tudja, vagy nem

A Csaitanja-csaritámrta egy nevezetes részlete az átmaráma vers magyarázata, a 2.24. fejezetben. Szanátan gószvámí kérésének eleget téve Csaitanja Maháprabhu elismétel egy kommentár-sorozatot, melyet a Bhágavata-purána 1.7.10. verséhez fűzött korábban, egy beszélgetés kapcsán. Irányítsuk figyelmünket e gondolatsor utolsó mozzanatára!
A szöveg bengáli nyelvű, ám mert egy szanszkrt vers értelmezése a téma, számos szanszkrt nyelvű idézet is felbukkan benne. Ím, elmondtam, azt a bizonyos hatvanféle értelmezést – szól Csaitanja –, ám most, társaságodnak köszönhetően felötlött bennem egy újabb, hatvanegyedik értelmezés: szeretetednek engedelmeskedve (bhakti-vaśe) újabb hullámai kelnek az értelmezéseknek. És a bengáli nyelvű beszélgetés folyamában újabb szanszkrt verset találunk:

ahaṁ vedmi śuko vetti vyāso vetti na vetti vā |
bhaktyā bhāgavataṁ grāhyaṁ na buddhyā na ca ṭīkayā ||313||

Én tudom, Suka tudja, Vjásza vagy tudja, vagy nem.
Bhaktival érthető meg a Bhágavatam, nem értelemmel, vagy kommentárok által.

A verset (forrásmegjelölés nélkül) Sríla Prabhupád Sivának tulajdonítja. És így érthető a gondolat: Én – azaz Siva – értem, miről szól a Bhágavata-purána. Suka, aki elmondja Paríksit királynak, szintén tudja. Vjásza – a védák szerkesztője, a szöveg összeállítója – talán érti (mélységében), talán nem – ezt nem tudhatjuk pontosan. Ám a Bhágavata-purána mélységei nem is értelemmel, vagy a kommentárok tanulmányozásával, összevetésével ragadhatók meg (a grāhya beálló melléknévi igenév a gṛh – ’megragad’ elsődleges jelentésű gyökből származik), hanem az Úr iránti szerető szolgálattal, bhaktival.
A gondolat összhangban áll magával a Bhágavatammal is, tekintsük például az alábbi verset, amiben Krsna Uddhavát tanítva ugyanezt állítja – nyilván nem a Bhágavata-puránával, hanem önmagával kapcsolatban:

bhaktyāham ekayā grāhyaḥ śraddhayātmā priyaḥ satām |
bhaktiḥ punāti man-niṣṭhā-śva-pākān api sambhavāt ||

Vegyítetlen szerető odaadással vagyok elérhető, a szenteknek kedves Lélek iránti hittel.
A szerető odaadás még a nékem szentelődő kutyaevőket is megtisztítja származásuk (bélyegétől). (Bhág. 11.14.21.)

(A versben az ekayā ’egyedülivel’ szót fordítottam vegyítetlenként.)

Immáron csak egy kérdésünk marad: vajon miért szanszkrt nyelvű a Csaitanja-csaritámrta ezen verse? Vegyük számba a lehetőségeket:
• Csaitanja Maháprabhu – vagy a szerző, Krsnadász Kavirádzs – miként a beszélgetés korábbi részeiben is állításait alátámasztandó valamely a korban közismert szövegre – puránákra, az Amara-kósa tezauruszra – hivatkozik.
• Elvileg lehetséges, hogy Krsnadász Kavirádzs, vagy maga Csaitanja Maháprabhu írta a szóban forgó verset, ám akkor nem világos, miért Siva nevében szólal meg.

Kerestem a hivatkozás eredeti forrását, eddig nem bukkantam rá. Viszont a vers eleje nagyfokú hasonlóságot mutat egy ismert történetben felbukkanó versre. A történet a Bhágavata-purána 14. században élt jeles kommentátoráról, Srídhar szvámíról szól. Amikor megírta a Bhávártha-dípikát (ez a Bhágavatam-kommentárja címe), a benáreszi szerzetesek kételkedtek annak következtetéseit illetően, és úgy határoztak, magának Sivának teszik fel a kérdést: vajon helyénvaló-e a kommentár? A templomi Siva-múrti lábai elé helyezték a kérdést. A történetnek többféle változatával találkozni, van, ahol Siva fennhangon válaszol, más változatban a kérdés mellé írt verssel:

ahaṁ vedmi śuko vetti vyāso vetti na vetti vā |
śrīdharaḥ sakalaṁ vetti śrī-nṛsiṁha-prasādataḥ ||

Én tudom, Suka tudja, Vjásza vagy tudja, vagy nem,
(ám) Srídhar teljes (egészében) érti, Srí Nrszinha kegyéből.

A történet egy más változatában Vjásza helyzete nem kétséges, Paríksit király megértése lesz bizonytalan:

śuko vetti vyāso vetti rāja vetti na vetti vā |
śrīdharo hi sarvaṁ vetti śrī-nṛsiṁha-prasādataḥ ||

Suka tudja, Vjásza tudja, (Paríksit) király vagy tudja, vagy nem,
(ám) Srídhar bizony teljes (egészében) érti, Srí Nrszinha kegyéből.

A Srídhar szvámíról szóló történet első változatában a vers első fele szóról szóra megegyezik a keresett verssel… ám izgalmasan ellentmondásosnak tűnhet, hogy míg a Csaitanja-csaritámrta verse éppen a elveti a kommentárt, mint a teljes megismerés adekvát módját, addig a történet egy kommentárról szól: pontosabban a kommentár szerzőjéről. És ez is az ellentmondás feloldása: a Srídhar szvámí imádott istensége (iṣṭa-devatā) kegyéből, az őiránta érzett heves szeretete folytán juthatott megértésre a Bhágavatamról.

Kedves olvasó! Ez a posztot az internet tengerébe dobott palacknak szántam, benne az üzenet: ha ismered a Csaitanja-csaritámrta versének eredeti forrását, kérlek, ne habozz megosztani velem!
Köszönöm előre is!

a halál legyőzésének nagy mantrája

oṁ
trya̍mbakaṁ yajāmahe
su̱gandhi̍ṁ puṣṭi̱vardha̍nam |
u̱rvā̱ru̱kami̍va̱ bandha̍nān
mṛ̱tyormu̍kṣīya̱ māmṛtā̍t ||

A Háromszemű (Sivának) áldozunk, a kellemes illatúnak, a gyarapítónak.
Óh, bár megszabadítana a halálból, mint uborkát a száráról, hogy (megízleljem) a halhatatlanság nektárját!

(Rg-véda 7.59.12., Sukla-jadzsur-véda 3.60.)

A tryambaka (tri-ambaka) szokásos jelentése: háromszemű, Sivára utal. Két szeme a Nap és a Hold, a harmadik szeme pedig a lelki bölcsességgel való látásé, ugyanakkor a világot felégető pusztító tűz forrása is. Mert az ambaka szó atyát is jelent, Szájana a Rg-véda kommentárjában felveti a „hármak atyja” értelmezést is: a tri-múrti, Brahmá, Visnu és Rudra atyja. A Siva-puránában (2.2.37. fejezet) Sukrácsárja tanítja Dadhícsit e mantráról, az ő kifejtésében a Háromszemű jelentése: háromszemű, mert a három világ, a három létszféra, és a három kötőerő ura.
A su-gandhi („kellemes illatú”) isteni illatút jelent – miként a kellemes illat finoman betölti a teret, hasonlóképp a múlhatatlan Isten is jelen van mindenütt. Más értelmezésben (Szájana kommentárja szerint) hírneve úgy tölti be mindenséget, miként egy virágokkal teli fa áraszt kellemes illatot maga körül.
A száráról könnyedén leváló uborka a természetes, könnyed elszakadás szimbóluma. Az urvāruka (uborka) szóhoz hasonló hangzású az ūrvāruka (ūrva-āruka), ami „nagy fájdalmat”, „nagy sérülést” jelent. A bandhana általában kötést, köteléket jelent – a növény esetében a kocsányt. „Bárcsak megszabadítana a halálból, miként nagy fájdalmak kötelékéből” – ez is kihallható a szövegből.
A Rg-véda verse Vaszistha nevéhez fűződik. A mantra Sivát gyarapítónak (puṣṭi-vardhanam – gazdagító, felvirágoztató, „táplálást növelő”) nevezi, ezért, és a nagy fájdalmaktól való megszabadulás miatti áthallás miatt a mantra gyógyításhoz, megújuláshoz kötődik. A mantra mahā-mṛtyu-jaya mantra néven ismeretes: a halál legyőzésének nagy mantrája.

Bhartrhari: Purusártha-dasakam

Tíz strófa az emberi élet céljairól

Az alábbi költemény Bhartrhari verseiből összeállított válogatás, célja, hogy az olvasó figyelmét az üdvösség jelentőségére irányítsa. Bhartrhari nevéhez három, egyenként száz strófából való gyűjtemény fűződik, a nīti-śataka az erényről és a helyes életről, śṛṅgāra-śataka a szerelemről dicséretéről, és annak múlandóságáról, míg a vairāgya-śataka a világi léttől való függetlenség szépségéről, a ragaszkodások meghaladásáról szól.

tasmād anantam ajaraṁ paramaṁ vikāsi
tad brahma cintaya kim ebhir asad-vikalpaiḥ |
yasyānuṣaṅgiṇa ime bhuvanādhipatya-
bhogādayaḥ kṛpaṇa-loka-matā bhavanti ||1||

Ezért a végtelen, múlhatatlan legfőbb ragyogáson,
a Brahmanon elmélkedj, mire mész holmi valótlan képzelgésekkel?
Annak fényében akár az egész földkerekség feletti uralom,
az élvezet s bármi más is csupán e nyomorult világ célja!

A loka szót világként fordítottam, de a szó jelentheti általában az embereket is.
(vairāgya 69., versmérték: vasantatilakā)

pātālam āviśasi yāsi nabho vilaṅghya
diṅ-maṇḍalaṁ bhramasi mānasa cāpalena |
bhrāntyāpi jātu vimalaṁ katham ātmanīnaṁ
na brahma saṁsarasi nirvṛtim eṣi yena ||2||

Pokolra szállsz, vagy az égbe röppensz,
a szélrózsa minden irányába vándorolsz, nyughatatlan gondolatom!
Örökkön bóklászol, miképpen lehet hát, hogy éppen a makulátlan
brahmanhoz nem mész, pedig valójában hozzá tartozol, s vele üdvösségre jutnál?

„valójában hozzá tartozol” – ātmanīnam szó szerint személyes, vagy az átmanhoz tartozó.
(vairāgya 70., versmérték: vasantatilakā)

Pokolra szállsz, egyet ugorsz s az egekbe léptél,
lélek, csapongva bebolyongod a föld kerekjét.
Mint van, hogy észre se vevéd a szivedben élőt,
benned lakót? Kicsoda juttat az üdvre téged?
(Weöres Sándor fordítása)

yūyaṁ vayaṁ vayaṁ yūyam ity āsīn matir āvayoḥ
kiṁ jātam adhunā yena yūyaṁ yūyaṁ vayaṁ vayam ||3||

Te voltál én, és én voltam te – így gondoltuk mindketten.
Mi történt most, hogy te te, én pedig én lettem?

A verset nem találom egyik gyűjteményben sem. Más szövegváltozatában a harmadik páda eleje: kiṁ jātam adhunā mitra – „Mi történt most barátom?”
Az elválás verse szólhat a világi kapcsolatok szétzilálódásáról… de az abszolút kapcsolatról való megfeledkezésről is.
(versmérték: anuṣṭubh)

mahāśayyā pṛthvī vipulam-upadhānaṁ bhujalatā
vitānaṁ cākāśaṁ vyajanam anukūlo'yamanilaḥ |
śaraccandro dīpo virati-vanitā-saṅga-muditaḥ
sukhī śāntaḥ śete munir atanu-bhūtir-nṛpa iva ||4||

Széles ágyam a föld, párnám a karom,
baldachin felettem az ég, legyezőm a lágy szellő,
lámpásom az őszi hold, ölelő szerelmes feleségem pedig a vágytalanság.
Boldog-békésen alszom, akár egy hatalmas királyság ura.

(vairāgya 94., versmérték: śikhariṇī)

Az ágyam föld; párnám nem a puha kebel: kar a fej alatt;
a mécsem fényes Hold; vihar a legyezőm, menny a takaróm;
az égtájak, mint nők, hevesen ölelő, hű kegyeseim;
zarándok, vágy nélkül, örökig aluszik: a Semmi ura.
(Weöres Sándor fordítása)

kiṁ vedaiḥ smṛtibhiḥ purāṇa-paṭhanaiḥ śāstrair mahā-vistaraiḥ
svarga-grāma-kuṭī-nivāsa-phaladaiḥ karma-kriyā-vibhramaiḥ |
muktvaikaṁ bhava-duḥkha-bhāra-racanā-vidhvaṁsa-kālānalaṁ
svātmānanda-pada-praveśa-kalanaṁ śesair vāṇig-vṛttibhiḥ ||5||

Mit érnek a védák, a szent hagyomány, a puránák tanulmányozása, a tanok s azok tengernyi részletei,
gyümölcsük egy kis hely, holmi mennybéli falu kunyhójában, éppen úgy, mint a rítusokba való elmerülés!
Ami egyedül megszabadít a lét szenvedésének terhétől – felégeti, akár az idők végén pusztító tűz –
az az önnön lényegünk örömteli helyzetét felismerő tudás… a többi csupán piaci alkudozás.

