A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felelősség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felelősség. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. június 30., szombat

engedelmesség és önátadás


A Mahábháratában Bhísma az utasítást alaposan megfontoló Csirakárí történetével világít rá a tanulságra: az ember jusson szilárd elhatározásra, bizonyosságra, mielőtt cselekszik. Naróttam dász Thákur dalában a bizonyosság forrására is rámutat: „A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.”

Gondoljuk át alaposan, több dimenzióból is az engedelmesség kérdését: miképpen fonódik össze az önátadással? Elsőként vegyük elő a Bhágavata-puránát, mely egy másik, hasonló alaphelyzetből kiinduló elbeszélésben egészen más eredményre jut.
Történt, hogy Rénuká, a bráhmana Dzsamadagni felesége a Gangeszhez ment vízért, s ott megpillantotta a gandharvák királyát, amint a tündérekkel játszott a vízben. Belefeledkezett a látványba, kissé a boldogság utáni vágyakozás is feltámadt benne, így lekéste az áldozat idejét. Bűnbánóan sietett haza férje elé, s összetett kézzel, lehajtott fejjel állt meg előtte. Dzsamadagni azonnal átlátta, mi történt, és haragjában így szólt fiaihoz: öljétek meg ezt a bűnöst! Ám fiai nem hallgattak a szavára.
Dühösen legkisebb fiához, Parasurámhoz fordult, azzal az paranccsal, hogy ölje meg édesanyját, és engedetlen bátyjait is. Parasurám jól ismerte apja erejét, így követte utasítását. Ő vajon miért engedett apja felszólításának, miért nem ellenkezett? – merül fel a kérdés. A purána szövege a választ is nyomban megadja: mert jól ismerte apja erejét és természetfeletti képességeit. Srídhar Szvámí az utalást kibontva kommentárjában így fogalmaz: tudta jól, ha nem teljesíti apja akaratát, őt is halálra átkozza, ám ha elégedetté teszi, akkor még van esély – hiszen apjának nem csak a halál, hanem az élet felett is hatalma van. Teljesítette hát apja parancsát, megölte édesanyját és bátyjait. S valóban, Dzsamadagni megelégedetten mosolygott rá: jól van fiam, nagyon elégedett vagyok veled, teljesítem a kívánságod, bármi is legyen az. Keljenek életre anyám és bátyáim, s ne is emlékezzenek a történtekre – szólt ekkor Parasurám, s úgy lett. (Bhág. 9.16.1-8.)

Nem csupán a kommentátorok, de a purána szövege is rámutat: nem vak engedelmessége miatt cselekedett Parasurám úgy, ahogy, hanem józan megfontolásból. Számunkra a halál visszafordíthatatlan, végzetesen nagy távolságba taszító erő, ám ő tudta: apja számára megfordítható állapot, ezért okosan élt ezzel a lehetőséggel, megteremtve az összhangot az apja utasítása jelentette külső kötelesség, és a belső kötelesség – édesanyja oltalmazása –, és saját lelkiismerete közt.

A Bhágavata-purána a bhakti kilencféle módjáról, gyakorlatáról beszél, ezek egyike az önátadás. A szanszkrt szó: ātma-nivedana. A nivid ige idevonatkozó jelentése az ajándékoz, kínál, felajánl, a nivedana így átadást, rábízást, felajánlást jelent. Az ātma jelentése itt önmaga, így ātma-nivedana az, amikor az ember önmagát adja át, ajándékozza el. Máskor ugyanezt a fogalmat a még szemléletesebb ātma-nikṣepa kifejezéssel írják le: önmagunk odavetése. Ebben az állapotban – és halovány visszfényeiben is – az engedelmesség magától értetődő viselkedés.
Az önátadás első lépése az önrendelkezés elnyerése – hiszen amíg ez nincs, addig az önátadás pusztán szavakban megnyilvánuló jószándék. A felelős önrendelkezés révén megélt szabadsággal pedig a legszebb és legjobb dolog, ami történhet, ha az ember más kezébe teszi… a bizalom és szeretet ajándékaként.

