nem jelent bizonyosságot.” (vādo nāvalambyaḥ | bāhulyāvakāśatvād aniyatatvāc ca, Nárada: Bhakti-szútrák 74-75.) Itt a vāda szó nem a njája szűken vett megvitatását, hanem általában a vitán keresztül való megismerést jelenti. A gondolat nem arra érv, hogy miképpen kezeljék az esetlegesen felmerülő konfliktusokat. A rákövetkező szútrákkal olvasva mindez jól látható: „76. Az ember elmélkedjék a bhakti-irodalmon, s tegye azt, ami a szeretet felébredéséhez vezet. 77. Örömöt, bánatot, vágyat, nyereséget s a többit elhagyva, várja Istenét, s még egy fél pillanatot se töltsön el hiábavalóan. 78. Gyakorolja magát az erőszakmentességben, igazmondásban, tisztaságban, könyörületességben, hitben s a többi nemes erényben. 79. Mindenkor aggodalmait félretéve, szívvel-lélekkel imádja Istenét. 80. Mert őt dicsőítik, s így hamar feltárja magát híveinek, s belátással áldja meg őket.”
Mit ne tegyen, s mit tegyen az, aki odaadó szeretettel fordul Isten felé. Mert az érvelés önmagában nem elegendő ahhoz, hogy akár csak fogalmat alkosson Istenről, ezért a bhakta ne āroha, felfelé törekvő úton próbáljon közelebb kerülni Istenhez, hanem jusson megértésre a bhakti-irodalommal kapcsolatban, éljen erényes életet, s várja Istenét – tegyen meg mindent, hogy szívében kivirágozzék az istenszeretet. Ez az avaroha, az alászálló tudás útja… erről szól a szútra.
Milyen a jó vita hangulata? A hevességet, a szenvedélyes, esetleg hangos érvelést gyakran tekintik kerülendőnek, míg a csöndes higgadt megszólalást kívánatosnak, pedig nem ez határozza meg a vita jellegét a njája fenti meghatározása szerint. A személyeskedés – legyen bármilyen nyugodt és visszafogott –, nem tartalmaz éveket a megbeszélés tárgyával kapcsolatban, ezért az csupán civakodás, míg tárgyszerűen érvelni lehet hevesen, akár hangosan is – még ha ez nem is szép. Az ilyen viselkedés magyarázata többféle lehet. Utalhat a beszélő téma iránti mély elkötelezettségére, adott esetben akár a megszólaló küzdelmét tükrözi önmagával, ha számára súlyosan megrendítő a megvitatás tárgya… s lehet egyszerű jellemhiba is: a türelem hiánya, amikor az érvelő úgy véli, már megértette a másik szavait, és immáron rajta a sor ellenérvei felsorakoztatásában. Ez a hevesség, szenvedélyesség nem feltétlenül radzsasz – hiszen annak fő jellemvonása az önközpontúság volna. Ugyanakkor a heves érvelés erodálja az együttműködő gondolkodáshoz kellő bizalmat… ha már stabil és erős a bizalom köteléke, akkor talán nem jelent akadályt, ám egyébként érzelmi falat emel a beszélgetőpartnerben, s ezzel gátolja a megértést – ezért kerülendő.
Mikor nincs vita? Nincs vita, ha nyilvánvaló a különbség: ki vitázna isteni fenséggel? Hasonlóképpen – bár más okból – nincs vita diktatúra, vagy személyi kultusz világában. Nyilván kerülendő a civakodás (vitaṇḍā): ha nincsenek érvek, nincs vita sem. A győzelemre törekvés érthető a radzsasz minőségében, ám a szattva minőségét kereső számára csupán a megvitatás (vāda) ajánlott. Ám a megvitatásnak feltételei vannak: a másikra figyelés kölcsönös igénye, az azonos alapok és érvrendszer. Ha ezek a kritériumok nem teljesülnek, jobb, ha a vita elmarad.
bhaktā ekāntino mukhyāḥ | 67
