Vallabha: Az ifjak oktatása

bāla-bodhaḥ

Vallabha ácsárja már fiatalon jeles tudósnak számított. Mondják, hogy az alábbi költeményt első zarándokútja során írta 1494-ben, tizenöt éves korában. Később aztán a Ṣodaśa-grantha (Tizenhat kötet) című gyűjtemény második darabjává vált. Különféle darsanokat és imádatokat foglalja egységes rendbe: az elérendő cél, és a célokhoz vezető módszerek mentén csoportosítva őket. 

natvā hariṁ sadānandaṁ sarva-siddhānta-saṅgraham |
bāla-prabodhanārthāya vadāmi suviniścitam ||1||

Hari, az örök boldogság előtt meghajolva minden tan összefoglalását
fejtem most ki, az ifjak oktatása kedvéért.

A bāla szó szerint gyermeket, átvitt értelemben minden ifjúra vonatkozhat, így szövegünkben a tanban járatlanokat is jelentheti. a prabodhana tudomásra hozást, de felébresztést is jelent, a költemény címe így lehet ifjak oktatása, vagy a lelki életben járatlanok eszméletre térítése is.

dharmārtha-kāma-mokṣākhyāś catvāro 'rthā manīṣīṇām |
jīveśvara-vicāreṇa dvidhā te hi vicāritāḥ ||2||

Az emberi élet céljai az erény, a gyarapodás, a vágyak (betöltése) és a megszabadulás.
Önmagára, vagy Istenre (irányul) – ennek figyelembevételével oszthatók (e célok) két csoportba.

A jīva jelentése élő, ezt fordítottam önmagaként. Az erény (dharma), a gyarapodás (artha), a vágyak betöltése (kāma) az embert önmagát középpontba helyező életcélok, míg a megszabadulás (mokṣa), az üdvösség – Vallabha álláspontja szerint – más természetű, Istenre fókuszáló. Vallabha nem mondja ki egyértelműen milyen természetű a jīva – īśvara felosztás, ezt az olvasóra bízza. Ezért gondolhatunk például arra is, hogy az ember, vagy Isten segítségével elérhető célokról van szó.

alaukikās tu vedoktāḥ sādhya-sādhana-saṁyutāḥ |
laukikā ṛṣibhiḥ proktās tathaiveśvara-śikṣayā ||3||

A nem evilági célokról a védák szólnak, (kifejtve) az elérendő célt és a hozzá vezető utakat,
míg a világi célokról a bölcsek beszélnek, ahogy az Úr tanította nekik.

Az életcélok kétféle csoportját a vers a laukika, és a-laukika szóval írja le. A laukika melléknév a loka (világ) főnévből képzett melléknév: világi, közönséges, vagy profán, a szenttel szemben. Az elérendő cél: sādhya („beteljesítendő”, „elvégzendő”), a hozzá vezető út: sādhana („befejezés”, „módszer”).

laukikāṁs tu pravakṣyāmi vedād ādyā yataḥ sthitāḥ |
dharma-śāstrāṇi nītiś ca kāma-śāstrāṇi ca kramāt ||4||
tri-varga-sādhakānīti na tan-nirṇaya ucyate |

A védát megelőzően a világi (célokat csupán) megemlítem, hiszen (azokat)
a dharma-sásztrák, a káma-sásztrák és (a többiek) sorban kifejtik –
a három (világi) cél elérésének módját és azok vizsgálatát most nem tárgyaljuk (részletesen).
Az erényt a dharma-sásztra, a többi életcélt a többi, bölcsek által összeállított tanítás fejti ki.

mokṣe catvāri śāstrāni laukike parataḥ svataḥ ||5||
dvidhā dve dve svatas tatra sāṁkhya-yogau prakīrtitau |
tyāgātyāga-vibhāgena sāṁkhye tyāgaḥ prakīrtitaḥ ||6||

A megszabadulást négy tan (célozza), ezek természetesen jelentősebbek a világiaknál,
ezek két csoportra oszthatók. Kettő – a szánkhja és a jóga – önerőből (éri el a megszabadulást),
és a lemondás, és nem lemondás mentén oszthatók fel. A lemondást a szánkhja hirdeti.

Lemondásként a tyāga szót fordítottam. A szó gyöke a tyaj, jelentése elhagy, elenged, felad, lemond… így mondhatnánk akár elengedésnek, tudatos elengedésnek is. A sāṅkhya („számlálás”, „számbavétel”) világos különbséget tesz anyag, és nem-anyag közt, hogy aztán tudatosan eltávolodjon az anyagtól. A magyar nyelvben a lemondás szót többféle értelemben használjuk: a király lemondott a trónjáról, lemondott a jutalomról, benyújtotta a lemondását (mert vállalhatatlannak tartotta a körülményeket), lemondott az italról. Lemondásként tekintünk a magasabb cél érdekében tett áldozatvállalásra, de lemondónak nevezzük a csüggedt, beletörődő hangulatot, és az abban fogant viselkedést is. A tyāga nem enervált vagy reményvesztett, hanem tudatos elkülönülés.
A yoga („egyesítés”) a bensőnkben lakozó istenivel köt össze – így elsősorban nem az eltávolodás, nem a tyāga határozza meg, hanem odakapcsolás: a jóga gyakorlatai a mindennapos életmód, a test, az életerő uralása mind azért van, hogy a csapongó (örvénylő ¬– vṛtti) tudatát megfegyelmezve a gyakorló az isteni felé fordulhasson.
A Bhagavad-gítá 18.2. verse szerint a tyāga a tettek eredményéről, gyümölcséről való lemondás (sarva-karma-phala-tyāgaṁ prāhus tyāgam)

ahantā-mamatā-nāśe sarvathā nirahaṅkṛtau |
svarūpa-stho yadā jīvaḥ kṛtārthaḥ sa nigadyate ||7||

(E két iskolában) az „én és enyém” (központú világlátás) elenyészésével teljes önzetlenséget elérve
az eredeti helyzetében megállapodott embert tekintik célbaérkezettnek.

Én és enyém: ahantā-mamatā szó szerint énség és enyémség: abban a tudatban való élet, hogy én vagyok a világ közepe, és a dolgok hozzám tartoznak. Patanydzsali a Jóga-szútrákban így határozza meg a jógát:
yogaś citta-vṛtti-nirodhaḥ ||2|| tadā draṣṭuḥ svarūpe'vasthānam ||3|| vṛttisārūpyam itaratra ||4||
2. A jóga az elme-kerengések elnyomása. 3. Akkor a Szemlélő eredeti helyzetében állapodik meg. 4. Másként a kerengéssel azonosul.

Kapila sāṅkhya rendszerében meghatározott cél a szenvedések megszüntetése, ahogy a Szánkhja-szútra írja:
atha trividha-duḥkhātyanta-nivṛttiḥ atyanta-puruṣārthaḥ ||1||
A háromféle szenvedés teljes megszüntetése az (emberi) élet legfőbb célja.

tad-arthaṁ prakriyā kācit purāṇe 'pi nirūpitā |
ṛṣibhir bahudhā proktā phalam ekam abāhyataḥ ||8||

E cél elérésének módjait a Puránák is taglalják,
és a bölcsek is sokféleképp beszélnek róla – ám (a felkínált) eredmény ugyanaz.