Az önátadott ember élete tűnhet vak engedelmességnek, ám szívében megvan a szádhuk, a szentírás és a mester szavainak egysége, így a Naróttam dász Thákur ajánlása szerinti bizonyosság teljesül. Bizonyosságra jutott abban, hogy a dolgok túlnyúlnak rajta, túlnyúlnak akár az értelme pillanatnyi befogadóképességén, s mert még sosem csalódott a szeretett személyben, teljességgel rábízza magát. Ideális esetben minden körülmény közt. Dacolva akár a világ megvetésével, ahogy Szárvabhauma Bhattácsárja is dalolja:
„Becsméreljenek csak a gyalázkodók kedvük szerint, nem törődünk vele, ugye?
Megrészegültünk Hari szeretetének borától, hemperegjünk hát a földön, táncoljunk, s élvezzük ízeit!”
(Padjávalí, 73.)
Ha kell, akár a biztos pontot jelentő sásztrával is szembefordul, a bizalom és szeretet lehet ennyire mélységes. Ennek példája Judhisthir, aki a dharmán és saját elvein is túllépett: bár mindig igazat szólt, egyetlen alkalommal – Krsna kívánságára – mégis hazudott mesterének. Története jól példázza azt is, hogy az önátadás nem mentesít a felelősségtől. Judhisthir tudván tudta, hogy tettéért pokolra kerül, ám Krsna kedvéért ezt is vállalta. A történet arra is rámutat, hogy valóban túllépésről van szó, Judisthir a megélt dharmát hagyta maga mögött, nem pedig „savanyú a szőlő” legyintéssel a sikertelen próbálkozásról mondott le.

Bárhogy is, az önátadás fontos mozzanata a mélységes bizalomból és szeretetből fakadó szabad elhatározás. Magas eszmény, ám vajon miképpen járhat el a tanítvány addig, míg nem erősödött meg ennyire a hite, a bizalom még nem ennyire szilárd?
A bizalmat, szeretetet elvárni sem lehet, nemhogy előírni. A forma kedvéért mímelni képmutatás, erőltetni sem lehet. A szeretet nem a felszíni hullámok fodrozódása, hanem a tenger mélységének stabilitása. Lassan épül, sok apró lépéssel, mozzanattal – vagy a tenger metaforájánál maradva: megannyi patakocska, folyó állandó áramlása tölti fel a medret cseppjeivel, s ez biztosítja az állandóságát. És a tanítvány tegyen meg mindent azért, hogy erősítse a bizalmat.
Mégis előfordulhatnak zavarok, fennakadások. Mit tegyen például a hű és lelkiismeretes tanítvány, ha kap egy utasítást, ám azzal nem ért egyet? Előfordul, hogy szolgálata elvégzésének jobb módját is látja annál, mint ahogy a mesterétől hallotta. Egyszerű, gyakorlatias eset, és talán a válasz is nyilvánvaló: tegye meg javaslatát, majd természetesen cselekedjék úgy, ahogy felvetésének megvizsgálása után mestere kívánja. A szolgálatadás lényegi vonása, hogy úgy végezzük, ahogy a másiknak tetszik.
Ha nem ez az ok, vizsgálódjon alaposan. Pusztán a nehézségtől ne hátráljon meg. Komolyabb a helyzet, ha úgy találja, a kapott utasítás ellentétben áll a lelkiismeretével, vagy – úgy véli – a tannal is. Az ácsárják szerint, ha a tanítvány ilyen utasítást kap, gondolja úgy: a mester most megvizsgálja hitem szilárdságát. És fejtse ki alázatosan, miért nem teljesíti az utasítást, miben talál ellentmondást – tegyen kísérletet így a szádhuk, a szentírás és a mester szavának szívében eggyé formálására. S ha ismételten összeegyeztethetetlen utasítást kap, akkor gondoljon rá úgy, mint különlegesen erős és mélyreható próbatétel, ám ragaszkodjon a szádhuk és a sásztra tanításához.