A vers a Bhagavad-gítá második fejezetének gondolatát ismétli költői hévvel:
„42. A sok-sok szóvirág, mellyel a Védákba temetkezők
hirdetik balga lélekkel, hogy csak a Véda létezik,
43. és egyebet nem ígérnek, mint jótettért a mennyeket,
s szertartások gyümölcseként földi hatalmat és gyönyört,
44. megbénítja e sok szó azt, ki hatalmat s gyönyört akar,
s határozatlan elmével bölcs mélységig nem ér soha.”
(Szerdahelyi István fordítása)
A tanok (śāstra) itt vagy a hat darsanra, vagy a hat védángára tett utalás. „Önnön lényegünk”: sva-ātma, az átman, mint az ember transzendens lényege.
(vairāgya 71., versmérték: śārdūlavikrīḍita)

āyuḥ kallola-lolaṁ katipaya-divasa-sthāyinī yauvana-śrīr
arthāḥ saṅkalpakalpā ghanasamaya-taṭid-vibhramā bhoga-pūgāḥ |
kaṇṭhāśleṣopagūḍhaṁ tadapi ca na ciraṁ yat priyābhiḥ praṇītaṁ
brahmaṇyāsakta-cittā bhavata bhava-bhayāmbhodhi-pāraṁ tarītum ||6||

Az élet akár a hánykolódó hullámok: az ifjúság szépsége csupán néhány napig marad velünk,
a vagyon szinte elröppenő gondolat, az élvezetek sora mint az esős évszak tovatűnő villámai,
kedvesed átkarolja nyakad, még az is ideig-óráig tart csupán –
egyedül a Brahmanhoz ragaszkodó értelem visz át téged a rettegéssel teli létóceán túlpartjára.

(vairāgya 36., versmérték: sragdharā)

yadāsīd ajñānaṁ smara-timira-sañcāra-janitaṁ
tadā dṛṣṭaṁ nārī-mayam idam aśeṣaṁ jagad iti |
idānīm asmākaṁ paṭutara-vivekāñjana-juṣāṁ
samībhūtā dṛṣṭis tribhuvanam api brahma manute ||7||

Amikor tudatlan voltam, a gyakran bolyongtam a szerelem sötétjében,
s akkoriban úgy láttam, e világ teljes egészében csak nőkből áll.
Most a megkülönböztetőképesség oly hathatós írjával szememen
egyenlőnek látok (mindent), még három világra is brahmanként tekintek.

(śṛṅgāra 69., versmérték: śikhariṇī)

kiṁ kandarpa karaṁ kadarthayasi re kodaṇḍa-ṭaṅkāritaṁ
re re kokila komalaṁ kala-ravaṁ kiṁ vā vṛthā jalpasi |
mugdhe snigdha-vidagdha-cāru-madhurair lolaiḥ kaṭākṣair alaṁ
cetaś cumbita-candra-cūḍa-caraṇa-dhyānāmṛtaṁ vartate ||8||

Ó, Kandarpa, kezeid haszontalanok, mit ér az íj-pendítés?
Ó, kakukk, édes-lágy dalod hasztalan zenged,
bájos leány, elég a perzselőn lágy, édesen vonzó, epedő oldalpillantásokból –
szívem csupán a Hold-csókolta varkocsú Isten lábának meditációjának hallhatatlan nektárát választja.

Kandarpa a szerelemisten, aki íjának öt virágnyilával veszi célba az emberi lényeket.
„Bájos leány”: – mugdhā: szűziesen vonzó, ártatlanul egyszerű, bájos ifjú leány – a költemények egyik tipikus hősnője. (Máskor pedig a józanságát elvesztett, teljesen szerelme bűvkörében élő leányt jelent. A szó gyöke a muh – elájul, megzavarodik igéből képzett befejezett melléknévi igenév, innen az elájult mint elsődleges, illetve a zavarodottnak tűnő, ám fondorlatoktól mentes, egyszerű másodlagos jelentés.) Az oldalpillantás a szerelem külső jeleinek egyeike.
„Szívem”: a cetas jelenthet tudatot, gondolkodást és szívet, lelket is.
„Hold-csókolta” – cumbita-candra: Siva varkocsát félhold díszíti.
(śṛṅgāra 64., versmérték: śārdūlavikrīḍita)

Mért fáradsz, Szerelem? Minek suhog a nyílvesszőid szálló hada?
Mért énekled igérgető dalaidat, kakukk, ha hiába már?
Szép lány, hasztalanul mivégre mutatod hívó kacagásodat?
A hold-ékszeres istenség elibe hull lelkem és szómát iszik.
(Weöres Sándor fordítása)

praśānta-śāstrārtha-vicāra-cāpalaṁ
nivṛtta-nānā-rasa-kāvya-kautukam |
nirasta-niḥśeṣa-vikalpa-viplavaṁ
prapattum anvicchati śūlinaṁ manaḥ ||9||

Lecsendesült a szentírások értelmezéseit kutató nyughatatlan vizsgálódásom,
szertefoszlott a költészet megannyi íze iránti lelkesedésem,
immáron maradéktalanul magam mögött hagytam a kételkedés zűrzavarát is –
szívem egyetlen vágya: Siva elé omolni!

A vikalpa kételkedést, de művészetet is jelent, így a harmadik páda a (világi) művészetek elvetésre is vonatkoztatható. A verset egyik Bhartrharihoz köthető gyűjteményben sem leltem fel, ám a hagyomány néki tulajdonítja. Siva neve a versben Śūlin, a lándzsás.
(versmérték: vaṁśasthavila)

mātar medini tāta māruta sakhe tejaḥ subandho jala
bhrātar vyoma nibaddha eva bhavatām antyaḥ praṇāmāñjaliḥ |
yuṣmat saṅga-vaśopajāta-sukṛta-sphāra-sphuran nirmala-
jñānāpāsta-samasta-moha-mahimā līye para-brahmaṇi ||10||

Föld, anyám! Szél, atyám! Tűz, barátom! Víz, kedves rokon!
Ég, bátyám! hozzátok tartozom! Összeteszem kezem, s végleg
búcsúzom tőletek. A társaságotokban megformált, fényesen tündöklő s makulátlan
tudás révén elhagytam mind a végtelen illúziót, s most elmélyülök a Legfőbb Brahmanban.

Az öt rokon az öt alapelem. Elmélyülök: a lī gyök jelenthet elmélyedést, belefeledkezést és feloldódást is.
(vairāgya 100., versmérték: śārdūlavikrīḍita)

Nemzőm: szél! s te szülőm: göröngy! te vezetőm: fény! társaságom te: víz!
testvérem: levegő! kitárt s a magas ég kékjébe nyujtott kezem
áld s elhágy titeket. Közös szeretet él mindnyájatokban, s ezért
elvágjátok a tévelygés gomolyagát: Brahmába szétolvadok.
(Weöres Sándor fordítása)

Anyám, Föld! Apám, Szél! Barátom, Fény! Rokonom, Víz!
Testvérem, Levegő! Összetett kézzel búcsúzom tőletek.
Egyesülésetekből Bölcsesség született, annak tiszta lángja
felperzselte a Káprázat kábulatát, s most beolvadok az örök Brahmanba.
(Vekerdi József fordítása)

Vallabha: Az ifjak oktatása

bāla-bodhaḥ

Vallabha ácsárja már fiatalon jeles tudósnak számított. Mondják, hogy az alábbi költeményt első zarándokútja során írta 1494-ben, tizenöt éves korában. Később aztán a Ṣodaśa-grantha (Tizenhat kötet) című gyűjtemény második darabjává vált. Különféle darsanokat és imádatokat foglalja egységes rendbe: az elérendő cél, és a célokhoz vezető módszerek mentén csoportosítva őket. 

natvā hariṁ sadānandaṁ sarva-siddhānta-saṅgraham |
bāla-prabodhanārthāya vadāmi suviniścitam ||1||

Hari, az örök boldogság előtt meghajolva minden tan összefoglalását
fejtem most ki, az ifjak oktatása kedvéért.

A bāla szó szerint gyermeket, átvitt értelemben minden ifjúra vonatkozhat, így szövegünkben a tanban járatlanokat is jelentheti. a prabodhana tudomásra hozást, de felébresztést is jelent, a költemény címe így lehet ifjak oktatása, vagy a lelki életben járatlanok eszméletre térítése is.

dharmārtha-kāma-mokṣākhyāś catvāro 'rthā manīṣīṇām |
jīveśvara-vicāreṇa dvidhā te hi vicāritāḥ ||2||

Az emberi élet céljai az erény, a gyarapodás, a vágyak (betöltése) és a megszabadulás.
Önmagára, vagy Istenre (irányul) – ennek figyelembevételével oszthatók (e célok) két csoportba.

A jīva jelentése élő, ezt fordítottam önmagaként. Az erény (dharma), a gyarapodás (artha), a vágyak betöltése (kāma) az embert önmagát középpontba helyező életcélok, míg a megszabadulás (mokṣa), az üdvösség – Vallabha álláspontja szerint – más természetű, Istenre fókuszáló. Vallabha nem mondja ki egyértelműen milyen természetű a jīva – īśvara felosztás, ezt az olvasóra bízza. Ezért gondolhatunk például arra is, hogy az ember, vagy Isten segítségével elérhető célokról van szó.

alaukikās tu vedoktāḥ sādhya-sādhana-saṁyutāḥ |
laukikā ṛṣibhiḥ proktās tathaiveśvara-śikṣayā ||3||

A nem evilági célokról a védák szólnak, (kifejtve) az elérendő célt és a hozzá vezető utakat,
míg a világi célokról a bölcsek beszélnek, ahogy az Úr tanította nekik.

Az életcélok kétféle csoportját a vers a laukika, és a-laukika szóval írja le. A laukika melléknév a loka (világ) főnévből képzett melléknév: világi, közönséges, vagy profán, a szenttel szemben. Az elérendő cél: sādhya („beteljesítendő”, „elvégzendő”), a hozzá vezető út: sādhana („befejezés”, „módszer”).

laukikāṁs tu pravakṣyāmi vedād ādyā yataḥ sthitāḥ |
dharma-śāstrāṇi nītiś ca kāma-śāstrāṇi ca kramāt ||4||
tri-varga-sādhakānīti na tan-nirṇaya ucyate |

A védát megelőzően a világi (célokat csupán) megemlítem, hiszen (azokat)
a dharma-sásztrák, a káma-sásztrák és (a többiek) sorban kifejtik –
a három (világi) cél elérésének módját és azok vizsgálatát most nem tárgyaljuk (részletesen).
Az erényt a dharma-sásztra, a többi életcélt a többi, bölcsek által összeállított tanítás fejti ki.

mokṣe catvāri śāstrāni laukike parataḥ svataḥ ||5||
dvidhā dve dve svatas tatra sāṁkhya-yogau prakīrtitau |
tyāgātyāga-vibhāgena sāṁkhye tyāgaḥ prakīrtitaḥ ||6||

A megszabadulást négy tan (célozza), ezek természetesen jelentősebbek a világiaknál,
ezek két csoportra oszthatók. Kettő – a szánkhja és a jóga – önerőből (éri el a megszabadulást),
és a lemondás, és nem lemondás mentén oszthatók fel. A lemondást a szánkhja hirdeti.

Lemondásként a tyāga szót fordítottam. A szó gyöke a tyaj, jelentése elhagy, elenged, felad, lemond… így mondhatnánk akár elengedésnek, tudatos elengedésnek is. A sāṅkhya („számlálás”, „számbavétel”) világos különbséget tesz anyag, és nem-anyag közt, hogy aztán tudatosan eltávolodjon az anyagtól. A magyar nyelvben a lemondás szót többféle értelemben használjuk: a király lemondott a trónjáról, lemondott a jutalomról, benyújtotta a lemondását (mert vállalhatatlannak tartotta a körülményeket), lemondott az italról. Lemondásként tekintünk a magasabb cél érdekében tett áldozatvállalásra, de lemondónak nevezzük a csüggedt, beletörődő hangulatot, és az abban fogant viselkedést is. A tyāga nem enervált vagy reményvesztett, hanem tudatos elkülönülés.
A yoga („egyesítés”) a bensőnkben lakozó istenivel köt össze – így elsősorban nem az eltávolodás, nem a tyāga határozza meg, hanem odakapcsolás: a jóga gyakorlatai a mindennapos életmód, a test, az életerő uralása mind azért van, hogy a csapongó (örvénylő ¬– vṛtti) tudatát megfegyelmezve a gyakorló az isteni felé fordulhasson.
A Bhagavad-gítá 18.2. verse szerint a tyāga a tettek eredményéről, gyümölcséről való lemondás (sarva-karma-phala-tyāgaṁ prāhus tyāgam)

ahantā-mamatā-nāśe sarvathā nirahaṅkṛtau |
svarūpa-stho yadā jīvaḥ kṛtārthaḥ sa nigadyate ||7||

(E két iskolában) az „én és enyém” (központú világlátás) elenyészésével teljes önzetlenséget elérve
az eredeti helyzetében megállapodott embert tekintik célbaérkezettnek.

Én és enyém: ahantā-mamatā szó szerint énség és enyémség: abban a tudatban való élet, hogy én vagyok a világ közepe, és a dolgok hozzám tartoznak. Patanydzsali a Jóga-szútrákban így határozza meg a jógát:
yogaś citta-vṛtti-nirodhaḥ ||2|| tadā draṣṭuḥ svarūpe'vasthānam ||3|| vṛttisārūpyam itaratra ||4||
2. A jóga az elme-kerengések elnyomása. 3. Akkor a Szemlélő eredeti helyzetében állapodik meg. 4. Másként a kerengéssel azonosul.