Az eredmény ugyanaz: a móksa, a megszabadulás a világi lét körforgásából.

atyāge yoga-mārgo hi tyāgo 'pi manasaiva hi |
yamādayas tu kartavyāḥ siddhe yoge kṛtārthatā ||9||

A jóga ösvénye nem (külső) lemondás, mert ott a lemondás az elmében (valósul meg).
A tiltásokkal kezdődő (nyolc lépcső) gyakorlandó, hogy sikert érjen el (a gyakorló).

A tiltásokkal kezdődő (nyolc lépcső) a jóga nyolc foka: 1. tiltások (yama), 2. előírások (niyama), 3. ülőtartás (āsana) – a test feletti uralom, 4. a légzés megfegyelmezése (prāṇāyama) – a finom fizikai test feletti uralom, 5. visszavonás (pratyāhāra) – az érzékek visszavonása a külvilágból, belső figyelem, 6. koncentráció (dhāraṇā) – a tudat fixálása, 7. meditáció (dhyāna), 8. átlényegülés (samādhi) – a teljes egyhegyűség állapota.

Összefoglalva: Vallabha – a védák nyomán – beszélt az emberi élet négy céljáról, melyeket két csoportba sorol: az ember felé irányuló (vagy világi: dharma, artha, káma), és Isten felé forduló: móksa. A világi célokat tárgyalják a megfelelő sásztrák, míg a móksát négy tan irányozza: kettő önerőből éri el a móksát – a lemondást hirdető szánkhja, és az odafordulást megélő jóga –, míg kettő oltalomkereséssel: Siva illetve Visnu imádatával. A folytatásban az oltalomkeresésről lesz szó:

parāśrayeṇa mokṣas tu dvidhā so 'pi nirūpyate |
brahmā brāhmaṇatāṁ yātas tad-rūpeṇa susevyate ||10||

Az oltalomkereséssel (elnyert) megszabadulás is kétféle lehet.
Brahmát a bráhmanaság elérése érdekében imádják.

A parāśraya (para-āśraya) szokásosan mástól függést, vagy alárendeltséget jelent. Az āśraya alapra, támpontra és menedékre is utalhat, így parāśraya a másnál, vagy a legfelsőbbnél való oltalomkeresést is jelenthet – ami központi fogalom Vallabha számára. A következő versből látjuk majd: a „kétféle” a Sivánál illetve Visnunál való oltalomkeresésre vonatkozik.

te sarvārthā na cādyena śāstraṁ kiṁcid udīritam |
ataḥ śivaś ca viṣṇuś ca jagato hitakārakau ||11||

Az életcélok (elérése) nem az első (teremtmény, Brahmá) által (következik be), rajta keresztül a védák nyilvánultak meg.
Ennélfogva Siva és Visnu a világ jótevői.

Brahmá az első teremtmény, a négy véda az ő négy szájából nyilvánul meg. Az ő imádata közelebb visz a védák megértéséhez.

vastunaḥ sthiti-saṁhārau kāryau śāstra-pravartakau |
brahmaiva tādṛśaṁ yasmāt sarvātmaka-tayoditau ||12||

(Ők) a dolgok megmaradásának és visszavonásnak bevégzői, az (idevágó) szentírások ösztönzői,
olyanok ők, mint Brahman, ezért mindenek oltalmazójaként tisztelik őket.

nirdoṣa-pūrṇa-guṇatā tat-tac-chāstre tayoḥ kṛtā |
bhoga-mokṣa-phale dātuṁ śaktau dvāv api yady api ||13||
bhogaḥ śivena mokṣas tu viṣṇuneti viniścayaḥ |

Hibátlan, jótulajdonságokkal teljes – így magasztalják őket az általuk inspirált írások.
Noha mindketten képesek az élvezet és a megszabadulás gyümölcsét is megadni,
az élvezet (inkább) Siva, a megszabadulás (pedig inkább) Visnu által érhető el, ez kétségtelen.

élvezet: a bhoga a bhuj (eszik, használ, élvez) igéből leírt cselekvés megnevezése: evés, használás, élvezés… átvitt értelemben haszon, előny, élvezet. A következő szakasz világi példán mutatja be az Úrtól kapott adományok természetét:

loke 'pi yat prabhur bhuṅkte tan na yacchati karhicit ||14||
ati-priyāya tad api dīyate kvacid eva hi |
nityatārtha-pradānena tadīyatvaṁ tad-āśrayaḥ ||15||
pratyekaṁ sādhanaś caitad dvitīyārthe mahāñ chramaḥ |

Miként a világban is: amit az úr élvez (és használ), azt nem ajándékozza el bármikor,
csak a számára nagyon kedvesnek ad belőle olykor-olykor.
(Visnu és Siva) az örökkévalóság és a gyarapodás adományával (ajándékozzák meg) a náluk oltalmat keresőket,
és mindegyik (elérésének) megvan a maga útja-módja, (míg) a másikért (túl) nagy erőfeszítést (kell tenni).

Siva legnagyobb kincse a megszabadulás, míg Visnué Laksmí (a szerencse istennőjének) társasága – éppen ezért ne ezt, hanem a másik kincset – Sivától a világiakat, Visnutól pedig az üdvösséget – kérje az őket imádó.
Hadd jegyezzük meg, hogy Vallabha megközelítése egyedi: az általános felfogás szerint minden adománynak megvan a maga ura, amivel megajándékozza a hozzá fordulókat.
Útja-módja: a szanszkrt terminológia sādhana – beteljesedés, módszer, valaminek az elvégzési módja. A lelki életben ez a lelki gyakorlatokat jelenti.

jīvāḥ svabhāvato duṣṭā doṣābhāvāya sarvadā ||16||
śravaṇādi tataḥ premnā sarvaṁ kāryaṁ hi siddhyati |
mokṣas tu sulabho viṣṇor bhogaś ca śivatas tathā ||17||

Az élőlények természetüknél fogva romlottak, s hogy hibáikat leküzdjék,
végezzék mindig az (állhatatos) hallást és a többi (lelki) gyakorlatot szeretettel, hogy elérjék (a végső célt):
Visnu megszabadulása, vagy Siva élvezete így könnyen elnyerhető.

samarpaṇenātmano hi tadīyatvaṁ bhaved dhruvam |
atadīyatayā cāpi kevalaś cet samāśritaḥ ||18||
tad-āśraya-tadīyatva-buddhyai kiṁcit samācaret |
sva-dharmam anutiṣṭhan vai bhāra-dvaiguṇyam anyathā ||19||

Mert önátadással az (imádott Úr) sajátjai (közé kerül az ember) bizonyosan,
Ha az őhozzá tartozás állapota (még nem jött létre), az ember mindenével keresse (az Úr) menedékét.
Az őhozzá tartozás tudatával keresse (az Úr) oltalmát, és végezze (lelki gyakorlatait),
hogy megszilárduljék a szva-dharmában. Másként kettős lesz terhe.