S mi a teendő, ha valamiképpen csorbul a bizalom? A hit sérülékeny, törékeny dolog, s bizony, megesik az ilyen, mindegy is, miként áll elő ez a helyzet. Ilyenkor a legjobb, ha a tanítvány feltárja a kétségeit, és segítséget kér. A hit nem elvárható, és nem is kikényszeríthető, sem mással, sem magunkkal szemben. A hit ajándék. Így beszél róla Csaitanja Maháprabhu is: „az univerzumban kóborló néhány szerencsés lélek a mester és Krsna kegyéből hozzájut a bhakti liánjának magjához.” (brahmāṇḍa bhramite kona bhāgyavān jīva | guru-kṛṣṇa-prasāde pāya bhakti-latā-bīja || Cscs. 2.19.151.) Nem jár, nem érdemelhető ki, nem kérhető számon, hanem néhány szerencsés lélek ajándékba kapja. Mert a tanítvány mestere és társai tudják ezt, segíthetnek a megerősödésben. A közösségből (és napi problémákból) való kivonás, vagy lelkesítés ilyenkor kevés, a bajba jutott tanítványnak nem lendületre, hanem érzelmi biztonságra, a megértéshez szükséges együttgondolkodásra van szüksége – és ez a felkarolás, támasz a társak és a mester feladata. „Volt valamid... most elveszett, hát keressük meg együtt, hadd segítsek ebben!” – ilyenkor ezek a jó szavak, nem a „menj, és gondolkodj azon, miben hibáztál!”

Az engedelmesség, és az önátadás is természetéből fakadóan alárendelődéssel jár. Szándékosan nem hierarchiát írok, hiszen nem rendszerről van szó, hanem személyes kapcsolatról. Nagyon szépen tapint rá az engedelmesség lényegi vonására a szanszkrt śuśrūṣu kifejezés. A szó gyöke a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ ige. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: a hallás iránti vágyakozást. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig a személy, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját. És ez személyes kapcsolatot feltételez.

Az alárendelődés kapcsán megfontolandó még egy gondolat: mondják, a kor jellemzője, hogy támadás alatt áll mindenféle tekintély, s a tekintély tisztelete – ennek következménye pedig az engedelmességgel szembeni ellenállás. Ez bizonyos tekintetben igaz is. Óhatatlanul bekövetkezik, ha a tekintély formálissá válik, pozícióból, születési előjogból, vagy éppen a tűzhöz való közelségből eredeztetik, s nem a teljesítményből, vagy kvalitásból fakadó tisztelet következménye. A tekintély valós alapja csupán a megbecsülés… s ha a megbecsülés bármely oknál fogva erodálódik, akár okkal, akár a tanítvány hamis büszkesége következtében, elvész a tekintély. Talán a megoldás itt is az egymás felé való közeledés lehet, a szeretet erősítése – hiszen ez a bhakti útja.

2018. június 2., szombat

engedelmesség


A Mahábhárata Sánti-parvájában (a 258. fejezetben) a győzedelmes Judhisthir király a halálára várakozó Bhísmához járul, s a dharmával kapcsolatos kérdéseket tesz fel neki. Miképpen vizsgálja meg az ember a teendőit – szól az egyik kérdése – gyorsan, vagy inkább hosszasan?
A kérdésben szereplő kārya szó elvégzendőt, teendőt, kötelességet jelent… ami lehet személyes utasítás, a szentírás utasítása, vagy belső késztetés következménye egyaránt. Adódna a válasz: az ember ne hezitáljon sokat, védakövető tanítványként engedelmesen kövesse a kapott utasításokat.


Bhísma azonban feleletképpen egy régi történetet beszél el. Úgy esett, hogy Indra elcsábította Gautama feleségét, Ahalját. Az alaptörténet egyébként többféle változatban ismert, Bhísma most csupán azt a mozzanatot eleveníti fel, mikor a haragos Gautama ráparancsolt fiára: öld meg ezt az asszonyt! – majd távozott. Gautama fia, név szerint Csirakárí (a név beszédes: lassan cselekvőt, késlekedőt jelent) töprengeni kezdett: „Nem akarom megölni édesanyámat, ám mégis teljesítenem kell apám parancsát. A legfőbb dharma az apa utasítása (ājñā), ám éppígy a dharmám anyám oltalmazása is. Miként kerülhető el hát a bűn?”