Kapila sāṅkhya rendszerében meghatározott cél a szenvedések megszüntetése, ahogy a Szánkhja-szútra írja:
atha trividha-duḥkhātyanta-nivṛttiḥ atyanta-puruṣārthaḥ ||1||
A háromféle szenvedés teljes megszüntetése az (emberi) élet legfőbb célja.

tad-arthaṁ prakriyā kācit purāṇe 'pi nirūpitā |
ṛṣibhir bahudhā proktā phalam ekam abāhyataḥ ||8||

E cél elérésének módjait a Puránák is taglalják,
és a bölcsek is sokféleképp beszélnek róla – ám (a felkínált) eredmény ugyanaz.

Az eredmény ugyanaz: a móksa, a megszabadulás a világi lét körforgásából.

atyāge yoga-mārgo hi tyāgo 'pi manasaiva hi |
yamādayas tu kartavyāḥ siddhe yoge kṛtārthatā ||9||

A jóga ösvénye nem (külső) lemondás, mert ott a lemondás az elmében (valósul meg).
A tiltásokkal kezdődő (nyolc lépcső) gyakorlandó, hogy sikert érjen el (a gyakorló).

A tiltásokkal kezdődő (nyolc lépcső) a jóga nyolc foka: 1. tiltások (yama), 2. előírások (niyama), 3. ülőtartás (āsana) – a test feletti uralom, 4. a légzés megfegyelmezése (prāṇāyama) – a finom fizikai test feletti uralom, 5. visszavonás (pratyāhāra) – az érzékek visszavonása a külvilágból, belső figyelem, 6. koncentráció (dhāraṇā) – a tudat fixálása, 7. meditáció (dhyāna), 8. átlényegülés (samādhi) – a teljes egyhegyűség állapota.

Összefoglalva: Vallabha – a védák nyomán – beszélt az emberi élet négy céljáról, melyeket két csoportba sorol: az ember felé irányuló (vagy világi: dharma, artha, káma), és Isten felé forduló: móksa. A világi célokat tárgyalják a megfelelő sásztrák, míg a móksát négy tan irányozza: kettő önerőből éri el a móksát – a lemondást hirdető szánkhja, és az odafordulást megélő jóga –, míg kettő oltalomkereséssel: Siva illetve Visnu imádatával. A folytatásban az oltalomkeresésről lesz szó:

parāśrayeṇa mokṣas tu dvidhā so 'pi nirūpyate |
brahmā brāhmaṇatāṁ yātas tad-rūpeṇa susevyate ||10||

Az oltalomkereséssel (elnyert) megszabadulás is kétféle lehet.
Brahmát a bráhmanaság elérése érdekében imádják.

A parāśraya (para-āśraya) szokásosan mástól függést, vagy alárendeltséget jelent. Az āśraya alapra, támpontra és menedékre is utalhat, így parāśraya a másnál, vagy a legfelsőbbnél való oltalomkeresést is jelenthet – ami központi fogalom Vallabha számára. A következő versből látjuk majd: a „kétféle” a Sivánál illetve Visnunál való oltalomkeresésre vonatkozik.

te sarvārthā na cādyena śāstraṁ kiṁcid udīritam |
ataḥ śivaś ca viṣṇuś ca jagato hitakārakau ||11||

Az életcélok (elérése) nem az első (teremtmény, Brahmá) által (következik be), rajta keresztül a védák nyilvánultak meg.
Ennélfogva Siva és Visnu a világ jótevői.

Brahmá az első teremtmény, a négy véda az ő négy szájából nyilvánul meg. Az ő imádata közelebb visz a védák megértéséhez.

vastunaḥ sthiti-saṁhārau kāryau śāstra-pravartakau |
brahmaiva tādṛśaṁ yasmāt sarvātmaka-tayoditau ||12||

(Ők) a dolgok megmaradásának és visszavonásnak bevégzői, az (idevágó) szentírások ösztönzői,
olyanok ők, mint Brahman, ezért mindenek oltalmazójaként tisztelik őket.

nirdoṣa-pūrṇa-guṇatā tat-tac-chāstre tayoḥ kṛtā |
bhoga-mokṣa-phale dātuṁ śaktau dvāv api yady api ||13||
bhogaḥ śivena mokṣas tu viṣṇuneti viniścayaḥ |

Hibátlan, jótulajdonságokkal teljes – így magasztalják őket az általuk inspirált írások.
Noha mindketten képesek az élvezet és a megszabadulás gyümölcsét is megadni,
az élvezet (inkább) Siva, a megszabadulás (pedig inkább) Visnu által érhető el, ez kétségtelen.

élvezet: a bhoga a bhuj (eszik, használ, élvez) igéből leírt cselekvés megnevezése: evés, használás, élvezés… átvitt értelemben haszon, előny, élvezet. A következő szakasz világi példán mutatja be az Úrtól kapott adományok természetét:

loke 'pi yat prabhur bhuṅkte tan na yacchati karhicit ||14||
ati-priyāya tad api dīyate kvacid eva hi |
nityatārtha-pradānena tadīyatvaṁ tad-āśrayaḥ ||15||
pratyekaṁ sādhanaś caitad dvitīyārthe mahāñ chramaḥ |

Miként a világban is: amit az úr élvez (és használ), azt nem ajándékozza el bármikor,
csak a számára nagyon kedvesnek ad belőle olykor-olykor.
(Visnu és Siva) az örökkévalóság és a gyarapodás adományával (ajándékozzák meg) a náluk oltalmat keresőket,
és mindegyik (elérésének) megvan a maga útja-módja, (míg) a másikért (túl) nagy erőfeszítést (kell tenni).

Siva legnagyobb kincse a megszabadulás, míg Visnué Laksmí (a szerencse istennőjének) társasága – éppen ezért ne ezt, hanem a másik kincset – Sivától a világiakat, Visnutól pedig az üdvösséget – kérje az őket imádó.
Hadd jegyezzük meg, hogy Vallabha megközelítése egyedi: az általános felfogás szerint minden adománynak megvan a maga ura, amivel megajándékozza a hozzá fordulókat.
Útja-módja: a szanszkrt terminológia sādhana – beteljesedés, módszer, valaminek az elvégzési módja. A lelki életben ez a lelki gyakorlatokat jelenti.

jīvāḥ svabhāvato duṣṭā doṣābhāvāya sarvadā ||16||
śravaṇādi tataḥ premnā sarvaṁ kāryaṁ hi siddhyati |
mokṣas tu sulabho viṣṇor bhogaś ca śivatas tathā ||17||

Az élőlények természetüknél fogva romlottak, s hogy hibáikat leküzdjék,
végezzék mindig az (állhatatos) hallást és a többi (lelki) gyakorlatot szeretettel, hogy elérjék (a végső célt):
Visnu megszabadulása, vagy Siva élvezete így könnyen elnyerhető.

samarpaṇenātmano hi tadīyatvaṁ bhaved dhruvam |
atadīyatayā cāpi kevalaś cet samāśritaḥ ||18||
tad-āśraya-tadīyatva-buddhyai kiṁcit samācaret |
sva-dharmam anutiṣṭhan vai bhāra-dvaiguṇyam anyathā ||19||

Mert önátadással az (imádott Úr) sajátjai (közé kerül az ember) bizonyosan,
Ha az őhozzá tartozás állapota (még nem jött létre), az ember mindenével keresse (az Úr) menedékét.
Az őhozzá tartozás tudatával keresse (az Úr) oltalmát, és végezze (lelki gyakorlatait),
hogy megszilárduljék a szva-dharmában. Másként kettős lesz terhe.

Vallabha nem magyarázza külön a sva-dharma fogalmát: az isteni rendben a saját helyünk megtalálása. Ez jelenti a mindennapi életben való helytállást éppúgy, mint a lelkiekben való gyarapodást. Ha kettéválasztjuk e kettőt, kettős terhet cipelünk, ezért inkább társítsuk őket: éljünk a világban az Úr oltalmát keresve.

ity evaṁ kathitaṁ sarvaṁ naitaj jñāne bhramaḥ punaḥ ||20||

Ekképpen kifejtettünk mindent – nem lesz több félreértés ezzel kapcsolatban.

Vrtra, a sárkánykígyó imája

Tvastának, Aditi fiának a dévák örök ellenségeinek, a daitjáknak családjából származó Racsaná lett a felesége. Tőle született fia, Visvarúpa, akit Brahmá tanácsára a dévák mesterüknek és papjuknak kértek fel, Visvarúpa pedig a Nárájan-kavacsa (Nárájan amulett, vagy páncél) fohásszal vértezte fel őket – s így legyőzhették a daitjákat. Ám hiába a sikeres együttműködés: amikor Indra tudomására jutott, hogy a daitjákkal rokonságban álló Visvarúpa az ő nevükben is végzett felajánlásokat, féktelen haragjában megölte Visvarúpát.

Mikor Tvastá értesült fia haláláról, bosszút esküdött. Áldozat elvégzésébe fogott, melynek beteljesülésekor létrejön egy hatalmas szörnyeteg – olyan erős és hatalmas lény, aki képes lesz Indrát is elpusztítani. Az áldozat csúcspontján felajánlásait a tűzre vetve e mantrát zengte: indraśatro vivardhasva – Indra ellensége gyarapodj! Felindultságában azonban hibát vétett, rosszul mondta a mantrát. Az indraśatruḥ birtokos jelentést hordozó összetett szó, mint magyarul a „tengerpart” (ami a „tenger partja”). Az indra-śatruḥ éppen így birtokos összetétel, jelentése ’Indra ellensége’ (śatruḥ), megszólítva (a szanszkrtban a megszólítást ragozással fejezik ki): indraśatro. Tvastá azonban hibásan külön ejtette a szóösszetétel két tagját: indra śatro vivardhasva – Indra, ellenség, gyarapodj! Így az áldozat csak részben lehetett sikeres: az áldozati tűzből előlépett ugyan a kívánt szörny, ám Indra erősebbnek bizonyult nála. A szörny hatalmas volt, és vezeklése erejével valamennyi világot elfedte (āvṛ), ezért az Vṛtra (Elfedő) nevet kapta.

A dévák nyomban rátámadtak, ám Vrtra elnyelte fegyvereiket. A dévák az Úr Hari segítségéért könyörögtek, aki először megfeddte őket, mondván: tiszta hívei csak a szolgálat lehetőségére vágynak, nem az ellenségeik fölötti győzelemre. Végül egy jótanácsot adott nekik: keressék fel a szent Dadhícsit, kérjék el a testét, és a csontjaiból kovácsolt fegyverrel legyőzhetik Vrtrát.

Így kezdődött el a hatalmas csata a daitják és a dévák közt, melyet a véda-szövegek több helyen elbeszélnek – többféle módon is leírva a történteket. A Rg-véda 4. mandalája (a 18. himnuszban) a vizeket elzáró démonként említik Vrtrát (a vṛ gyök egyik jelentése ’gátol’), így Indra győzelmének következtében a szomjazó földet elárasztották a folyóvizek.
A Mahábhárata Udjóga (5.) parvájában (9-10. fejezetek) Sálja úgy beszéli el a történteket Judhisthir királynak, hogy Vrtra először elnyelte Indrát. A dévák ekkor teremtették az ásítást, és az ásító Vrtra nyitott szájából Indra sikerrel ki tudott menekülni. Hosszas harc után Indra végül elmenekült a csatából. A rsik közvetítésével ezután fegyverszünetet kötött Vrtrával, aki biztosítékot követelt: tegyen Indra fogadalmat, hogy sem száraz, sem nedves fegyverrel, sem kővel, sem fával, sem lövedékkel, sem kézifegyverrel, sem nappal, sem éjjel nem támad rá. Indra meg is fogadott mindent, ám továbbra is csak azon törte a fejét, miként ölhetné meg Vrtrát. Egyszer aztán éppen alkonyatkor a tengerparton sétált, mikor észrevette, hogy a víz színén hegynyi nagy tajték úszik. Nem is nedves, nem is száraz – gondolta –, ráadásul alkonyat van éppen, ami nem is nappal, nem is éjjel! Ezt a tajtékot hajította hát Vrtrára a Dadhícsí csontjaiból kovácsolt villámával együtt, így győzte le őt.

A Bhágavata-purána hatodik énekében olvasható történet azonban egészen különleges, és eltér a többi elbeszéléstől. Vrtrát a Bhágavatam nem csupán egy démon-szörny sárkánykígyóként állítja az olvasó elé, hanem nemeslelkű harcosként, aki nem támad a csapása nyomán elefántjáról lezuhanó, s így védtelenné váló Indrára. Vrtra megszólítja Indrát. Először megrója… joggal, hiszen Indra kétszeresen is bűnös: nem csupán egy bráhmanát, de saját mesterét, Visvarúpát ölte meg. Ám tudom – folytatja Vrtra – Visnu téged pártol, így kétségtelen te győzöl majd. Te győzöl, így tiéd lesz a mennyek gazdagsága, ám mert gondolataimat csupán Szankarsan lótuszlábaira rögzítem, így testem elhagyásakor, a szent bölcsek társaságát nyerem majd el. Az ő társaságukban nem vakít el a gazdagság, jutalmam pedig az Úr szolgálata lesz!

Vrtra ezután az Úrhoz fohászkodik:

ahaṁ hare tava pādaika-mūla-
dāsānudāso bhavitāsmi bhūyaḥ |
manaḥ smaretāsu-pater guṇāṁs te
gṛṇīta vāk karma karotu kāyaḥ ||24||

Ó, Hari! Bárcsak a lábaidnál (helyet foglaló)
szolgáid szolgája lehetnék újra!
Életem ura! Gondolataim csak jótulajdonságaidra emlékeznének,
szavaim téged magasztalnának, testem csak téged szolgálna!

na nāka-pṛṣṭhaṁ na ca pārameṣṭhyaṁ
na sārva-bhaumaṁ na rasādhipatyam |
na yoga-siddhīr apunar-bhavaṁ vā
samañjasa tvā virahayya kāṅkṣe ||25||

Sem a mennyek világára, sem (Brahmá) legfelsőbb egére,
sem a Föld királyságára vagy a az alvilág feletti egyeduralomra,
sem jóga-sziddhikre, sem az újjászületések végére
nem vágyok nálad nélkül, Legfelsőbb Úr!