Vallabha nem magyarázza külön a sva-dharma fogalmát: az isteni rendben a saját helyünk megtalálása. Ez jelenti a mindennapi életben való helytállást éppúgy, mint a lelkiekben való gyarapodást. Ha kettéválasztjuk e kettőt, kettős terhet cipelünk, ezért inkább társítsuk őket: éljünk a világban az Úr oltalmát keresve.

ity evaṁ kathitaṁ sarvaṁ naitaj jñāne bhramaḥ punaḥ ||20||

Ekképpen kifejtettünk mindent – nem lesz több félreértés ezzel kapcsolatban.

guru-sztótram

akhaṇḍa-maṇḍalākāram vyāptam yena carācaram |
tat-padam-darśitam yena tasmai śrī guruve namaḥ ||1||

Áthatja a mindenséget („a végtelen kört”), élőt és élettelent egyaránt,
feltárta a legfőbb valóságot, ezért az isteni mesternek hódolok.

Megjegyzés: a tat-padam („ama helyzetet”) a védák szóhasználata a legfőbb valóságra.

ajñāna-timirāndhasya jñānānjana śalākayā |
cakśur unmīlitam yena tasmai śrī guruve namaḥ ||2||

A tudatlanság sötétjétől elvakult (szemem) a tudás balzsamos pálcájával
(ő) nyitotta fel – ezért az isteni mesternek hódolok.

gurur brahmā gurur viṣṇuḥ gurur devo maheśvaraḥ |
guruḥ sākśāt paraṁbrahma tasmai śrī guruve namaḥ ||3||

A mester Brahmá, a mester Visnu, a mester Mahésvara (Siva),
a mester maga a Parabrahman – ezért az isteni mesternek hódolok.

sthāvaraṁ jaṅgamaṁ vyāptaṁ yat-kiñcit sa-carācaram |
tat-padaṁ darśitaṁ yena tasmai śrī gurave namaḥ || 4||

Aki mozdulatlant és mozgót áthat, bármi élővel és élettelennel együtt,
azt a legfőbb valóságot tárta fel – ezért az isteni mesternek hódolok.

cin-mayaṁ vyāpitaṁ sarvaṁ trailokyaṁ sa-carācaram |
tat-padaṁ darśitaṁ yena tasmai śrī gurave namaḥ || 5||

Aki tudatossággal hat át mindent a háromvilágban (minden) élővel és élettelennel együtt,
azt a legfőbb valóságot tárta fel – ezért az isteni mesternek hódolok.

sarva-śruti-śiroratna-virājita-padāmbujaḥ |
vedāntāmbuja-sūryo yas tasmai śrī gurave namaḥ || 6||

Minden szentírás koronaékszereként tündököl lótuszlába,
aki Védánta lótuszának (éltető) napja – ezért az isteni mesternek hódolok.

caitanyaṁ śāśvataṁ śāntaḥ vyomātītaṁ nirañjanaḥ |
bindu-nāda-kalātītaḥ tasmai śrī gurave namaḥ || 7||

Tudatosság, örökkévalóság, béke, egeket átszelő, egyszerű,
a túl a ponton, a hangon és az időn – ezért az isteni mesternek hódolok.

Megjegyzés: nir-añjana – szó szerint: „nem bekent”, „nem festett”, azaz makulátlanul tiszta, s ebben az értelemben egyenes és egyszerű. A kettősségektől (mint ragaszkodás és gyűlölködés) nem érintett ember jelzője. A hang (nāda, mint a legfinomabb anyag-összetevő), a pont (bindu) és az idő (kala) az univerzum legfinomabb minőségeit jelenti.

jñāna-śakti-samārūḍhaḥ tattva-mālā-vibhūṣitaḥ |
bhukti-mukti-pradātā ca tasmai śrī gurave namaḥ || 8||

A tudás erejével felszerelkezett, az igazság füzérével ékes,
a (világi) örömök, és a megszabadulás adományozója – ezért az isteni mesternek hódolok.

megjegyzés: a bhukti jelentése élvezés vagy evés, illetve élelem. A fordításban az előbbi értelemben gondoltam: a tanítvány tekintsen mindenre a mesterétől kapott ajándékként – a világi örömöket éppúgy, mint az újjászületések körforgásából való megszabadulást.

aneka-janma-samprāpta-karma-bandha-vidāhine |
ātma-jñāna-pradānena tasmai śrī gurave namaḥ || 9||

(Ő) a számtalan születés során felgyülemlett visszahatások béklyóját felperzselő tűz,
aki az átmanról szóló tudással ajándékoz meg – ezért az isteni mesternek hódolok.

śoṣaṇaṁ bhava-sindhośca jñāpanaṁ sāra-sampadaḥ |
guroḥ pādodakaṁ samyak tasmai śrī gurave namaḥ || 10||

A létóceánt kiszikkasztó, ám a tanítás leglényegében bővelkedő,
a mester lábának vize – ezért az isteni mesternek hódolok.

na guror adhikaṁ tattvaṁ na guror adhikaṁ tapaḥ |
tattva-jñānāt paraṁ nāsti tasmai śrī gurave namaḥ || 11||

Nincs a mesternél nagyobb valóság, nincs a mesternél nagyon önfegyelmezés,
az valóság tudásánál nincs nagyott – ezért az isteni mesternek hódolok.

megjegyzés: a tattvam („az-ság”) valóságot, tényt, s ebben az értelemben igazságot jelent.

man-nāthaḥ śrī jagan-nāthaḥ mad-guruḥ śrī jagad-guruḥ |
mad-ātmā sarva-bhūtātmā tasmai śrī gurave namaḥ || 12||

Az én uram a mindenség ura, az én mesterem a világ tanítója,
az én lelkem minden létező lelke – ezért az isteni mesternek hódolok.

gurur ādir anādiśca guruḥ parama-daivatam |
guroḥ parataraṁ nāsti tasmai śrī gurave namaḥ || 13||

A mester a kezdet, ám kezdetnélküli (ő), a mester a legfőbb istenség,
a mesternél nincs felsőbb semmi, ezért az isteni mesternek hódolok.

dhyāna-mūlaṁ guror mūrti pūjā mūlaṁ guror padam |
mantra-mūlaṁ guror vākyaṁ mokṣa-mūlaṁ guror kṛpā || 14||

A meditáció alapja a mester alakja, a szertartás alapja a mester (lótusz)lába,
a mantra alapja a mester szava, a megszabadulás alapja a mester kegye.

megjegyzés: a versben ismétlődő mūlam szó gyökeret, átvitt értelemben valami alapját jelenti.

oṁ sāntiḥ śāntiḥ śāntiḥ
Óm, béke, béke, béke.

jóga-mantrák

oṁ
vande gurūṇāṁ caraṇāravinde
sandarśita-svātma-sukhāvabodhe |
niḥśreyase jaṅgali-kāyamāne
saṁsāra-hālāhala-moha-śāṁtyai ||

ā-bāhu-puruṣākāraṁ
śaṅkha-cakrāsi-dhāriṇam |
sahasra-śirasaṁ śvetaṁ
praṇamāmi patañjalim ||
oṁ

óm!
A mesterek lótuszlábait imádom,
melyek a maga teljességében mutatják meg az önvalót és ráébresztenek (az ebből fakadó) örömre.
Ők jelentik az üdvösséget, a dzsungelben a menedéket,
a létforgatag mérge okozta bénultság enyhítésére.