Csirakárí alaposan fontolóra vette, miért is elsődleges az apa akarata: „ő az, aki felnevel, aki tanít, ő az első feljebbvaló,
ezért az apa szava megfontolás nélkül végrehajtandó kötelesség,
semmivé válik a bűne annak, aki az apa utasítását teljesíti.
tasmāt pitur vacaḥ kāryaṁ na vicāryaṁ kathañcana |
pātakānyapi pūyante pitur vacana-kāriṇaḥ ||18||


(Hiszen) az apa a menny, az apa a dharma, az apa a legfőbb vezeklés,
az apa elégedettségét elérve örvendeznek mind az istenek!
pitā svargaḥ pitā dharmaḥ pitā paramakaṁ tapaḥ |
pitari prītim āpanne sarvāḥ prīyanti devatāḥ ||20||


Ám a másik oldalon ott az anya: aki az oltalom, a gyógyír minden bajban. Egészséges vagy nem, sovány vagy nem, az anya mindig védi a fiát. Az elrendelés szerint a fiúnak nincs más védelmezője. A fiú akkor öregszik meg, akkor sújtja a bánat, akkor tűnik a szemében üresnek a világ, amikor elveszti az anyját. Nincs még egy olyan menedék, mint az anya. Nincs olyan védelem, mint az anya. Senki sem olyan kedves, mint az anya. Ő a fiú fenntartója (dhátri), mivel a méhében hordozta. Dzsanani, mert a születésének fő oka. Ambá, mert fölnevelte. Viraszu, mert bátor gyermeket szült. Szurá, mert etette és törődött vele.”

Hosszasan töprengett a lehetetlen feladaton, s mert nem jutott olyan döntésre, mellyel tiszta lelkiismerettel cselekedhetett volna, inkább nem tett semmit. Gautama napokig feldúltan barangolt az erdőben. Ráébredt, hogy valójában nem Ahaljá az igazi vétkes, és marcangolta a bűnbánat, hogy meggondolatlanul megölette a feleségét. Mikor hazatért, fia a lába elé vetette magát, és megpróbálta kiengesztelni apját, aki azonban megkönnyebbülten, boldogan ölelte magához késlekedő fiát. Megáldotta őt, s Bhísma is e szavakat vonja le tanulságként:
Mindig alaposan fontolja meg az ember, amit tesz,
ki hosszasan jut bizonyosságra, azt sokáig elkerüli a szenvedés.
evaṁ sarveṣu kāryeṣu vimṛśya puruṣas tataḥ |
cireṇa niścayaṁ kṛtvā ciraṁ na paritapyate ||70||


A történet az utasítás alapos megfontolására tanít. De hol van itt az engedelmesség? merülhet fel a kérdés. Adott a hierarchia – amivel a fiú tépelődése közben egyet is ért, apám szava nem mellőzhető –, ám mégsem hajlítja saját akaratát a felsőbb akarathoz*.

A történet kulcsa az, hogy a helyes engedelmesség nem a vak követés, hanem az azonos meggyőződésre jutás: niścayam – a bizonyosság, a határozott, szilárd elszántság megérlelése. Persze: nincs minden helyzetben lehetőség erre. Háborúban, vészhelyzetben fontos a gyors reagálás… egyébként pedig az, hogy az ember összhangban cselekedjék önmagával, a saját megértésével. És ez a megértés legyen összhangban az Abszolút Igazsággal, a Szépséggel és Szeretettel. Naróttam dász így énekel sādhu-śāṣtra-guru-vākya cittete kariyā aikya – „eggyé téve szívemben a szádhuk, a szentírás és a mester szavát”**. Ideális esetben három tényező formálja hát a meggyőződést, ami az értelem legmélyén, a szívben*** kerül harmóniába a gyakorló lelkiismeretével. Ekkor helyes cselekedni – véli Bhísma.

Engedelmesség ez? Mindenesetre törekvés az összhang megtalálására. A guru, a szádhuk pedig ezen összhang meglelésében, megformálásában segítik a törekvőt. Gyermek esetében az esetleges gyermeki dacot kell áttörni – az adott helyzethez illő módon, szigorúan, vagy éppen kedves játékossággal. Jó mintát adni, nevelni… ám a nevelés végső célja éppen az, hogy a gyerek felnőtté, felelősségteljes, gondolkodni és egymaga is helyes döntést hozó emberré váljék. Aki maga is képessé válik „a szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé tenni szívében”, félelem, vagy az elvárásoknak való megfelelés szándéka nélkül, pusztán azért, mert azt látja helyesnek. Nem azért, mert sikeresen szorították sarokba, nem azért, mert ügyesen manipulálták, vagy vették rá valamire, hanem mert a szíve azt diktálja, mert valóban azonosult az adott gondolattal. Ám felnőtt ember esetében parancsszóval megtörni a belső meggyőződést, szembefordítani az embert önmagával visszahelyezés, visszaerőszakolás volna a gyermeki létbe. Parancs, szankció, kikényszerített engedelmesség – nem a felnőttek közti szeretet útja, ezek erőltetése nem a tanítvány, hanem a tanító csődje.