Nāka-pṛṣṭha szó szerint a ’menny-háta’, az égbolt legfelső része, a kommentárok a Sarkcsillaggal, Dhruva herceg világával azonosítják. Samañjasa: az añjas jelentése ’gyorsaság’, ’rátermettség’, a sam-añjasa jelentései: ’helyes’, ’erényes’, ’igazságos’. Srídhar szvámí kommentárja szerint a megszólítás jelentése: minden jószerencse hajléka.
A gondolat jelentőségét mutatja, hogy – csekély eltérésekkel – több helyen is föllelhető a Bhágavata-puránában.

na nāka-pṛṣṭhaṁ na ca sārva-bhaumaṁ
na pārameṣṭhyaṁ na rasādhipatyam |
na yoga-siddhīr apunar-bhavaṁ vā
vāñchanti yat-pāda-rajaḥ-prapannāḥ ||

Sem a mennyek világára, sem a Föld királyságára / sem (Brahmá) legfelsőbb egére, sem az alvilág feletti egyeduralomra, / sem jóga-sziddhikre, sem az újjászületések végére / nem vágynak, kik oltalomra leltek lábad poránál. (10.16.37. Kálija feleségeinek fohászai Krsnához)

na pārameṣṭhyaṁ na mahendra-dhiṣṇyaṁ
na sārvabhaumaṁ na rasādhipatyam |
na yoga-siddhīr apunar-bhavaṁ vā
mayy arpitātmecchati mad vinānyat ||

Sem (Brahmá) legfelsőbb egét, sem a nagy Indra hajlékát / sem a Föld királyságát vagy az alvilág feletti egyeduralmat, / sem jóga-sziddhiket, sem az újjászületések végét / nem kívánják nálam nélkül a nékem szentelődök. (11.14.14. Krsna tanítja Uddhavát)

ajāta-pakṣā iva mātaraṁ khagāḥ
stanyaṁ yathā vatsatarāḥ kṣudh-ārtāḥ |
priyaṁ priyeva vyuṣitaṁ viṣaṇṇā
mano 'ravindākṣa didṛkṣate tvām ||26||

Mint a pelyhedző madárfiókák anyjukat,
vagy az éhes borjak a tejet,
ahogy távollévő kedvesét a bánatos feleség,
szívem így vágyakozik látni téged, Lótuszszemű uram!

A madárfiókák magányosan várják anyjukat, közben látják elrepülni a baglyokat, és más ragadozó madarakat – így kukac-ételre és főleg biztonságra vágyva keseregnek anyjuk után. A kisborjak is türelmetlenül várják a fejés idejét – megkötözve sírnak bánatosan. Ám amikor gazdájuk odaengedi őket anyjuk közelébe, gyorsan megtöltik pocakjukat, s amint jóllaktak, elégedetten továbbállnak játszani. Ezt a vágyakozást is szükséglet szüli, s amint a szükséglet betöltetik, a borjú megfeledkezik anyjáról. A távollévő szerelme után vágyakozó asszony a szanszkrt költészet hősnőinek egyik típusa: mindig szerelmére gondol, őt hívja, az ő jótulajdonságait emlegeti, őt szolgálja szívében. A három példa így vágyakozás háromféle motivációjának felel meg: a félelem, a beteljesedés vágya, és az önzetlen, tiszta szeretet.
Más gondolatmenet mentén a tojásból éppen megszületett kismadár tehetetlenül anyja után kiáltozik – még nem ismeri, nem is látta, hiszen csak most bújt ki a tojásból – hasonlóan ahhoz az emberhez, aki nem tud Istenről, csak rosszul érzi magát az anyagvilágban. A megkötözött borjú látja anyját, menne is hozzá, de a kötél miatt nem tud – ez a helyzete annak, aki bár tud Istenről, ám az anyagvilág köti meg. Míg a párjától távol lévő odaadó feleség: tudja hol a férje, akár fel is kereshetné, mégis, kérésének engedelmesen eleget téve türelmesen várja, hogy eljöjjön érte kedvese.

mamottamaśloka-janeṣu sakhyaṁ
saṁsāra-cakre bhramataḥ sva-karmabhiḥ |
tvan-māyayātmātmaja-dāra-geheṣv
āsakta-cittasya na nātha bhūyāt ||27||

Hadd legyenek barátaim a himnuszokkal magasztalt Úr hívei,
míg saját tetteim következtében a létforgatagban vándorlok.
(Add, hogy) illúziókeltő erőd által a magamhoz, gyerekeimhez, feleségemhez és házamhoz
fűződő ragaszkodás megszűnjék, ó Uram!

Add, hogy ne magamhoz, és önmagam kiterjedéseihez, hanem híveidhez ragaszkodhassam! – zárul Vrtra fohásza.

A Bhágavata-purána hatodik és hetedik éneke a tizenkét énekből álló mű középső része – ezért itt bízvást kereshetünk, és lám, találunk is különösen értékes gondolatokat.


Felmerül a kérdés: miként kerülhetett Vrtra ebbe a különleges, démon-bhakta helyzetbe. E kérdést Paríksit király is feltette Sukadév gószvámínak, aki elmondta, hogy Vrtra előző életében Súraszéna állam uralkodója, Csitrakétu volt. A király jeles bhakta hírében állt, Nárada muni és Angirá is eljöttek tanítani. Nárada átadta néki az Úr imádatának mantráját, melyet zengve Csitrakétu végül magával Anantasésával találkozhatott.
Ezután Csitrakétu a mennyek lakója lett. Ám történt egy alkalommal, hogy vimánáján utazva nagy társaságra lett figyelmes: a dévák és bölcsek körében Siva ült, ölében hitvesével, Párvatíval. Csitrakétu felnevetett, és Párvatí füle hallatára bírálni kezdte Sivát: milyen visszás, hogy a lemondás ura a szentek körében a feleségét öleli!
Siva és a szentek egy szót sem szóltak, ám Párvatí haragosan megátkozta: ó, tényleg úgy gondolod, hogy csak te ismered a vallásos elveket? hiszen minden jelenlévő jóváhagyta Siva viselkedését! Nos, ha ilyen fontosnak véled magad, legjobb, ha aszurák közt születsz meg, így nem találkozol majd szentekkel!
Csitrakétu nyomban leszállt járművéről, és összetett kézzel fogadta Párvatí átkát. Látván ezt, Siva társai felé fordult, és a vaisnavákat magasztalta: Milyen csodálatos, hogy a magukat Nárájannak szentelt bhakták nem félnek semmitől. Számukra a pokol vagy az üdvösség egyre megy!

ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 3.

Bhartrhari versei a vairágjáról, a ragaszkodásmentes függetlenség szépségéről.

yato meruḥ śrīmānnipatati yugāntāgni-valitaḥ
samudrā śuṣyanti pracura-makara-grāha-nilayāḥ |
dharā gacchatyantaṁ dharaṇi-dhara-pādair api dhṛtā
śarīre kā vārtā karikalabha-karṇāgracapale ||72||

Ahonnan a dicső Méru leomlik majd, a korszak végén, tűzzel övezve,
az óceánok, a rengeteg krokodil és cápa otthona is kiszárad,
s még maga a Föld is elpusztul, pedig ő ott van a Földet tartó Dharani-dhara lábainál.
Mit mondhatnánk akkor a testről, mely ingatag, akár az elefántkölyök fülének hegye!

yāvat svastham idaṁ śarīram arujaṁ yāvajjarā dūrato
yāvac cendriya-śaktir apratihatā yāvatkṣayo nāyuṣaḥ |
ātmaśreyasi tāvadeva viduṣā kāryaḥ prayatno mahān
saṁdīpte bhavane tu kūpa-khananaṁ pratyudyamaḥ kīdṛśaḥ ||75||

Amíg jó erőben van ez a test, s nem beteg, míg messze az öregkor,
amíg az érzékek erősek, és akadálytalanul működnek, míg nem fogyatkozott meg az élet,
a bölcs – a saját érdekében – addig tegyen komoly erőfeszítéseket.
Ugyan miért szánná rá magát kútásásra, miután kigyulladt a háza?

Ép, szép test, akitől ma még fut a halál és hagyja, éljen tovább,
míg érzékei élesek s lobog a vér és tart az élő erő,
mindaddig cselekedje mind, amit az üdv szerzése, őrzése vár.
Égő ház töviben mit ér hamarosan, sebtében ásnunk kutat?
(Weöres Sándor fordítása)

tapasyantaḥ santaḥ kim adhinivasāmaḥ suranadīṁ
guṇodārān dārānuta paricarāmaḥ savinayam |
pibāmaḥ śāstraughān uta vividha-kāvyāmṛta-rasān
na vidmaḥ kiṁ kurmaḥ katipaya-nimeṣāyuṣi jane ||76||

Vezekeljünk a mennyei Gangá mellett élve?
Sürgölődjünk szerényen nagyszerű feleségünk körül?
Igyuk a szentírás folyamát, vagy megannyi költemény ízes nektárját?
Nem tudjuk, mit kellene tennünk, s oly kevés pillanat az élet!

Sürgölődjünk: a paricar ige jelentése: körbejár. Átvitt értelemben szolgál vagy gondoskodik valakiről (mert a szolga vagy gondozó sürgölődik ura vagy a gondozott körül), illetve imád (mert a hagyomány szerint körbejárják az imádott személyt, vagy kegyszobrot) értelemben használatos.

Akár Gangá partján, örökös ima közt múlik el időnk;
vagy élünk oly nőért, ki mesebeli hűség, csupa erény;
vagy isszuk mint nektárt, a dalokat, a könyvek sok-ezerét:
mit ér, míg csöpp létünk tovaoson, akármely cselekedet?
(Weöres Sándor fordítása)

maheśvare vā jagatāmadhīśvare
janārdane vā jagadantarātmani |
na vastubheda-pratipattir asti me
tathāpi bhaktis taruṇenduśekhare ||84||

Siva a Nagy Isten, vagy Visnu, Univerzum Ura,
Dzsanárdana, vagy a Világ Lelke,
az imádatban nem látok lényegi különbséget,
ezért a holdsarlós varkocsú Úr felé fordulok szeretettel.

sphurat sphāraj yotsnā dhavalita-tale kvāpi puline
sukhāsīnāḥ śānta-dhvaniṣu rajanīṣu dyusaritaḥ |
bhavābhogodvignāḥ śiva śiva śivety uccavacasaḥ
kadā yāsyāmo'ntargata-bahula-bāṣpākula-daśām ||85||

A ragyogó holdvilág fényénél, valahol a homokos fehér parton
a mennyei Gangá mellett, az éj nyugodt csöndjében ülünk boldog örömben,
s végleg megcsömörödve a lét sanyarúságától hangosan így kiáltunk fel: Siva! Siva! Siva!
Mikor csorognak majd szívemben könnyeim a rajongás eksztázisában?

A vers utolsó pádája szó szerint: „mikor megyünk majd a belső, sok-könnyű zaklatottság-állapotba?” A rajongó szeretet olyan állapota ez, amikor megszűnik a külvilág, s az elragadtatottság jele – a könnyhullatás – ugyan nem látható kívülről, ám állandósult belső érzés.

kadā vārāṇasyām amara-taṭinī-rodhasi vasan
vasānaḥ kaupīnaṁ śirasi nidadhāno'ñjalipuṭam |
aye gaurīnātha tripurahara śambho trinayana
prasīdeti krośan nimiṣam iva neṣyāmi divasān ||87||

Mikor fogok Váránaszíban, a mennyei Gangá partján élni,
egy szál ágyékkötőben, s a fejemen összetett kézzel így fohászkodni:
„Ó, Gaurí ura! Tripura végzete! Sambhu! Háromszemű Úr!
légy kegyes!” mikor zokogok majd így, s pergetem pillanatokként napjaimat?

mahāśayyā pṛthvī vipulam-upadhānaṁ bhujalatā
vitānaṁ cākāśaṁ vyajanam anukūlo'yamanilaḥ |
śaraccandro dīpo virati-vanitā-saṅga-muditaḥ
sukhī śāntaḥ śete munir atanu-bhūtir-nṛpa iva ||94||

Széles ágyam a föld, párnám a karom,
baldachin felettem az ég, legyezőm a lágy szellő,
lámpásom az őszi hold, ölelő szerelmes feleségem pedig a vágytalanság.
Boldog-békésen alszom, akár egy hatalmas királyság ura.

Az ágyam föld; párnám nem a puha kebel: kar a fej alatt;
a mécsem fényes Hold; vihar a legyezőm, menny a takaróm;
az égtájak, mint nők, hevesen ölelő, hű kegyeseim;
zarándok, vágy nélkül, örökig aluszik: a Semmi ura.
(Weöres Sándor fordítása)

caṇḍālaḥ kimayaṁ dvijātirathavā śūdro'tha kiṁ tāpasaḥ
kiṁ vā tattva-viveka-peśala-matir yogīśvaraḥ ko'pi kim |
ity utpanna vikalpa-jalpa-mukharair ābhāṣyamāṇā janaiḥ
na kruddhāḥ pathi naiva tuṣṭamanaso yānti svayaṁ yoginaḥ ||96||

Ez egy csandála? vagy inkább kétszerszületett? súdra? netán aszkéta?
vagy a megkülönböztetéshez értő tudós? esetleg valami jógamester?
A kételyt támasztó, szóváltást provokáló, durva emberek által ekképpen megszólított
jógík nem válnak haragossá, de megelégedetté sem, hanem mennek tovább saját útjukon.

ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 2.