Az emberi alakot öltő,
kagylókürtöt, csakrát és kardot hordozó,
ezer fejjel ragyogó
Patanydzsalinak hódolok!
óm!

Az első strófában a mesterek (gurūṇām) többesszám birtokosesetben áll, míg a lótusz (aravinda) -lábak (caraṇa) kettesszámban (a szanszkrt nyelvben az egyes- és többes szám mellett kettesszám is létezik, ezzel fejezik ki, ha éppen két személyről/dologról beszélnek). A vers további utalásai a két lótuszlábra vonatkoznak.
A második sor összetett szóba foglalt két jelző: a darśita („láttat”) jelentése megmutat, feltár, a sam (együtt, össze, minőségi, mennyiségi teljesség) igekötővel kiegészülve a látás/láttatás tökéletességére utal. A sukha jelentése öröm, boldogság, az avabodha pedig valamire való ráébredést jelent.
A niḥ-śreyas („aminél nincs jobb”) a végső jót, az üdvösséget jelenti, a ragozás (semlegesnem kettesszám) szerint szintén a lótuszláb jelzője. A jaṅgali hangzása ismerős a fülünknek, jelentése dzsungel, míg a kāyamāna szalmakunyhó: a mesterek lótuszlábai adnak menedéket a világi lét dzsungelében, mint egy remetelak a sűrűben.
A saṁsāra a létforgatagot jelenti, a születések és halálok szüntelen körforgását. A hālāhala halálos méreg. Az ősi történet szerint az istenek és ellenlábasaik, a démonok összefogtak, hogy a lehetőségek végtelen tengeréből (a tejóceánból) igaz kincseket köpüljenek – a végső cél a halhatatlanság nektárának megtalálása volt. Ám elsőként a hālāhala, a halálos méreg jelent meg, ami az egész világot felperzseléssel fenyegette. A lények szenvedése iránt érzékeny, velük együttérző, könyörületes Siva közbelépése mentett meg mindenkit: lenyelte a mérget! Egyedül ő volt képes semlegesíteni, csupán a nyakán jelent meg egy kék csík. A létforgatag, a születések és halálok örök körforgása éppen ilyen méreg. A moha ájulást, bénultságot, a védánta fogalomtárában pedig azt az illúziót jelenti, mely a múlandó dolgokat állandónak láttatja. E mérgezett állapotban enyhülést a Sivához hasonlóan könyörületes, erejüket mások oltalmazására használó mesterek menedéke hoz.

A következő strófa a jóga atyamesterét, Patanydzsalit magasztalja. Patanydzsalit a végtelenség ezerfejű kígyója, Ananta, más néven Sésanága megtestesülésének tartják. A jóga atyamesterét maga előtt látó jógí Patanydzsalit ezer tündöklő (a śveta jelent fehéret, de ragyogót is – a tudás kívül megmutatkozó jele e ragyogás) kígyófejjel, ám emberi alakban látja maga előtt – az első sor szó szerint: kartól (ā-bāhu) ember (puruṣa) alakú (ākāra). Ezért Patanydzsalit olykor kígyótesttel, máskor kígyó-kereveten ülve ábrázolják. Miként az istenek, Patanydzsali is attribútumaival együtt jelenik meg: kagylókürttel, csakrával és karddal, míg a negyedik keze áldást oszt.
A kagylókürt (śaṅkha) jeladó hangszer. A kagyló végét levágva befúvónyílást hoznak létre, majd a hangszer megfújáskor a befúvónyíláshoz illesztett összezárt ajkak rezgésének hangja felerősödik a spirális kagylóban rezonálva, s így a kagylókürt nagy erővel képes megszólalni. Visnu kagylókürtjének hangja a teremtő hangot, az Óm mantrát jelenti. A hang mint érzéktárgy a legfinomabb elemmel, a térrel (éterrel) áll kapcsolatban, a teret a rezgés jelöli ki, tölti be. Ugyanakkor az Óm mantra a Véda forrása is, ezért a kagylókürt a szakrális tudás, Véda szimbóluma is. A csakra egy, a peremén élesre fent diszkoszhoz hasonló hajítófegyver. Isteni attribútumként az elme forrása, illetve a pusztító idő kerekének megjelenítője. A kard (asi) a határozott tudás szimbóluma, mellyel megkülönböztető-képességre, valódi ítélőkészségre tesz szert a tudó.

A szanszkrt versek időmértékes verselésűek. Az első strófa indravajrā („Indra villáma”) versmértékű, ebben a versmértékben minden sor 11 szótagból áll, és a sorok ritmusképlete azonos: – – υ – – υ υ – υ – –
A második strófa versmértéke anustubh („dicséret”); ebben a versmértékben a sorok 8 szótagból állnak. A mantra zengését megkönnyítendő az alábbiakban a mantrát kiejtés szerinti írással, a hangsúlyos szótagokat félkövér jelölve írom:

vandé gurúnám csaranáravindé
szandarsita-szvátma-szukhávabódhé |
nihsréjaszé dzsangali-kájamáné
szanszára-háláhala-móha-sántjai ||

á-báhu-purusákáram
sankha-csakrászi-dhárinam |
szahaszra-siraszam svétam
pranamámi patanydzsalim ||

A két strófa egyébként csak lazán tartozik össze: a második strófa egy Patanydzsalit dicsőítő versből szakadt le. Annak a versnek az első strófája ekképpen szól:

yogena cittasya padena vācāṁ
malaṁ śarīrasya ca vaidyakena |
yo'pākarot taṁ pravaraṁ munīnāṁ
patañjaliṁ prāñjalir ānato'smi ||

A jógával az elme, a nyelvtannal a szó,
az orvostudománnyal pedig a test szennyét
űzte el, aki a bölcsek közt a legnagyobb,
Patanydzsali előtt hajolok meg összetett kézzel.

A jóga elsődleges célja az elme működésének helyes útra terelése. A Jóga-szútrák meghatározása szerint: „A jóga az elme-örvények (elme-működés) megfegyelmezése; (s amikor az bekövetkezik), akkor a Szemlélő az eredeti helyzetében állapodik meg.” (yogaś citta-vṛtti-nirodhaḥ ||2|| tadā draṣṭuḥ svarūpe'vasthānam ||3||)
A hagyomány Patanydzsalinak, a Jóga-szútrák szerzőjének tulajdonít két nevezetes további művet: az egyik a nyelvtan megalapozója, Pánini szövegének kommentárja, a másik a Csaraka-szanhitá című ájurvédával foglalkozó szöveg kommentárja – erre utal a nyelvtan és az orvostudomány említése.

szvádhjája - találkozás Istennel

Patanydzsali a Jóga-szútrákban a jóga nyolc részéről (aṣṭāṅga, aṣṭa-aṅga), fokáról beszél. Az első kettő életvitel… hogyan viselkedjen a jógí, mit ne tegyen, s mit igen. A tiltások és ajánlások java része akár hétköznapinak is tekinthető, nem csak a jóga iránt elkötelezettek számára követendő: ne legyen ártalmára más lényeknek, ragaszkodjon az igazsághoz, éljen tisztán, egyszerűen fogadja el a számára adódó dolgokat, legyen elégedett.