Láthatjuk az óind tradíció klasszikus példáját, a Bhagavad-gítá történetét. Ardzsuna meghátrál, és Krsna, mint afféle ksatrija jóbarát tréfálkozik vele, böllenkedik, gyávának nevezi (ami egyébként a legdurvább sértés volna egy ksatrija számára, ám itt a barátságba ez is belefér), s amikor Ardzsuna komolyan, tanítványként fordul hozzá, megváltozik a hozzáállása, szelíd mosollyal az arcán, végtelen türelemmel válaszolja meg Ardzsuna minden kérdését, s végül, mikor már elfogytak a kérdések így szól: fontold meg ezt, s tégy kedved szerint. Nyilvánvaló a törekvés, hogy kialakuljon a szilárd meggyőződés a tanítványban.


-----------
* Engedelmesség: szófogadás; a parancsnak, intésnek meghallgatása s teljesítése; akaratunknak egy felsőbb akarathoz alkalmazkodása. (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. [1862.])

** sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-majhe

(Śrī prema-bhakti-candrikā, 1.10.)
A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.

*** Az ind tradíció számára az értelem nem csupán agyműködés, forrása a lélek, melynek lakhelye a szív.

2017. április 29., szombat

a szabadság szabályozó elvei


Kaptam egy mondatot.

Szabadon mozogni a karma világában és a szabadság szabályozó elveit követve élni a szabadsággal és nem visszaélni azzal – ez az emberi hivatás.

A szabadság eszményét sokféleképp értelmezik. Abszolút értelemben nyilván nem rendelkezünk teljes és korlátlan szabadsággal. Hiába szeretnék mondjuk felszállni a Kanári-szigetekre menő repülőre, hogy ott süttessem a hasam a napon, ennek megvannak a feltételei... s ha nem rendelkezem a szükséges feltételekkel, akkor nem áll a szabadságomban megtenni ezt. Más dolgokat azért nem tehetek meg, mert mások szabadságába ütközne.
Ám ha eltekintünk ezektől az extrém esetektől, vajon van-e önrendelkezésünk? Ebben az értelemben korlátozott szabad akarat, vagy teljes predesztináció? Erről nyitható vita... hosszasan... ezt most nem tenném meg.

A szabadság kincs. Isteni adomány... az ember ugyanis nem robotnak teremtetett... döntési szabadságot kapott Istentől, aminek ugyan van korlátja... de ezek a korlátok nem másból, mint a saját tetteiből fakadnak - ez a karma. Ezért az első lépés ennek az önrendelkezésnek a megélése... minden téren. Apró példa: a személyes életben is a kamaszkor az, amikor a szülői gondoskodásból tör ki a fiatal ember... hogy elnyerje az önrendelkezést... legalább annak illúzióját. De nem csak erről van szó... hanem felelős önrendelkezésről.

„Szabadon mozogni a karma világában” – a kijelentés önellentmondásnak tűnik. A karma világa a megkötések, a feltételek világa. Olyan korlátozott mozgástér, melynek korlátait magunk állítottuk magunknak – ám ezek a korlátok erősek. Megszülettünk oda ahova, olyan hatások értek bennünket amilyenek, a tehetségeink, gondolkodásunk vakfoltjai lehetőségek, és korlátok is egyben. Járjuk be e rendelkezésünkre álló mozgásteret, ismerjük fel, és éljünk jól a lehetőségeinkkel, legyenek ezek erőforrásaink. A korlátok ne rettentsenek, hanem olykor feszüljünk neki, és próbáljuk tágítani őket. Ne sodorjanak az események, hanem vegyük kézbe életünk irányítását. És a felelős önrendelkezéssel, a kivívott szabadsággal a legszebb amit az ember tehet, ha azt felajánlja másnak... ez szeretet.
A ki nem vívott szabadság átadása nem valós, pusztán szavakban megnyilvánuló jószándék.