Bhartrhari versei a vairágjáról. A világi lét múlandósága és a vairágja, a ragaszkodásmentes függetlenség szépsége.

bhoge rogabhayaṁ kule cyutibhayaṁ vitte nṛpālādbhayaṁ
māne dainyabhayaṁ bale ripubhayaṁ rūpe jarāyā bhayam |
śāstre vādibhayaṁ guṇe khalabhayaṁ kāye kṛtāntādbhayaṁ
sarvaṁ vastu bhayānvitaṁ bhuvi nṛṇāṁ vairāgyam evābhayam ||31||

Élvezetben a betegségtől, családban az eltévelyedett utódtól, vagyonosan a királytól,
megbecsülésben a lealacsonyodástól, ereje teljében lévő az ellenségtől, szépként az öregedéstől,
a tan művelésekor az ellentmondó vitázótól, az erényes a gonosztól, testben a végtől –
minden létező félelemmel teli, e világon csupán a ragaszkodásaitól megszabadult a félelemnélküli.

Gazdagságban a kór ijeszt, s fejedelem, kincsünket elvámoló;
tisztességben a szégyen és a lebukás; s fő rettegésünk: halál;
minden félnivaló, csupán aki lemond, nincs néki mit félteni.
(Weöres Sándor fordítása)

āyur varṣa-śataṁ nṛṇāṁ parimitaṁ rātrau tadardhaṁ gataṁ
tasyārdhasya parasya cārdham aparaṁ bālatva-vṛddhatvayoḥ |
śeṣaṁ vyādhi-viyoga-duḥkha-sahitaṁ sevādibhir nīyate
jīve vāri-taraṅga-cañcalatare saukhyaṁ kutaḥ prāṇinām ||49||

Az emberek élethossza száz esztendőre szabott. Annak fele az éj sötétje.
A másik felének megint csak a fele gyerekkor és vénség.
A maradék betegséggel, elválással, boldogtalansággal társulva szolgálással, és más hasonlóval telik.
Az élet ingatag, akár a víz hullámzása – milyen boldogság juthat hát a teremtményeknek?

Száz év: emberi lét. Sötét fele az éj; fényes felének felét
gyermek-játszadozás, s a vénkor örökös fájdalma foglalja el;
és a többi idő: nyomor, szomoruság, gond, bú, ha elválni kell.
Víz hullámainál futóbb s viharosabb életbe mért vetsz reményt?
(Weöres Sándor fordítása)

kṣaṇaṁ bālo bhūtvā kṣaṇamapi yuvā kāma-rasikaḥ
kṣaṇaṁ vittair hīnaḥ kṣaṇamapi ca sampūrṇa-vibhavaḥ |
jarā-jīrṇair aṅgair naṭa iva valīmaṇḍita-tanuḥ
naraḥ saṁsārānte viśati yama-dhānī-yavanikām ||50||

Egyik pillanatban gyerekként mutatja magát, a másikban szerelmes ifjú,
hol vagyontalan, máskor dúskál a gazdagságban.
Elaggott testtel, ráncos bőrbe bújva – akár egy színész –
az ember élete végén a Halál színpadának függönye mögé lép.

aśīmahi vayaṁ bhikṣām āśāvāso vasīmahi |
śayīmahi mahīpṛṣṭhe kurvīmahi kimīśvaraiḥ ||55||

Együnk alamizsnát, öltözzünk a végtelen térbe,
aludjunk a föld színén, mit kezdjünk hát az urakkal?

Levegő az öltözetünk, alamizsna az ételünk,
a föld háta a fekhelyünk - királyokkal mit kezdhetünk?
(Vekerdi József fordítása)

na naṭā na viṭā na gāyakā
na ca sabhyetara-vāda-cuñcavaḥ |
nṛpam īkṣitum atra ke vayaṁ
stana-bhārānamitā na yoṣitaḥ ||56||

Sem komédiások, sem udvaroncok, sem énekmondók
nem vagyunk, sem a közönséges társalgás csűrcsavarói.
Miért mennénk hát királyt látni,
nem vagyunk a keblei súlyát cipelő prostituáltak!

prāptāḥ śriyaḥ sakala-kāma-dughās tataḥ kiṁ
nyastaṁ padaṁ śirasi vidviṣatāṁ tataḥ kiṁ |
sampāditāḥ praṇayino vibhavais tataḥ kiṁ
kalpasthitās tanubhṛtāṁ tanavas tataḥ kim ||67||

Eléred a vagyont, megannyi vágy kívánságteljesítő tehenét – és aztán?
Letett lábad ellenségeid fején nyugszik – és aztán?
Barátaid dúskálnak a gazdagságban – és aztán?
A világkorszak végéig élnek az emberek – és aztán?

Minden siker teneked illatozik - de aztán?
Száz fej lehull katona-lépted ellődd - de aztán?
Sok híved és vagyonod éke diszít - de aztán?
Míg sors kereng, virul az emberi test - de aztán?
(Weöres Sándor fordítása)

bhaktir-bhave maraṇa-janma-bhayaṁ hṛdisthaṁ
sneho na bandhuṣu na manmathajā vikārāḥ |
saṁsarga-doṣa-rahitā vijanā vanāntā
vairāgyam asti kimitaḥ param-arthanīyam ||68||

Siva híve vagyok, szívemben a halál és újjászületés félelme lakik,
nem vonzanak sem a rokonok, sem a szerelmes érzések,
a világi kapcsolatok veszélyeitől távol, magányosan élek az erőben –
ez ragaszkodásmentes függetlenség. Mi lehetne ennél kívánatosabb?

kiṁ vedaiḥ smṛtibhiḥ purāṇapaṭhanaiḥ śāstrair mahāvistaraiḥ
svarga-grāma-kuṭī-nivāsa-phaladaiḥ karma-kriyā-vibhramaiḥ |
muktvaikaṁ bhava-duḥkha-bhāra-racanā-vidhvaṁsa-kālānalaṁ
svātmānanda-pada-praveśa-kalanaṁ śeṣair vaṇig-vṛttibhiḥ ||71||

Mit ér a Véda, a Szent Hagyomány, a puránák tanulmányozása, a terjengős szentírások?
Mit érnek a mennyei falvak kunyhóiban lakozást ígérő rítusok útvesztői?
Kivéve egyet! ez a lét szenvedésének terhét megszüntető világvége-tűz,
mely révén a lélek boldogság-örökébe lép. Mire a többivel, a kufárok dolgával?

Világvége-tűz: szó szerint idő-tűz (kāla-anala), az idők végezetén a mindenséget felperzselő tűz.

Siva-sadaksara-sztótram

śiva-ṣaḍakṣara-stotram
A Siva-mantra hat szótagját (imádó) himnusza

Lassan két esztendeje már, hogy egy kedves jógás társaságban együtt kírtanáztunk néhány Siva-bhaktával. Akkor énekeltük az alábbi verset… amit aztán később le is fordítottam... mert jó úgy énekelni, hogy pontosan értjük, mit is éneklünk.
A vers minden strófája hatszótagú Siva-mantra egy-egy szótagjának magyarázata - megfigyelhető, az adott szótag halmozása a strófákban, meditációs témát adva kínálva a tanulmányozónak:

omkāraṁ bindu-saṁyuktaṁ nityaṁ dhyāyanti yoginaḥ |
kāma-daṁ mokṣa-daṁ caiva omkārāya namo namaḥ ||1||

A jógík szüntelenül a ponttal ékes Óm szótagon meditálnak.
A minden vágyat beteljesítő és felszabadulást hozó Óm előtt hódolok újra meg újra.

namanti ṛṣayo devā namanty-apsarasāṁ gaṇāḥ |
narā namanti deveśaṁ na-kārāya namo namaḥ ||2||

Előtte hódolnak a látnok bölcsek és az istenek, előtte hódol a tündérleányok (apszarasz) sokasága,
néki, az istenek urának hódolnak az emberek is – a na szótagnak hódolok újra meg újra.

mahādevaṁ mahātmānaṁ mahā-dhyānaṁ parāyaṇam |
mahā-pāpaharaṁ devaṁ ma-kārāya namo namaḥ ||3||

Mahádévát (a nagy istent imádom,) a nagy Lelket, a nagy Meditációt, a végső célt,
a bűnök nagy eltörlő istenét – a ma szótagnak hódolok újra meg újra.

"nagy Meditációt": akihez meditációnkkal közeledünk

śivaṁ śāntaṁ jagannāthaṁ lokānugraha-kārakam |
śivam ekapadaṁ nityaṁ śi-kārāya namo namaḥ ||4||

(Az áldásos) Sivát, a békést, a mindenség urát, a világ jólétéért fáradozót,
kit egy szó jelöl mindörökkön: Siva – a si szótagnak hódolok újra meg újra.

vāhanaṁ vṛṣabho yasya vāsukiḥ kaṇṭha-bhūṣaṇam |
vāme śakti-dharaṁ devaṁ va-kārāya namo namaḥ ||5||

Bika a hordozója, Vászuki a nyakéke,
ő Saktit a balján tudó Isten – a va szótagnak hódolok újra meg újra.

yatra yatra sthito devaḥ sarva vyāpī maheśvaraḥ |
yo guruḥ sarva devānāṁ ya-kārāya namo namaḥ ||6||

A mindenhol ott lakozó isten, a mindent átható nagy Úr (Mahésvara)
aki minden isten mestere – a ja szótagnak hódolok újra meg újra.

ṣaḍ-akṣaram idaṁ stotraṁ yaḥ paṭhecchiva-sannidhau |
śiva-lokam avāpnoti śivena saha modate ||7||

Aki e hat szótagot (imádó) himnuszt Siva (múrtijának) közelében olvassa,
az Siva lakhelyét éri el, és Sivával együtt örvendezik.

|| iti śrī rudrayāmale umāmaheśvarasamvāde ṣaḍakṣarastotraṁ sampūrṇam ||

Ím, a Srí Rudra-jámalában, Umá és Mahésvara beszélgetésében a Siva(-mantra) hat szótagját (imádó) himnusz egészében.

májáváda

Vaisnava körökben az advaita tant gyakran májáváda (azaz illúzió-tan), a gyakorlót májávádí néven említik. A megnevezés erősen pejoratív, a tan bírálói bélyegzik meg így ellenlábasaikat. Nem új megnevezésről van szó, Bhászkara, a bhédábhéda filozófiai iskola kiválósága, Sankara kortársa és első bírálója is említi – talán elsőként –, illetve a Padma-puránában is fellelhető a kifejezés.

Mi a bírálat alapja? Az advaita tan egy fontos tételét ekképpen foglalja össze Sankara:

brahma satyaṁ jagan-mithyā jīvo brahmaiva nāparaḥ |
anena vedyaṁ sacchāstramiti vedānta-ḍiṇḍimaḥ ||20||

„A Brahman valóság, a világ valótlan, az élőlény Brahman, nem más.
Így értendő a szent tan – dübögi a védánta dobja.” (Sankara: Brahma-gjánávalí-málá, 20.)

Ha mármost a világ valótlan, miképpen értsük, hogy mégiscsak látunk magunk körül elkülönült dolgokat, sőt, magunkat is elkülönült entitásnak érzékeljük másoktól, a világtól?
Csupán egyetlen a létező, s ez minden más oka (ekameva sad aneka-kāraṇaṁ, Vivéka-csúdámani 260.) – véli Sankara – így minden más ennek az egynek az illuzórikus látszat-képe. A brahman tulajdonságok nélküli (nirguṇa), a tapasztalható világ pedig a tudatlanság (avidyā) miatt látszik olyannak, amilyen. Sőt, a személyes Isten (saguṇa brahman) is csak az illúzió miatt látszik tulajdonságokkal rendelkezőnek. S ez az a pont – Isten az illúzió alávetettje volna –, ami végképp elfogadhatatlan az Isten felé szeretettel közeledő dvaita iskolák követői számára – innen az éles kritika.

E fogalmakat Csaitanja ekképpen értelmezi: az illúzió az, amikor a nem evilághoz tartozó létező, az élőlény a testtel azonosítja önmagát. A világ is létező… ám átmeneti létező. Igaz, a védák ellentmondásosan szólnak a Legfelsőbbről… éppen azért, mert semmilyen ember alkotta keretbe, kategóriába nem fér bele. Például a Svétásvatara-upanisadban: „mintha érzékek árnyalnák, még sincsenek érzékei” (3.17.), „nincs keze sem lába, mégis ő a leggyorsabb, s elfogadó, szem nélkül lát, fül nélkül hall…” (3.19.), „kisebb a legkisebbnél, ám nagyobb a leghatalmasabbnál…” (3.20.) Ezek kétségtelenül személyes tulajdonságok, s megfosztani Istent e testi – ám nem anyagi – vonásoktól téves nézet.

A hangulat érzékeltetésére álljon itt egy rövid történet a Csaitanja-csaritámrtából. Egy bengáli bhakta öccse hazatért bátyja házába, aki meghívta Szvarúp Dámódart, hogy hallgassa meg testvére védánta-magyarázatait.

Szvarúp Dámódar így szólt: „Mégis, a májáváda magyarázatot hallgatva
csupán a »gondolat, brahman, illúzió, hamis« szavakat hallani.
Az élőlényt a tudatlanság formálja, sőt Isten is tudatlanság –
e tan hallgatása összetöri a bhakta szívét, s véget vet életének!” (Cscs. 3.2.98-99.)

Akad helyzet, melyben az érzelmi felindultság folytán nem meglepő az ilyen erőteljes szóhasználat, ám tárgyilagos álláspont kifejtésében, esetleg vitában mégsem javasolnám – jobb olyan megnevezéssel élni, mellyel a tan követői megnevezik magukat.