A jógí számára ajánlott tettek, gyakorlatok közül az egyik – láthatóan – sok félreértésre ad alkalmat, ez a svādhyāya. Mit is jelent a svādhyāya? A Jóga-szútrák a műfajhoz illően nem bontanak ki minden fogalmat, így ezt sem. A teljes szöveg három helyen említi csupán.

Elsőként a kriyā-yoga meghatározásakor (a kriyā jelentései cselekvés, gyakorlat – az elmélettel, a tannal szemben –, illetve rítus) találkozunk a fogalommal. Ez a 2.1. szútra: tapaḥ svādhyāyeśvara-praṇidhānāni kriyā-yogaḥ – az önfegyelmezés (tapas), a svādhyāya és Isten imádata (īśvara-praṇidha) a cselekvés jógája (kriyā-yogaḥ). S mint ilyen, a következő szútra szerint a jóga legmagasabb fokának (samādhi) elérését, továbbá a célhozjutás során felmerülő akadályok (kleśa) felszámolását szolgálja (2.2.)

Másodjára az ajánlások (niyama) felsorolásakor bukkan fel a szó: śauca-saṁtoṣa-tapaḥ-svādhyāyeśvarapraṇidhānāni niyamāḥ – tisztaság (śauca), elégedettség (saṁtoṣa), önfegyelmezés (tapas), svādhyāya és Isten imádata (īśvara-praṇidha) az előírások (vagy ajánlások, niyama) (2.32.).

Harmadjára pedig az előírások követésének, a lelki gyakorlatok szerinti élet eredményeit taglaló részben utal Patanydzsali a szvádhjájára, ekképpen: svādhyāyād iṣṭadevatā-saṁprayogaḥ – a szvádhjájából a szeretett Istennel való találkozás, kapcsolat fakad. (2.44.)

Ez utóbbi – azt gondolom – kellően figyelemfelkeltő. Mi is ez a svādhyāya, aminek révén Istennel találkozhat az ember? Az, amit a nyugati világban filozófiának neveznek – olvasom az egyik magyarázatot –, a szó jelentése: „önmagad tanulmányozása”. Az önvaló tanulmányozása – szól egy másik megvilágítás. Megismerni a saját elménket, érzelmeinket, természetünket, jellemünket és személyiségünket – mondja egy újabb értelmezés –, majd hozzáteszi: az első lépés önmagunk megismerése, a második pedig a bölcsesség elsajátítása, a lelki élettel foglalkozó írások olvasása, azok értelmében való elmélyedés, és életünkbe foglalása.

S valóban, fontos mindkettő… az önképzés, önmagunk megértése, és a szentírások tanulmányozása is. De miképpen vezet el az írások olvasása Istennel való találkozáshoz? Az olvasottság? a tájékozottság? az intelligencia? az olvasottság bölcsességhez vezet, és a bölcsességben lakozna Isten? Mit jelent a szvádhjája?

Vizsgáljuk meg a szó etimológiáját! A svādhyāya összetett szó: a sva és az adhyāya szavak összetétele. Az adhyāya gyöke az i, melynek jelentése: megy. Az igei gyök az adhi- (rá, fölé, oda, túl) igekötővel egészül ki: adhi-i, azaz adhī (odamegy), ám az igekötő a szanszkrtban is megváltoztatja az ige jelentését, olykor egészen más fogalomkörbe is helyezve azt (miként a magyarban is, gondoljunk csak a leesik igénk megért jelentésére), így az adhī jelentései: 1. tanulmányoz, tanul, 2. megtanul, megjegyez; 3. emlékezik. visszagondol, vágyakozik. Az -āya képző a cselekvés megnevezésére utal, az adhyāya jelentése így tanulmányozás, tanulás, megtanulás.
A sva visszaható névmás (önmaga, saját), így a svādhyāya szó szerint valóban ön-tanulmányozás, saját-tanulmányozás.

A Jóga-szútrák részletes magyarázattal nem szolgál… vajon milyen módon, milyen tartalommal fordul elő a fogalom más szövegekben? innen megközelítve a kérdést érthetővé válik, mit jelentett a kor olvasója, és a szerző számára.

„Óm a Brahman. Az óm minden” (om iti brahma | om itīdam sarvam) – mondja a Taittiríja-upanisad, majd az 1.9. részben így folytatódik a szöveg:

ṛtaṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
satyaṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
tapaś ca svādhyāya-pravacane ca |
damaś ca svādhyāya-pravacane ca |
śamaś ca svādhyāya-pravacane ca |
agnayaś ca svādhyāya-pravacane ca |
agnihotraṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
atithayaś ca svādhyāya-pravacane ca |
mānuṣaṁ ca svādhyāya-pravacane ca |
prajā ca svādhyāya-pravacane ca |
prajanaś ca svādhyāya-pravacane ca |
prajātiś ca svādhyāya-pravacane ca |

A rend, valamint a tanulmányozás és tanítás;
az igazság, valamint a tanulmányozás és tanítás;
vezeklés (tapas), valamint a tanulmányozás és tanítás;
önfegyelem, valamint a tanulmányozás és tanítás;
higgadtság, valamint a tanulmányozás és tanítás;
szent áldozótűz, valamint a tanulmányozás és tanítás;
szent tűzáldozat, valamint a tanulmányozás és tanítás;
vendégszeretet, valamint a tanulmányozás és tanítás;
emberszeretet, valamint a tanulmányozás és tanítás;
utódnemzés, valamint a tanulmányozás és tanítás;
fajfenntartás, valamint a tanulmányozás és tanítás.

A dharma minden mozzanatának kísérője a tanulmányozás (svādhyāya) és a tanítás (pravacana) – a szent tan művelése, tanulmányozása és tanítása hatja át a bráhmana minden cselekvését.

Taittiríja-upanisadot tovább olvasva a mester szavaival találkozunk, aki tanulmányai végeztével így inti a növendékét: „Mondj igazat! Gyakorold az erényt! A szvádhjáját el ne hanyagold!... A szvádhjáját és tanítást el ne hanyagold!” (Taitt.up. 1.11.1., satyaṁ vada | dharmaṁ cara | svādhyāyān mā pramadaḥ … svādhyāyapravacanābhyāṁ na pramaditavyam)

A Bhagavad-gítá három helyen említi a szvádhjáját. Bár részletes kifejtéssel itt sem találkozunk, ám a számos kommentár segít eligazodni a hagyományos értelmezésekben.
A negyedik fejezetben Krsna arról beszél Ardzsunának, miként legyen minden tette Istennek szóló áldozat. Ennek kapcsán beszél a különféle áldozókról és áldozati felajánlásokról: „Más, fogadalmaikban szilárd aszkéták kellékekkel bemutatott áldozatot (dravya-yajña), önfegyelmezés-áldozatot (tapo-yajña), a jóga áldozatát (yoga-yajña), vagy a tanulmányozás és tudás áldozatát (svādhyāya-jñāna-yajña) végzik.” (Bg. 4.28.)
A kommentárok egyöntetűek: „miként az előírás (vidhi) szól: a Rg- és más védák ismétlése, tanulmányozása (abhyāsa)” – írja Sankara, Srídhar Szvámí szerint: „a véda hallása, a hallotton való elmélkedés, meditáció” (veda-śravana-mananādi). Visvanáth Csakravartí még világosabban: „a szvádhjája a véda olvasása, a tudás (jñāna) pedig az annak értelmében elmerülés” (svādhyāyo vedasya pāṭhas tad-arthasya jñānam).