A szabadságért tehát tenni kell – élni vele – ám valójában mégis lehetőség, isteni ajándék: visszaélünk vele, ha magunk, vagy mások ellen fordítjuk, illetve ha eltékozoljuk.

Ez külső szabadság, ami a körülményekhez való viszonyunkkal kapcsolatos. Az idézet második fele („a szabadság szabályozó elveit követve élni a szabadsággal és nem visszaélni azzal”) a belső szabadságról beszél. Az ember testbe zárt lélek. Olyan helyzet ez, mint a kalitkába zárt madáré: a kalitka jó, mert megóvja a veszélyektől, biztonságos világot teremt, ám megfosztja lakóját a függetlenségtől, a repülés szabadságától. A test ugyanígy jó: elkülönít Istentől és a többi lélekszikrától, teret ad, ahol megpróbálhatjuk megvalósítani önmagunkat - kapcsolatot egy olyan világgal, amelyet megpróbálhatunk uralni. Tudom, kedves olvasó, most felkapod a fejed: de ez a kísérlet eleve kudarcra ítélt!... igazad van, ám a lélek mégis ide, s erre vágyik... tehát akkor úgy véli, ez számára jó.
Másfelől a test bezár az érzékek, a késztetések kalitkájába. A belső szabadság a késztetéseken való felülemelkedés, mikor már nem a saját teste rángatja zsinóron a lelket. Miképpen érhető el ez a szabadság? Ez „a szabadság szabályozó elvei”.  A szófordulat Sríla Prabhupád leleménye, a Bhagavad-gítá fordításából. A Gítá 2.64. verse így szól:

rāga-dveṣa-viyuktais tu viṣayān indriyaiś caran |
ātma-vaśyair vidheyātmā prasādam adhigacchati ||64||

Ám aki ragaszkodástól és gyűlölettől mentes, fegyelmezett érzékekkel fordul az érzékek tárgyai felé, az az engedelmes lélek eléri az Úr kegyét, a szív békéjét.
(A prasādam kegyet, de nyugalmat is jelent.)

Sríla Prabhupád a vidheyātmā (engedelmes, kezes lélek) szóösszetételt fordítja a szabadság szabályozó elveinek gyakorlásaként. A vers a romlás útjának leírása után következik, annak ellenpontja: „Az érzéktárgyakon merengő emberben felébred a ragaszkodás az érzéktárgyak iránt, a ragaszkodásból vágy, a vágyból pedig düh születik. A düh következménye az elvakultság (teljes illúzió), az elvakultság emlékezetzavarhoz vezet, s így elvész az értelem is, s emiatt véglegessé válik a bukás. Ám aki ragaszkodástól és gyűlölettől mentes, fegyelmezett érzékekkel fordul az érzékek tárgyai felé, az az engedelmes lélek eléri az Úr kegyét, a szív békéjét.” (Bg. 2.62-64.)
A szabadság szabályozó elvei így voltaképpen arról szólnak, a karma világában élve az ember miként forduljon a külvilág, az érzéktárgyak felé. Rúpa gószvámí ugyanezt yukta-vairāgyának (helyes lemondás) nevezi, s így határozza meg: „Mikor független (ragaszkodástól mentes) személyek (a világi) tárgyakat a megfelelő módon, Krsna szolgálatában eltökélten használják, azt helyes lemondásnak (yukta-vairāgya) nevezik.” (Brsz. 1.2.255.)
Vegyük sorra a kritériumokat: a yukta-vairāgya szerint élő személy i.) mentes a világi ragaszkodástól, ii.) a világi dolgokat a megfelelő módon, mértékkel, azaz odaadása mértékéhez szabottan használja iii.) Isten szolgálatában, e szolgálatban eltökélten, ehhez ragaszkodva – a szabadság szabályozó elvei tehát ezt jelentik.

A szabadság témában elmélkedésre ajánlom még ezt a cikket: http://slokamala.blogspot.hu/2015/07/aditi.html