Mi a baj a májáváda kifejezéssel? – vethető fel a kérdés –, hiszen a Padma-purána is így hivatkozik Sankara tanítására! A felvetés helytálló, a Padma-purána Uttara-khandájában, a Tudatlanság minőségében lévő tanok felsorolása (tāmasa-śāstra-kathanam) című fejezetben Siva beszél erről Párvatínak. Ám a magam részéről nem jó szívvel hivatkozom e szövegre… találkoztam olyan véleménnyel is, mely utólagos betoldásnak tartja – részben szájbarágósan didaktikus stílusa, részben túlságosan egyszerű nyelvezete miatt. S valóban, sem hangulatában, sem a megfogalmazás finomságában nem mondható a szöveg szépnek. De ne én mondjak véleményt, a szöveg beszéljen magáért. Az advaita tanításról szóló rész a 7-11. versekben olvasható:

Padma-purána, 6.236. fejezet

pārvaty uvāca
tāmasāni ca śāstrāṇi samācakṣva mamānagha |
samproktāni ca tair viprair bhagavad-bhakti-varjitaiḥ |
teṣāṁ nāmānikramaśaḥ samācakṣva sureśvara ||1||

Párvatí szólt:
Ó, Bűntelen, mondd el nékem a tudatlan tanokat,
melyeket az Úr iránti szeretetet (bhagavad-bhakti) híján lévő bráhmanák fejtettek ki.
Istenek ura, mondd el nékem sorban neveiket!

rudra uvāca
śṛṇu devi pravakṣyāmi tāmasāni yathā kramam ||2||

Rudra szólt:
Halld, úrnőm, ahogy eléd tárom a tudatlanokat, sorban, egymás után.

teṣāṁ smaraṇa-mātreṇa mohaḥ syāj jñāninām api |
prathamaṁ hi mayaivoktaṁ śaivaṁ pāśupatādikam ||3||
mac-chaktyā veśitair vipraiḥ proktāni ca tataḥ śṛṇu |
kaṇādena tu samproktaṁ śāstraṁ vaiśeṣikaṁ mahat ||4||
gautamena tathā nyāyaṁ sāṅkhyaṁ tu kapilena vai |
dhiṣaṇena tathā proktaṁ cārvāka-mati-garhitam ||5||

Csupán rájuk emlékezve még a bölcsek is illúzióba esnek.
Elsőként az magam hirdette saiva (irányzatokat), a pásupatát és a társait (említem),
s halld a hatalmammal felruházott bráhmanak által tanítottak többit is:
Kanáda a nagy vaisésika tant fejtette ki,
Gautama a njáját, Kapila a szánkhját.
Dhisana pedig a mélyen megvetett csárváka (tant) tanította.

Dhisanát Brhaszpatival azonosítják. A csárváka tan a védát elutasító ateista irányzat.

daityānāṁ nāśanārthāya viṣṇunā buddha-rūpiṇā |
bauddha-śāstram asat-proktaṁ nagna-nīla-paṭādikam ||6||

A démonok elpusztítása végett Visnu, Buddha alakjában pedig
a hamis buddhista tant, a ruhátlan, s kékruhást.

māyāvādam asac-chāstraṁ pracchannaṁ bauddham ucyate |
mayaiva kathitaṁ devi kalau brāhmaṇa-rūpiṇā ||7||
apārthaṁ śruti-vākyānāṁ darśayan loka-garhitam |
svakarma-rūpaṁ tyājyatvam atraiva pratipādyate ||8||
sarva-karma-paribhraṣṭair vaidharmatvaṁ tad ucyate |
pareśa-jīva-pāraikyaṁ mayā tu pratipādyate ||9||
brahmaṇo’sya svayaṁ rūpaṁ nirguṇaṁ vakṣyate mayā |
sarvasya jagato'py atra mohanārthaṁ kalau yuge ||10||
vedārthavan mahā-śāstraṁ māyayā yad avaidikam |
mayaiva kalpitaṁ devi jagatāṁ nāśa-kāraṇāt ||11||

Az illúzió-tant, e hamis tanítást, a burkolt buddhizmust
én fejtettem ki a kali-korban, egy bráhmana képében.
A kinyilatkoztatás szavát értéktelennek mutatja, (ezért) megveti a világ.
Az ember csupán saját kötelességének feladatását éri általa.
Dharmát nélkülözőnek (/eretneknek) tartják, mert minden rítust mellőz.
Az úr és az élőlény teljes azonosságát tanítom,
s e Brahman végső alakját tulajdonságok nélkülinek mutatom be,
hogy a kali-korban megtévesszem az egész világot.
Az illúzió által a védák értelméhez hasonló nagy tant, ami ugyanakkor mégsem védai –
ezt alkottam, ó, úrnőm, a világ elpusztítása kedvéért.

mad-ājñayā jaimininā pūrvaṁ vedam apārthakam |
nirīśvareṇa vādena kṛtaṁ śāstraṁ mahattaram ||12||

Akaratom követve Dzsaimini a semmitmondó púrva mímánszát
alkotta meg, az istentelen tant hirdető terjedelmes elméletet.

śāstrāṇi caiva girije tāmasāni nibodha me |
purāṇāni ca vakṣyāmi tāmasāni yathā kramāt ||13||

Ó, Giridzsá, a tudatlan tanokat magyaráztam el,
most pedig a puránákat, a tudatlan (minőségéhez tartozókat, s a többit), sorban, egymás után.

brāhmaṁ pādmaṁ vaiṣṇavaṁ ca śaivaṁ bhāgavataṁ tathā |
tathaiva nāradīyaṁ tu mārkaṇḍeyaṁ tu saptamam ||14||
āgneyam aṣṭamaṁ proktaṁ bhaviṣyaṁ navamaṁ tathā |
daśamaṁ brahma-vaivartaṁ liṅgam ekādaśaṁ smṛtam ||15||
dvādaśaṁ ca varāhaṁ ca vāmanaṁ ca trayodaśam |
kaurmaṁ caturdaśaṁ proktaṁ mātsyaṁ pañcadaśaṁ smṛtam ||16||
ṣoḍaśaṁ gāruḍaṁ proktaṁ skandaṁ saptadaśaṁ smṛtam |
aṣṭādaśaṁ tu brahmāṇḍaṁ purāṇāni yathā kramam ||17||

Brahmá, Padma, Visnu, Siva, Bhágavata,
aztán a Náradíja, hetedikként a Márkandéja,
az Agni a nyolcadik, Bhavisja a kilencedik,
Brahma-vaivarta és Linga a tizedik és tizenegyedik,
Varája és Vámana a tizenkettedik és tizenharmadik,
Kúrma és Matszja a tizennegyedik és tizenötödik,
Garuda a tizenhatodik, Szkanda a tizenhetedik,
míg a Brahmánda-purána a tizennyolcadik.

mātsyaṁ kaurmaṁ tathā laiṅgaṁ śaivaṁ skāndantathaiva ca |
āgneyaṁ ca ṣaḍ etāni tāmasāni nibodha me ||18||
vaiṣṇavaṁ nāradīyaṁ ca tathā bhāgavataṁ śubham |
gāruḍaṁ ca tathā pādmaṁ vārāhaṁ śubha-darśane ||19||
sāttvikāni purāṇāni vijñeyāni śubhāni vai |
brahmāṇḍa-brahma-vaivartaṁ mārkaṇḍeyaṁ tathaiva ca ||20||
bhaviṣyaṁ vāmanaṁ brāhmaṁ rājasāni nibodha me |

A Matszja, Kúrma, Linga, Siva, Szkanda,
és Agni – tudd meg, e hat a tudatlanság (minőségéhez tartozik).
Visnu, Náradíja, az áldásos Bhágavata,
Garuda, Padma, Varáha – áldásos tekintetű hitvesem –,
ezeket a jóság (minőségével rendelkező) puránákként tekintik.
A Brahmánda, Brahma-vaivarta, Márkandéja,
Bhavisja, Vámana és Brahmá (puránákat) a szenvedély (minőségéhez tartozóként) ismerd.

sāttvikā mokṣa-dāḥ proktā rājasāḥ sarvadāśubhāḥ ||21||
tathaiva tāmasā devi niraya-prāpti-hetavaḥ |

A jóság (minőségéhez tartozók) üdvösséget hoznak, a szenvedély (minőségéhez tartozók) is mindig áldásosak,
míg a tudatlanság minőségéhez tartozók a pokolra juttatnak.

tathaiva smṛtayaḥ proktā ṛṣibhis triguṇānvitāḥ ||22||
sāttvikā rājasāś caiva tāmasā śubha-darśane |
vāsiṣṭhaṁ caiva hārītaṁ vyāsaṁ pārāśaraṁ tathā ||23||
bhāradvājaṁ kāśyapaṁ ca sāttvikā muktidāḥ śubhāḥ |
yājñavalkyaṁ tathātreyaṁ taittiraṁ dākṣam eva ca ||24||
kātyāyanaṁ vaiṣṇavaṁ ca rājasāṁ svargadāḥ śubhāḥ |
gautamaṁ bārhaspatyaṁ ca sāṁvartaṁ ca yamaṁ smṛtam ||25||
sākhyaṁ cauśanasaṁ ceti tāmasā niraya-pradāḥ |

Éppen így hirdetik a bölcsek a három kötőerő fölé emelkedett szent hagyomány törvénykönyveit (szmrtit),
jóság, szenvedély, és tudatlanság (minőségéhez tartozóként), áldásos tekintetű hitvesem.
Vaszistha, Harita, Vjásza, Parásara,
Bharadvádzsa, Kasjapa a jóság (minőségében lévő), üdvhozó és áldásos.
Jágjavalkja, Atri, Tittiri, Daksa,
Kátjájana és Visnu a szenvedély (minőségében lévő), mennybevezető és áldásos.
Gautama, Brhaszpati, Számvarta, Jama,
Szákhja és Usanasz a tudatlanság (minőségében van), s a pokolba visznek.

kim atra bahunoktena purāṇeṣu smṛtiṣv api ||26||
tāmasā narakāyaiva varjayet tān vicakṣaṇaḥ |
etat te sarvam ākhyātaṁ prasaṅgāc-chubha-darśanam |
śeṣāṁ ca prabhavāvasthāṁ harer vakṣyāmite śṛṇu ||27||

Mire e sok beszéd a puránákról és törvénykönyvekről?
A tudatlanság (minőségében lévők) a pokolba visznek, a körültekintő ember mellőzi őket.
Mindent elmondtam neked, s alkalmas időben az áldásos filozófiákról is beszélek majd.
Végezetül Hari nagyszerű megjelenéseiről szólok, halld hát!

(az illusztráció forrása)

válogatott szubhásiták 1.

A subhāṣita, azaz szép beszéd (su-bhāṣita) rövid versbe foglalt bölcsesség – gyakran jótanács, intés, máskor fanyar elmélkedés a világ visszásságairól. Íme, egy kis csokor szubhásita:

elégedettség

lubdham-artha-pradānena ślāghyam añjali-karmaṇā |
mūrkhaṁ chandānuvṛttyā ca yāthātathyena paṇḍitam ||

A kapzsit pénz-adománnyal, a büszkét összetett kézzel tisztelve,
a bolondot szeszélyébe való beleegyezéssel, a tudós bölcset pedig tényközléssel (tegyük elégedetté).

(Garuda-purána 1.109.10.)

büszke: a ślāghya jelenthet magasztalandót (azaz dicséretre méltót), de büszkét is, aki elvárja az ünneplést. A felsorolásba a kapzsi és a bolond mellé a büszke illik.
tényközlés: a szanszkrt szövegben yāthātathyena – ahogyvanúggyal. A tudós bölcs (pandit) a tényeket tiszteli, őt a valóság szabatos közlése teszi elégedetté.

üres kézzel

agnihotraṁ gṛhaṁ kṣetraṁ garbhiṇīṁ vṛddhabālakau |
riktahastena nopeyād rājānaṁ devatāṁ gurum ||

Az áldozati tüzet, a házat, a mezőt, a várandós asszonyt, az öregembert, a gyermeket,
a királyt, az istenséget és a mesterét soha ne keresse fel az ember üres kézzel.

a nagylelkűek családja

ayaṁ nijaḥ paro veti gaṇanā laghucetasām |
udāracaritānāṁ tu vasudhaiva kuṭuṁbakam ||

„Az enyém ez, vagy másé” – csak a szűklátókörűek vélekednek így,
ám a nagylelkűeknek az egész Föld a családja.

A szanszkrt nyelvben sok szó létezik a Föld megnevezésére… a vasu-dhā a méhében kincseket rejtő, gazdagságot hozó Földre utal.

a rossz tanácsadó

ekaṁ viṣarasaṁ hanti śastreṇaikaśca vadhyate |
sarāṣṭraṁ saprajaṁ hanti rājanaṁ mantra-viplavaḥ ||

A mérgezett ital egy embert öl meg, ahogy a fegyver is egy ember halálát okozza,
ám az egész királyságot, annak népét, s magát a királyt is elpusztítja a rossz tanácsadó.

Rossz tanácsadó: A szövegben mantra-viplavaḥ. A mantra szó elsősorban védahimnuszt, szent fohászt jelent, ám a kormányzást, a király belső köréhez tartozó tanácsadókat is. A viplava jelentése káosz, kibékíthetetlen ellentét, illetve bűn, züllöttség. Jelenthet tehát viszályt, káoszt a király tanácsosai között, de züllött, gonosz tanácsadót is.