A szvádhjája tehát a tanulmányozás egy nagyon konkrétan meghatározott formája – a véda-himnuszok recitálása. Ma a tanulás, az olvasás azt jelenti, hogy az ember leül a fotelbe, kézbe veszi a könyvet, vagy az e-könyv olvasóját, s utána esetleg el is tűnődik az olvasottakon.
Az óind hagyományban az olvasás, a tanulmányozás alapvetően társas műfaj… nem az írástudatlanság miatt, hanem mert a könyv passzív. Még a sásztra is. Találkozunk a jótanáccsal: üsd fel találomra, és ott lesz a válasz a kérdésedre! Szép gyakorlat, ám tény, a saját gondolataink szűrőjén kell áthatolni az így kapott válasznak is. Ezért mondják: az olvasás olyan piknik, ahová a szerző hozza a szavakat, és az olvasó a jelentést. Egészen más, ha értő társsal megvitatva olvas, tanulmányoz egy művet az ember. Ilyen társaságban válik elevenné a sásztra. Ezért mondja Csánakja is:

ekākinā tapo dvābhyāṁ paṭhanaṁ gāyanaṁ tribhiḥ |
caturbhir gamanaṁ kṣemaṁ pańcabhir bahubhī-raṇam ||

Egymagadban gyakorold az önfegyelmezést (imádkozz és mantrázz), kettesben olvass, hármasban énekelj,
utazáskor legyetek négyesben, a biztonsághoz öt ember kell, míg a háborúhoz sok.

És az ilyen tanulmányozás (adhyāya) kiegészítője a svādhyāya, amikor a gyakorló maga olvassa, recitálja a himnuszokat. És persze nem csupán mechanikus ismétlés, hanem a hallottakban való elmélyedés is – svādhyāya és jñāna, ahogy Krsna mondja a Gítában.

A véda-recitálás (svādhyāya) a Gítá 16. fejezetében kerül elő ismét. Krsna az isteni jellemű, „isteni tökéletességre született” (saṁpadaṁ daivīm) emberek jellemvonásait sorolja, elsőként a szerzetesek, házasemberek, brahmacsárík és remeték feladatait. A brahmacsáríhoz egy kötelességet rendel: a szvádhjáját: „Félelemnélküliség, a tudat teljes megtisztítása, megszilárdulás a gjána-jógában, adományozás, önfegyelem és áldozat, tanulmányozás, önfegyelmezés, egyszerűség, ...” (Bg. 16.1.)
A kommentárok e vers kapcsán is egyöntetűen a brahman-áldozattal hozzák kapcsolatba a szvádhjáját. Baladév Vidjábhúsan például így ír: „A brahmacsárí (kötelességének) a szvádhjáját nevezi: ez a brahman-áldozat, ami a Magasztos úr energiáját ajándékozza, mely isteni hangok sokasága – erre gondolva szentelődjék egyedül véda-recitálásnak.”

Az említett brahman-áldozatról a Manu-szanhitából tájékozódhatunk. A kétszerszületettek mindennapos kötelességeivel kapcsolatban a Manu-szanhitá így ír:
„70. A véda-tanítás áldozatát (ajánlják) Brahmannak, a vízáldozatot az ősatyáknak,
a tűzáldozatot a félisteneknek, bali-áldozatot [ételáldozat: a napi élelem biztosítása] minden lénynek, s a szíves vendéglátást az embereknek.
…
73. A nem (tűzbe öntött) áldozat, a (tűzbe öntött) áldozat, a nagy-áldozat,
áldozás a bráhmanáknak, és az „elfogyasztott”, ez az ötöt nevezik ötös-áldozatnak.
74. A nem (tűzbe öntött) áldozat a mantrazengés (japa), a (tűzbe öntött) áldozat az égőáldozat, a nagy-áldozat a lényeknek ajánlott étel-áldozat.
Áldozás a bráhmanáknak (azaz a bráhmana megvendégelése) a kétszerszületettek legmagasabbrendű imádata, a „elfogyasztott” pedig az ősatyáknak ajánlott vízáldozat.
75. Szvádhjájával foglalja le magát mindig, és Istennek szentelt tettekkel,
hiszen aki isteni tetteket (áldozatokat) végez, az minden létezőt támogat (a mozgókat és mozdulatlanokat egyaránt).” (M.sz. 3.70-75.)

Az ötféle áldozat közül tehát az első a brahman-áldozat: véda-himnuszok és mantrák recitálása, zengése.

Ugyanebben az értelemben kerül elő a 17. fejezetben is. A vonatkozó részben az önfegyelmezés (tapas) gunák szerinti jellemzéséről van szó. A jóság minőségében élő ekképpen fegyelmezi beszédét: A nem felzaklató (an-udvega, megnyugtató) beszéd, mely igaz (satyam), kedves és jóakaró (priya-hitam), továbbá a véda-tanulmányozás gyakorlása (svādhyāya-abhyasanam) jelenti a beszéd fegyelmezését. (Bg. 17.15.)
Itt sem magunkban olvasásról, hanem a véda-himnuszok recitálásáról van szó.

Összefoglalva a fentieket elmondhatjuk, hogy a svādhyāya a védahimnuszok és mantrák recitálása, zengése, mely szorosan összefonódik a hallottakban való elmélyedéssel is. (Bg. 4.28.) A gyakorló tudatosítsa magában, hogy az isteni hangokat zengi, így e zengés folytán a Magasztos úr energiája (bhagavat-śakti) száll reá.

Így talán érthetővé válik, hogy a Jóga-szútra első, Vjásza nevéhez fűződő kommentárja is ekképp definiálja a szvádhjáját: „Az üdvösséghez vezető szentírások tanulmányozása, illetve az ÓM zengése.” (2.32. svādhyāyo mokṣa-śāstrāṇām adhyayanaṁ praṇava-japo vā).

Vessünk még egy pillantást a 2.44. szútrára: svādhyāyād iṣṭadevatā-saṁprayogaḥ – A védahimnuszok recitálásából a szeretett Istennel való találkozás, kapcsolat fakad. A saṁprayoga szóban a yuj (összekapcsol) igei gyököt fedezzük fel, a szó maga találkozást, egyesülést, kapcsolatot jelent. Az iṣṭa jelentése vágyott, szeretett, míg a devatā istenség. A hindu tradíció Istennek számtalan megjelenéséről tud, az iṣṭadevatā az a megjelenés, mely a hívő számára különösen kedves, aki felé leginkább fordul a figyelme. S bár nem lehet eléggé hangsúlyozni az önismeret fontosságát, a szeretett Istennel való találkozáshoz nem az önismeret vezet, hanem a himnuszok zengése és a mantrazengés, mellyel meginvitálja szíve választottját. Aki a hívó szót hallván közelebb lép. Vjásza kommentárja szerint: „Az istenek, a látnok bölcsek, és a tökéletesek (sziddhák) eljönnek, hogy a szvádhjájának szentelődővel találkozzanak” (2.44. devā ṛṣayaḥ siddhāś ca svādhyāya-śīlasya darśanaṁ gacchanti). Aki valaha részt vett olyan eseményen, ahol a Bhagavad-gítá verseit vagy más védahimnuszokat, mantrákat recitáltak hosszasan, annak – gondolom – nem kell ezt magyarázzam, az ám az élmény szóban nehezen átadható. És ez egyedül is gyakorolható… hangos olvasás, mantrazengés a kulcs.