„barátok”

adṛṣṭa-pūrvā bahavaḥ sahāyā
sarve pada-sthasya bhavanti vaśyāḥ |
arthād-vihīnasya pada-cyutasya
bhavanti kāle svajano'pi śatruḥ ||

Soha nem látott barátok sokasága keres fel,
míg tekintélyes vagy, s szolgák vesznek körül,
ám ha elveszted vagyonod s hivatalod,
még a családtagjaid is ellenségeiddé lesznek.

a ruha teszi az embert?

kiṁ vāsasā tatra vicāraṇīyaṁ
vāsaḥ pradhānaṁ khalu yogyatāya|
pītāmbaraṁ vīkśya dadau sva kanyāṁ
digambaraṁ vīkśya viṣaṁ samudraḥ ||

Mire a ruha? fontoljuk meg jól,
az öltözék fontos jele a rátermettségnek.
A sárgaruhást látván saját leányát adta,
míg az égruhájúnak csupán mérget adott az Óceán.

A vers keserűen irónikus... hiszen a példa jelzi: Visnu és Siva mindketten felettébb kiválóak, egyikük sincs híján a rátermettségnek. Ám a világ mégis az öltözék alapján ítél, miként a Tejóceán köpülésekor a tigrisbőrbe burkolt, szinte meztelen Sivának a méreg jutott, míg az elegáns Visnu Laksmít kapta meg.

További szubhásiták a slókamálán.

megmerítkezés

Csaitanja Maháprabhu egy társának, Vakrésvar panditnak a tanítványa volt Gópál-guru gószvámí. Gópál-guru gószvámí tanítványa, Dhjánacsandra gószvámí állította össze a Csaitanja-követő vaisnavák első imádat gyakorlatáról szóló kézikönyvét – ez a mű a Dhjánacsandra paddhati.
Megtaláljuk benne az imádat során zengett mantrákat és mindennapos teendőket is. Ízelítőként íme a megmerítkezésről szóló fejezet:

28. Aztán vegyen fürdőt, az alábbiak szerint: folyóvízben folyásiránnyal szemben, tóban vagy medencében kelet felé fordulva invitálja az alábbi zarándokhelyeket:

gaṅge ca yamune caiva
godāvari sarasvati |
narmade sindho kāveri
jale 'smin sannidhiṁ kuru ||29||

29. Ó, Gangá, és Jamuná,
Gódávarí, Szaraszvatí,
Narmadá, Szindhu, Kávéri
vize, kérlek, gyűljetek itt egybe!

mahā-pāpa-bhaṅge dayālo nu gaṅge
maheśottamāṅge lasac-citta-raṅge |
drava-brahma-dhāmācyutāṅghryabjaje mā
punīhīna-kanye pravāhormi-dhanye ||30||

30. Rettentő bűnök dicső eltörlője, könyörületes Gangá!
Vidám szívvel táncolsz te a Nagy Úr, Siva fején!
Acsjuta lótuszlábának hajlékából születő lelki folyó,
ó, én uram leánya, kérlek, tisztíts meg engem, hullámokkal ékesen áradó!

lelki folyó: a szanszkrt szövegben: drava-brahma, azaz folyékony brahman.

viṣṇor nābhy-ambu-madhyād vara-kamalam abhūt tasya nālī-sumeror
madhye niḥsyandamānā tvam asi bhagavati brahma-lokāt prasūtā |
khād-bhraṣṭā rudra-mūrdhni praṇipatita-jalā gāṁ gatāsīti gaṇgā
kas tvāṁ yo nābhivanden madhu-mathana-hara-brahma-samparka-pūtām ||31||

Visnu köldöke tavacskájának közepén nyíló gyönyörű lótusz szár-Szumérujának
középét öntözöd te, Úrnőm, ámbár a lelki világból származol.
Égből alászálló, Rudra fejére aláhulló s onnan a Földre érkező vízsugár, ó Gangá!
Ki ne magasztalna téged, ki Madhu elpusztítója, Hara és Brahmá érintése tisztított meg?

gaṅgā gaṅgeti yo brūyāt
yojanānāṁ śatair api |
mucyate sarva-pāpebhyo
viṣṅu-lokaṁ sa gacchati ||32||

(32) „Gangá, Gangá” – aki ezt zengi,
újra meg újra, százszor és ezerszer,
az megszabadul minden bűnétől,
s Visnu világába megy.

újra meg újra, százszor és ezerszer: A második pádában a yojana szó egyesítést jelent, így e sor érthető úgy, hogy a bhakta a „Gangá Gangá” szókapcsolatok százaival zengi Gangá nevét. Ám a yojana egy hosszmérték is, négy krósa, ami a különböző leírások szerint 12-14 km. Ebben az olvasatban a „jódzsanák százaival” kilométerek ezrein át való zengést jelent.

Könyörgés Jamunához

cidānanda-bhānoḥ sadā nanda-sūnoḥ
para-prema-pātrī drava-brahma-gātrī |
aghānāṁ lavitrī jagat-kṣema-dhātrī
pavitrī-kriyānno vapur mitra-putrī ||33||

A szíveket gyönyörködtető Nap, Nanda fia
rajongó szeretetének kelyhe, csobogó lelki folyam!
Te vagy a bűnök megsemmisítője, ki boldogságot hozol e világnak –
ó, Napleány, tisztítsd meg testünket!

A Rádhá-kundot magasztaló fohász

rādhikā-sama-saubhāgya
sarva-tīrtha-pravandita |
prasīda rādhikā-kuṅḍa
snāmi te salile śubhe ||34||

(34) Áldásod Rádhikáéhoz fogható,
s minden szent zarándokhely téged imád.
Ó, Rádhiká tavacskája, légy kegyes hozzám!
hadd mártózzak meg szent vizedben!

Az illusztráció forrása

Srí Advaitástakam

Advaita Ácsárja 1434-ben, a mágha (a vaisnava terminológia szerint Mádhava, január-február ideje) hó telő holdjának hetedik napján született egy bráhmin család nyolcadik gyermekeként, Śrī-haṭṭa tartományban (ma Sylhet, Bangladés északkeleti részén). Az Advaita nevet beavatásakor kapta, gyermekként Kamaláksa volt a neve. A család együtt költözött Sántipurba, a Gangesz partjára, ahonnan édesapja családja származott. Miután idős szülei meghaltak, Advaita zarándokútra indult. Ekkor találkozott mesterével, Mádhavéndra Puríval is. Vrndávanba is eljutott: s ezidőtájt történt, hogy Madana-móhan múrtija megjelent álmában. Zarándokútja végeztével visszatért Sántipurba, s ötvenéves korában megházasodott. Csaitanja születésének idején (1486) Advaitát már tekintélyes ácsárjaként tisztelték Bengálban.

Advaita Ácsárja a kép jobb szélén táncoló bhakta

gaṅgā-tīre tat-payobhis tulasyāḥ
patraiḥ puṣpaiḥ prema-huṅkāra-ghoṣaiḥ |
prākaṭyārthaṁ gauram ārādhayad yaḥ
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||1||

A Gangá partján, annak vizével, tulaszí levelekkel és virágokkal, és szeretetteljes, hangos kiáltozással
imádta Gaurát, s (könyörgött) megjelenéséért – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Figyelemre méltó a vers huṅkāra (kiáltás) szava. A hum (vagy hūm) eredetileg fenyegető, kihívó csatakiáltás (más hangsúllyal, hümmögésként jelenthet visszaemlékezést olykor kétséget is), a hum-mondás (huṅkāra) így elsősorban rikoltás, oroszlánbömbölés, s csak átvitt értelemben hangos kiáltozás. Kavirádzs gószvámí is ezzel a szóval jelöli Advaita Ácsárja invitálását. Olykor Advaita Ácsárjával kapcsolatban is az eredeti, harci rikoltás értelmében használja a szót: „az Ácsárja csatakiáltása megfutamítja a bűnt és a képmutatókat” (ācārya-huṅkāre pāpa-pāṣaṇḍī palāya, Cs.cs. 1.3.76.), máskor egyszerűen a felfokozott hangerőre utal. Csaitanja Maháprabhu meginvitálásáról Krsnadász Kavirádzs így számol be:
„A világ működését látva a könyörületes szívű ácsárja töprengeni kezdett, mit tehetne az emberiség jólétéért: Ha avatárként Srí Krsna maga jelenne meg, s maga gyakorolná a bhaktit, s maga mutatná meg azt! A kali korban nincs más dharma, mint a Szent Név. Ám hogyan jelenne meg e kali-korban Krsna avatárként? Megtisztult szívvel imádom majd Krsnát, és szakadatlan, alázatosan könyörgöm hozzá. Krsnát elhozva teszem lehetővé a kírtana megjelenését, s így beteljesedik nevem jelentése: advaita.
Miközben azon tanakodott, milyen imádattal nyerhetné el Krsna kegyét, egy vers jutott eszébe:

tulasī-dala-mātreṇa jalasya culukena vā |
vikrīṇīte svam ātmānaṁ bhaktebhyo bhakta-vatsalaḥ ||

Csupán tulaszílevélért, vagy egy maroknyi vízért
eladja magamagát híveinek (az Úr, ki) gyöngéd szeretettel fordul feléjük.

Az ácsárja fontolóra vette e slóka jelentését. Aki Krsnának tulaszít és vizet ajánl, azt Krsna lekötelezettjének tekinti – gondolta. Nincs semmi más kincs a házamban, ami egy kis vízhez és tulaszílevélhez volna fogható, hiszen önmagát adja érte fizetség gyanánt – így töprengett az ácsárja, majd belefogott az imádatba. Krsna lótuszlábán meditálva szüntelen Gangesz-vizet és tulaszí rügyeket ajánlott néki. Hangosan kiáltozva invitálta Krsnát, így lett Krsna alászállásának oka.
Csaitanja alászállásának fő oka ez tehát, híve vágya, így jelenik meg, mint a dharma hídja” (Cs.cs. 1.3.98-110.)

yad-dhuṅkāraih prema-sindhor vikārair
ākṛṣṭaḥ san gaura-goloka-nāthaḥ |
āvirbhūtaḥ śrī-navadvīpa-madhye
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||2||

Hangos sírásával, a szeretet óceánjának kiáradásával hívogatta Gólóka aranyló urát,
hogy jelenjen meg Navadvíp közepén – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

brahmādinām durlabha-prema-pūrair
adīnām yaḥ plāvayām āsa lokam |
āvirbhāvya srīla-caitanya-candram
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||3||

A Brahmá vezette hatalmasságok által oly nehezen elnyerhető szeretet hullámaival az egész világot elárasztotta
a megjelenő Sríla Csaitanja-csandra – Sríla Advaita Ácsárjánál keresek hát oltalmat.

śrī-caitanyaḥ sarva-śakti-prapūrṇo
yasyaivājñā-mātrato 'ntardadhe 'pi |
durvijñeyam yasya kāruṇya-kṛtyam
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||4||

Kinek utasítása folytán minden hatalom legfőbb birtokosa, Srí Csaitanja eltávozott a világból.
Kinek e könyörületes cselekedete oly nehezen érthető – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Advaita Ácsárja egyszer egy talányos verset küldött Csaitanja Maháprabhunak:

bāulake kahiha - loka ha-ila bāula |
bāulake kahiha - hāṭe nā vihāya cāula ||
bāulake kahiha - kāye nāhika āula |
bāulake kahiha - ihā kahiyāche bāula ||

Mondd meg a bolondnak: az egész világ megbolondult,
mondd meg a bolondnak: a piacon már nem kelendő a rizs.
Mondd meg a bolondnak: a boltban sincs a zaklatott,
mondd meg a bolondnak: ezt egy bolond mondta.

Mit jelent a vers? – kérdezte Szvarúp Dámódar Csaitanjától. Advaita Ácsárja nagyhatalmú bhakta – felelte Maháprabhu –, és jól ismeri a szentírást. Az ilyen hívek olykor meginvitálják Istent, hogy fogadja el az imádatukat, majd imádják a múrtit, s a rítus végén elbocsájtják. Ezután Csaitanja Maháprabhu teljesen a Krsnát kereső Rádhá hangulatába merült, teljes visszavonultságban.
A bolond, akit a vers megszólít az eksztatikus téboly jeleit mutató Csaitanja Maháprabhu, aki elvette mindenki józan eszét („az egész világ megbolondult”). Beteljesült a cél, amiért a kor avatárja eljött – akár távozhat is. S ha marad, szétesik a világ, senki sem törődik majd vele. A piacon a vevő és az eladó is eksztázisban, az egykoron értékes dolgok (a rizs) értéktelenné válnak, a kötelességeiket (kāya, kāja) elhanyagolják az emberek, mindenkit felkavar, feldúlttá tesz a szerelem (az āula szó jelentése zaklatott).

sṛṣṭi-sthity-antaṁ vidhātum pravṛtto
yasyāmśāmśaḥ brahma-viṣṇv-īśvarākhyaḥ |
yenābhinnam tam mahā-viṣṇu-rūpaṁ
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||5||

Ki a teremtés, fenntartás és bevégzés tetteivel foglalatoskodik, kinek részeinek részei Brahmá Visnu és Ísvara,
ki nem különbözik Mahávisnutól – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

kasmiṁścid yaḥ śrūyate cāśrayatvāt
śambhor ittham sambhavan nāma dhāma |
sarvārādhyam bhakti-mātraika-sādhyam
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||6||

Úgy mondják: menedéke akár Sambhué innen fakad neve és méltósága is.
Ki mindenki számára imádandó, ám csupáncsak szívbéli szeretettel érhető el – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Úgy mondják: a szanszkrt szöveg sejtelmesebb, a vonatkozó ige, a śrūyate a hall gyök passzív alakja: „ami van hallva”. A szófordulattal gyakran arra utalnak, hogy a kinyilatkoztatás (az azonos gyökből származó śruti) mondja.
A szöveget sajnos erősen romlott állapotban leltem fel a neten, így a második páda olvasata bizonytalan. Az ittham sambhavan nāma dhāma éppúgy lehet ittham śāmbhavaṁ nāma dhāma – ilyenképpen Sivához tartozó neve és méltósága is.
A hagyomány szerint Advaita Ácsárja édesanyjának fia születése előtt volt egy álma, melyben Szadásiva a kali-kor nehézségein felindult szívvel Mahávisnu kegyéért fohászkodott az Okozati óceán partján. Fohászait meghallgatva megjelent előtte Mahávisnu, és felhatalmazta, hogy a kali-kor elesett lelkeit megmentse – Mahávisnu átölelte Szadásivát, és egybeolvadtak – így jelentek meg együtt Advaitaként.

sītā-nāmni preyasī prema-pūrṇaḥ
putro yasyāpy acyutānanda-nāma |
srī-caitanya-prema-pūra-prapūrṇaḥ
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||7||

Kit kedves hitvese, Szítá, és fia, Acsjutánanda iránti szeretete fűt,
kit a Srí Csaitanja iránti szeretet árja tölt el – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Advaita Ácsárja hat fia közül Acsjutánanda volt a legidősebb, később Gadádhar Pandit tanítványa lett.

nityānandādvaitato 'dvaita-nāma
bhaktyākhyānād yah sad-ācārya-nāma |
śaśvac-cetaḥ-sañcarad-gaura-dhāma
śrīlādvaitācāryam etam prapadye ||8||

Azonos ő Nitjánandával, ezért Advaita (nem kettős) a neve, s mert a bhaktiról tanít, ezért Ácsárjaként ismerik.
Szíve mindörökkön Gaura hajléka – nála, Sríla Advaita Ácsárjánál keresek oltalmat.

Az a-dvaita szó jelentése: nem kettősség. Így két dolog azonosságának vagy hasonló természetének jelzője lehet, illetve jelölhet valami páratlant, egyedülállót.

prātaḥ prītah pratyaham sampaṭhed yaḥ
sītānāthasyāṣṭakaṁ śuddha-buddhiḥ |
so 'yam samyak tasya pādāravinde
vindan bhaktim tat-priyatvam prayāti ||9||

A (szívében) elégedett, tiszta értelmű személy, aki minden hajnalban e Szítá hitvesét magasztaló nyolc strófát recitálja,
bizonnyal felismeri a lótuszlába iránti odaadó szeretetet, és kedvessé válik számára.

A költeményt az interneten találtam forrása a Srí Csaitanja-Száraszvat Math Kīrtana-mañjuṣā (Kírtanos kosár) című kiadványa. A forrás szerint a szerző: Sārvabhauma Bhaṭṭācārya.

az imádat dicsősége

Rúpa gószvámí Rádhá-Krsnát, a szívbéli odaadást, a bhaktákat dicsőítő, nagyszerű tulajdonságaikat, tetteiket ecsetelő költeményekből szőtte a Padjávalí szőttesét. A Padjávalí („versfüzér”) vaisnava antológia, mely 123 szakaszra osztja a gyűjtemény 392 versét. A költemények közt találunk verseket puránákból, a szerzők közt föllelhetünk ismert, kevéssé ismert költőket is, sőt, magát Csaitanja Maháprabhut is – a Siksástaka strófáit e műben jegyezték le először.
Az alábbiakban az imádat dicsősége (bhajana-māhātmyam) című fejezet versei olvashatók. A fejezet első versével már korábban találkozhattál a Slókamálán: http://slokamala.blogspot.hu/2013/12/indokolatlan.html

anucitam ucitaṁ vā karma ko ’yaṁ vibhāgo
bhagavati param āstāṁ bhakti-yogo draḍhīyān |
kirati viṣamahīndraḥ sāndra-pīyūṣam indur
dvayam api sa maheśo nirviśeṣaṁ bibharti ||9||

Jó vagy rossz tettek – mi a különbség?
Csak a magasztos úr iránti szerető odaadás legyen bizonyosság!
A kígyókirály mérgét szórja szét, a Hold nektárt áraszt,
ám Siva különbséget nem téve viseli mindkettejüket.

Siva fejéke a nektárt záporozó félhold, nyakán pedig Vászuki, a kígyókirály tekergőzik.

yadi madhu-mathana tvad-aṅghri-sevāṁ
hṛdi vidadhāti jahāti vā vivekī |
tad-akhilam api duṣkṛtaṁ tri-loke
kṛtam akṛtaṁ na kṛtaṁ kṛtam ca sarvam ||10||

Ó, Madhu végzete! Ha egy józan bölcs szívében lábaid szolgálja, akkor bármi rosszat is tett e három világban, az mind meg nem történtté válik – ám ha elhagyja szolgálatod, még amit nem követett el, az is fejére hullik.

kāśāyan na ca bhojanādi-niyamān no vā vane vāsato
vyākhyānād athavā muni-vrata-bharāc cittodbhavaḥ kṣīyate |
kintu sphīta-kalinda-śaila-tanayā-tīreṣu vikrīḍato
govindasya padāravinda-bhajanārambhasya leśād api ||11||

Nem a vörös ruha viselése, sem az evés, s a más hasonlók fegyelmezése, sem az erdőben lakozás,
még csak a szentírások magyarázata, vagy a buzgó hallgatási fogadalmak megtartása sem fékezi meg a szerelemistent,
csakis a hatalmas Kalinda-hegy leányának partján játszadozó
Góvinda lótuszlába imádatának egy csekélyke töredéke.

Kalinda-hegy leánya: a Jamuná folyó

alam alam iyam eva prāṇināṁ pātakānāṁ
nirasana-viṣaye yā kṛṣṇa kṛṣṇeti vāṇī |
yadi bhavati mukunde bhaktir ānanda-sāndrā
viluṭhati caraṇābje mokṣa-sāmrājya-lakṣmīḥ ||12||

Krsna! Krsna! Csupáncsak e szavak kimondása elegendő a lények bűneinek messze űzéséhez.
S ahol Mukunda örömteli szolgálata is megjelenik, ott az üdvösség királynője, Laksmí is a földre borul.

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||13||

A szenvedők barátjának számtalan felajánlással végzett szerető imádata megolvasztja a híve szívét,
hasonlóképp: akit éhség mardos és szomjúság gyötör, azt megörvendezteti az evés-ivás.

Csaitanja Maháprabhu arra kérte Rámánanda Rájt, idézzen verseket az élet végső céljáról. Rámánanda különböző célokat jelölt meg, ám Csaitanja mindegyiket felszínesnek tartotta. Az eszmények sorában elértek a préma-bhaktiig, a rajongó szeretetig – Rámánanda ekkor saját költeményeit szavalta – ezt és a rákövetkező verset. Csaitanja a verseket hallván így kiáltott: „Úgy van! Kérlek, mondd tovább!” A két vers a bhakti kétféle útjára mutat rá, e vers rituális bhaktit méltatja, míg a következő a spontán odaadást.

kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||14||

A Krsna iránti szerető odaadás ízeivel eltöltött értelmet
vedd csak meg, bárhol is kapható!
A sóvárgás az egyedüli ára,
milliónyi élet jótetteivel sem érhető el.

jñānam asti tulitaṁ ca tulāyāṁ
prema naiva tulitaṁ tu tulāyām |
siddhir eva tulitātra tulāyāṁ
kṛṣṇa-nāma tulitaṁ na tulāyām ||15||

A lelki tudás értéke mérhető, ám a rajongó szeretet mérhetetlen.
A tökéletesség mérhető, ám Krsna neve felmérhetetlen!

A lelki tudás (jñāna) és a jógík által elnyert tökéletességek (siddhi) nagy erőt képviselnek, komoly súllyal esnek latba – ám mérhetőek, míg a rajongó szeretet és Krsna neve nem állítható mérlegre… összehasonlíthatatlanok, felmérhetetlenek. E vers szerzője Srídhar Szvámí, a Bhágavata-purána jeles kommentátora.

Murári Gupta: Srí Siva ételmaradékának megtisztelése

Murári Gupta Srí Krsna-csaitanja-csaritámrta című költeményének 3.9. fejezete.

Csaitanja Maháprabhu a szerzetesi fogadalomtétele után Puríba indult. Az út Siva lakhelyén, Bhuvanésvaron vezet keresztül. Maháprabhu bhaktáival felkereste Mahésvar templomát, hódolatát és fohászait ajánlotta a bhakták legkiválóbbjának, Sivának. Ezután hívei körében lepihent – e ponton kapcsolódunk be a történetbe:

1. A magasztos Úr megmártózott Bindu tavában, meglátogatta Sivát, a világok urát, majd elégedetten leült, és elmerült a rajongó szeretet gyönyörhullámaiban.
2. Elfogyasztotta az ételt, mellyel a hívei tették elégedetté, aztán lepihent, és túláradó örömmel meditált Krsna lótuszlábain.
3. Később így tűnődött: „Milyen örömteli is volna, ha hozzájuthatnék az istenek istenének, a szigonyos nagyúrnak mahápraszádjához!”
4. Ez járt a fejében, mikor megállt előtte egy bráhmana. Egy kis mahádév-praszádot kínált neki a tenyeréből,
5. és így szólt: „Kérlek, fogadd el Mahádév ételmaradékát!” Hallván ezt az Úr nyomban felemelkedett, és fejét meghajtva fogadta el az ételt.
6. Átvette a mahápraszádot, és szolgái körében nektárként tisztelte azt meg. Így mutatta meg Hari, hogy Srí Krsnának mily nagyon kedves Siva.
7. Kora reggel aztán boldogan felserkent, sietve megmerítkezett a Bindu-tóban, hódolatát ajánlotta Sivának, majd nyomban útra kelt.
8. Mikor a kiváló Srí Dámódar pandit tudomást szerzett arról, hogy az Úr miként tisztelte meg Siva ételmaradékát, így szólt:
9. „Nem ajánlatos Sivadév ételmaradékát elfogyasztani, hiszen Bhrgu átka ül rajta – jól tudja ezt Urunk. Miként történhetett hát, hogy mégis evett belőle?”

Csaitanja Maháprabhu Krsna maga – ám bhakta képében alászállva bhaktaként viselkedik, olykor meglepve környezetét. Bhrgu átka régi történet, a Bhágavata-purána 4.2. fejezetében olvashatunk róla. Egy alkalommal az univerzum kiválóságai áldozatra gyűltek össze. Mikor Daksa a gyülekezetbe lépett, mindenki tisztelettel feláll, ám Siva (akit Daksa csupán vejének tartott) ülve maradt. Daksa becsmérelni kezdte Sivát, végül megátkozta őt: az áldozati felajánlásokból a dévák mind részesülnek, ám Siva nem! Hallván ezt Nandísvar, Siva híve emelkedett szólásra, Daksát, és a Daksa szavait némán tűrő bráhmanákat kárhoztatva: lényeglátás híján, anyagi szemmel nézve a világot maguk is materialistává válnak: szülessenek meg hát újra meg újra a szanszára világában! Nandísvar átkára válaszolva átkozta meg Bhrgu Siva híveit: pásandi, azaz hitetlen képmutató az, aki arra tesz fogadalmat, hogy Sivát elégedetté teszi, az ilyen a tan ellenségévé válik!

10. Hallotta ezt Murári, a bráhmanák gyöngye, s így felelt: „Hallgass meg kérlek, s elmondom, miért ette meg az Úr Sivadév ételének maradékát.
11. Mikor Srí Krsna megérkezett, Mahádév áldottnak érezte magát, és vendégeként, nagy örömmel fogadta őt. Hallgasd meg kérlek a másik okot is.
12. A bhakták a legkiválóbb vaisnavaként imádják Mahésvart, ezért az általuk felajánlott ételt dicső, tisztító erejű kegyként kell fogadni.

A Bhágavata-purána nevezi Sivát a legkiválóbb vaisnavának: „A folyók közül, mint a Gangá, az istenek közül, mint Acsjuta, a vaisnavák közül, mint Sambhu éppoly kiváló e purána.” (Bhág. 12.13.16.)

13. Elbuknak azok, kik elkülönülten gondolkodnak Srí Krsnáról és Krsna bhaktáiról. Bhakta képében maga Hari jelent meg, hogy az ilyen viszályt szító embereket oktassa.
14. Az istenek ura, minden lény jóakarója saját viselkedésével tanított, mikor elfogadta a mindenség urának ételmaradékát.
15. Ahol elkülönült szemléletmóddal imádják Siva múrtiját, ott érvényes a bráhmana átka, éppen az egység látásának hiánya miatt.
16. Azonban Harit és Sankarát egységben, a Siva-lingam jelenlétében, osztatlan értelemmel imádva az átok elenyészik,
17. hiszen így csak fokozódik a hívek szeretete Hari, és Sankara iránt is. Ilyen összhangban imádni Sivát kiváló dolog.

Murári két kiváló választ ad Dámódar pandit felvetésére. Az egyik azért szép, mert nagyon személyes: Csaitanja Maháprabhu maga Krsna, s ha ő meglátogatja kedves hívét, Sivát, akkor természetes, hogy vendéglátója gondoskodik a vendégéről. A másik válasz pedig felülemelkedik az „én istenem te istened” típusú kettősségen: Sivát a legkiválóbb vaisnavaként, a szent zarándokhelyek őrzőjeként imádni áldásos tett.

18. A mahápraszádot e szellemben megízlelve az ember elérheti a megszabadulást, felgyógyulhat súlyos betegségéből, és zavartalan jólétet nyer.
19. Ám akik illúziójuk folytán elutasítják a mahápraszádot, ők Hari és Siva ellen is vétkeznek, elvesztik jószerencséjüket, még egészségüket is.
20. Ahol a vaisnavák Srí Siva örök múrtiját azért imádják megkülönböztetett tisztelettel, hogy Krsna iránti szeretetük még inkább fokozódjék,
21. ott nem merül fel kétely az ételmaradék elfogadásával kapcsolatban. Ó, bráhmana, az ilyen odaadás bizony áldásos minden lény számára.