Nárada: Bhakti-szútrák, 2.

Második fejezet – összevetés – a bhakti jelentősége

sā tu karma-jñāna-yogebhyo'py-adhikatarā | 25

sā – az; tu – ám; karma-jñāna-yogebhyaḥ – karmánál, tudásnál, jógánál; api – is; adhikatarā – több

Ám (a bhakti) több a karmánál, a gjánánál, és a jógánál is.

E fejezet szútrái a bhakti viszonyát taglalják a többi jógafolyamathoz képest. Csaitanja Maháprabhu – e témáról szólva – Szanátan gószvámínak az alábbi példabeszédet mondja el. Egy szegény embert felkeresi házában Szarvagja, az asztrológus, és így szól hozzá: Apád gazdag ember volt, nagy kincset hagyott rád, a házad alatt. De vigyázz, nem mindegy, hogy melyik oldalról próbálod meg kiásni. Ha délen próbálkozol, darázsfészekbe nyúlsz. A nyugati oldalon egy jaksa-szellem ütött tanyát, ha megzavarod, ő kísért majd, míg az északi oldalon egy óriáskígyó lakik, aki elnyel, ha közel merészkedsz hozzá. Ám keleten csak egy kevés földet kell kiásni, és rátalálsz a kincsre!
A történetben szereplő szegény ember az anyagvilágban szenvedő élőlény, Isten gyermeke. Ahogyan Szarvagja (nevének jelentése: mindentudó) szavai megalapozták a szegény ember kapcsolatát a kinccsel, a szentírások így mutatnak rá Istennel való örök kapcsolatunkra – ez a ház (anyagi test) alatt rejlő kincs. A különböző irányokból való próbálkozások a különféle jógafolyamatokban rejlő veszélyekre, téves motivációkra utalnak. A déli oldal (a nyüzsgő, az aktív) a karma-jóga útja – mint anyagi célok (vagyon, egészség, előnyös születés) érdekében végzett rituális imádat. A nyugati irány (a napkeltével szembeni, a Nap lenyugvásának, eltűnésének iránya) a száraz tudás szellemét idézi. Ez – bár felülemelkedik az anyagvilágon – míg csupán lemondás és puszta elméleti ismeretgyűjtés, nem visz közelebb Istenhez. Észak – a Patanydzsali-féle meditáció – a jóga-sziddhikbe való belefeledkezés, s az „én vagyok Isten” képzetének veszélyét hordozza, ami óriáskígyóként, egészben nyeli el a keresőt. Keleten sem hull a kereső ölébe a kincs, itt is el kell hánynia egy kevés földet, itt is meg kell szabadulni a félreértésektől, a rossz beidegződésektől, és felül kell emelkedni a kötőerőkön… ám a siker jóval közelebb.
A karma-jógát gyakran önzetlen cselekvésként határozzák meg – e példabeszédben a déli irány nem az önzetlen cselekvésre vonatkozik, hanem a haszonvágyó motivációra. A Bhagavad-gítá tizenkettedik fejezetében Krsna így tanítja Ardzsunát: „Egyedül rám irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed, így velem élsz majd ezután, semmi kétség. Ha gondolataidat képtelen vagy szilárdan reám irányítani, akkor a gyakorlás jógájával igyekezz elérni engem, Dhananydzsaja! Ha nem tudod gyakorolni (a reám emlékezést), szenteld minden tetted nekem, mert ha értem cselekszel, eléred majd a tökéletességet. S ha ezt sem tudod megtenni, akkor végezd jógámat úgy, hogy feladod tetteid minden gyümölcsét. Fegyelmezd így elmédet! Mert a gyakorlásnál jobb a tudás, ám a tudást fölülmúlja a meditáció, és a meditációnál is (jobb) a tett gyümölcsének feladása, hiszen ebből fakad a (belső) béke.” (Bg. 12.8-12.) Azaz: ha nem tudjuk minden tettünket Istennek szentelni, akkor szabaduljunk meg az önzéstől: ne magunkért dolgozzunk, hanem a szűkebb-tágabb környezetünkért – az ind szerzők kedves példája a kútásás és kórházalapítás –, jótékonysággal fegyelmezzük önzésünket. Ez az önzetlen cselekvés magától értetődően kívánatos és helyes, miként annak megértése is (jñāna-yoga), hogy a lélek nem anyagi természetű, ezért nem az én-központú anyagvilág, hanem az istenszeretet az igazi közege.

phalarūpatvāt | 26

phala-rūpatvāt – a gyümölcs-alakúság miatt

Mert magában hordozza az eredményt,

A szanszkrt phala szó gyümölcsöt jelent, átvitt értelemben eredményt, következményt. A gyümölcs-alakúság azt jelenti, hogy a bhakti természete a kívánt eredménnyel azonos – az út is és a cél is Isten szerető szolgálata.

īśvarasyāpy-abhimāna-dveṣitvāt dainya-priyatvāt ca | 27

īśvarasya – istené; api – még; abhimāna-dveṣitvāt – büszkeség-gyűlölés miatt; dainya-priyatvāt – alázatosság-szeretés miatt; ca – és

továbbá Isten büszkeség-gyűlölete és alázatosság-szeretete miatt.

A finom árnyalatokat kedvelő olvasó az előző szútra olvastán felkaphatja a fejét: hiszen a cél a préma, s az út a bhakti – s bár mindkettő szeretetteljes istenkapcsolat, mégsem ugyanaz a kettő! Ráadásul ott az odaadó szeretet a fenség hangulatában, és az isteni fenségről megfeledkező szeretet (lásd a 24. szútrát).
Vegyük sorra a fenti érveket! A préma a bhakti magasfoka, ami örök lehetőségként ott lakozik az élőlényben – hiszen létezésének beteljesülése, ha a kiáradó isteni szeretetnek részese és viszonzója lehet. S pusztán a bhaktit gyakorolva megtisztul a szív, s felcsillan a mélyén lakozó préma – ezért helyes az állítás, hogy az út és a cél azonos. Csaitanja Maháprabhu így beszél erről Szanátan gószvámínak: „A Krsna iránti örökkön tökéletes rajongó szeretet nem elérendő külső cél (sādhya), hanem a hallás, s a többi lelki gyakorlat révén tűnik elő a megtisztuló szívben.” (nitya-siddha kṛṣṇa-prema 'sādhya' kabhu naya | śravaṇādi-śuddha-citte karaye udaya || Cs.cs. 2.22.106.)
A második felvetéssel kapcsolatban: valóban, pusztán az előírások követése nem vezet el a rajongó istenszeretetig.: „Karma, önfegyelmezés, jóga, tudás, a bhakti előírásai, mantrazengés, meditáció – mindezzel az (istenszerelem) édessége nem ízlelhető meg, ám könnyedén feltárul annak, aki a spontán rajongás útján imádja Krsnát nagy szeretettel” (karma, tapa, yoga, jñāna, vidhi-bhakti, japa, dhyāna, ihā haite mādhurya durlabha | kevala ye rāga-mārge, bhaje kṛṣṇe anurāge, tāre kṛṣṇa-mādhurya sulabha || Cs.cs. 2.21.119.) – mondja Csaitanja Maháprabhu. A írások szerinti szerető odaadás, a vaidhí-bhakti nem tetőzik spontán rajongásban, azt a rágánuga, a spontán odaadást élők követése hozza meg. A rágánuga összetett szó (rāga-anuga), a rága jelentése érzés, vonzalom, szerelem, míg az anu-ga „utána megy” pedig követést jelent, így a rágánuga a rajongó szeretetben élők követése.
Az isteni fenségről megfeledkező rajongó szeretet olyannyira lebilincseli Krsnát, hogy ő maga is átadja magát ennek a hangulatnak, és híve alárendeltjévé válik. Dzsajadév így énekli meg e fordulópontot a Gíta Góvindában: „Kansza ellenségének gondolatai is csak Rádhá körül forogtak, a reá emlékezés kötötte őt gúzsba. Szívében Rádhát hordozva elhagyta Vradzsa szépséges leányait. A Szerelemisten nyilától sebzett, bánatos szívű Mádhavát a bűntudat emésztette. Mindenhová követte Rádhiká nyomait, (ám mert nem találta sehol) leroskadt a Jamuná menti lugasban, s ott búslakodott.” (G.G. 3.1.) Bilvamangal költeménye Krsnáról, a legkiválóbb tolvajról szól, aki ugyan elvesz hívétől mindent, ám annak szeretete mindörökre rabul ejti: „Elragadtad a vagyonom, a személyemet övező megbecsülést, sőt, érzékeimet és életemet is, mindenemmel együtt. Hová iszkolsz? Ó, te tolvaj, most elfoglak, és megkötözlek szeretetemmel. … Szívemben, a rettentő sötét tudatlanság e nyomorúságos tömlöcében kötlek gúzsba, s itt nyered majd el végül tolvaj hajlamod méltó büntetését, ó, Hari, én tolvajom! Szívem börtönében maradsz mindörökké, szerető odaadásom kötelével szorosan megkötözve, ó, Krsna, mindenem tolvaja, világkorszakok milliói múltán sem bocsátalak el szívemből!” (Śrī Caurāgragaṇyaṁ Puruṣāṣṭakam 5., 7-8.)

tasyāḥ jñānam eva sādhanam ity-eke | 28

tasyāḥ – annak (a bhaktinak); jñānam – tudás; eva – bizony; sādhanam – eszköz; iti – így; eke – egyesek

Egyesek szerint (a bhaktinak) a tudás a módszere,

anyonyāśrayatvam-ity-anye | 29

anyonya-āśrayatvam – kölcsönös támogatás; iti – így; anye – mások

(míg) mások szerint kölcsönösen támogatják (egymást).

svayaṁ phala-rūpateti brahma-kumāraḥ | 30

svayam – önmaga; phala-rūpatā – gyümölcs-alakúság; iti – így; brahma-kumāraḥ – Brahmá fia

Brahmá fia szerint önmaga jelenti az eredményt.

Brahmá fia utalhat Náradára, a szútrák szerzőjére, ám a Náradát oktató Szanat-kumárára is. „Önmaga jelenti az eredményt” – a 26. szútrát idézi.

rāja-gṛha-bhojanādiṣu tathaiva dṛṣṭatvāt | 31

rāja-gṛha-bhojana-ādiṣu – a király palotájában étkezésben s egyebekben; tathā – miként; eva – bizony; dṛṣṭatvāt – látottság

Bizony, akár a király palotája, a lakoma, s egyebekben a szemléltség folytán,

na tena rājā paritoṣaḥ kśuccāntirvā | 32

na – nem; tena – általa; rājā – király; paritoṣaḥ – elégedettség; kśud-śāntiḥ – az éhség csillapítása; vā – vagy

(hiszen pusztán nézés által) nem lesz elégedett a király, vagy csillapul az éhség.

A bhakti nem elmélet. Pusztán beszélni róla olyan, mint a kirakat üvegén keresztül éhesen bámulni a terített asztalt, s nem belekóstolni a finomságokba. A királynak sem elég, ha csupán trónkövetelőként, távolról szemléli a palotát, el kell foglalnia, be kell laknia, és országa javára kell használnia.

tasmāt saiva grāhyā mumukśubhiḥ | 33

tasmāt – ezért; sā – az (a bhakti); eva – bizony; grāhyā – elérendő, megragadandó; mumukśubhiḥ – megszabadulni vágyók által

Ezért a (bhakti útját) a megszabadulni vágyók is követik.

Szúta gószvámí szerint a megszabadultak is a bhakti útját járják: „Az átmárámák, a bölcsek, s még az (anyagi) kötelékeiktől megszabadultak is indokolatlan szeretettel fordulnak a Nagyléptű Visnu felé – ily csodálatosak az ő tulajdonságai!” (ātmārāmāś ca munayo nirgranthā apy urukrame | kurvanty ahaitukīṁ bhaktim ittham-bhūta-guṇo hariḥ || Bhág. 1.7.10.) Mint mondhatnánk hát a megszabadulásra vágyakozókról?!

~~~~~~~~~~~~
· Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzs irodalmi fordítása, megjelent a Kagylókürtben
· Nárada: Bhakti-szútrák a Slókamálán

egyen mindig tehénhúst!

go-māṁsaṁ bhakṣayennityaṁ pibedamara-vāruṇīm |
kulīnaṁ tamahaṁ manye cetare kula-ghātakāḥ ||

Egyen mindig tehénhúst, s igya a halhatlanság pálmaborát!
Nemesnek ezt vélem, míg mások csak a család szégyenei.
 

Szvátmáráma a Hatha jóga lámpása (Haṭha-yoga-pradīpikā) című könyvében e kijelentéssel sokkolja olvasóját. A mondat nyilvánvalóan képtelenség… kiált a mögöttes értelem felfedése után. A szerző nem hagyja kétségek közt az olvasót: a rákövetkező két versben adja meg a magyarázatot.

go-śabdenoditā jihvā tatpraveśo hi tāluni |
go-māṁsa-bhakṣaṇaṁ tattu mahā-pātaka-nāśanam ||

A tehén szóval a nyelvre utalunk, annak nyelvcsaphoz illesztéséhez.
Ez az a „tehénhús” evés, ami a súlyos bűnöket is eltörli.
 

A go szó leggyakrabb jelentése a tehén, de számos más jelentéssel is bír: érzék, föld, égbolt, dalnok, szó, Szaraszvatí, a bölcsesség és ékesszólás istennőjének is ez az egyik neve. A go-māṁsa így nem tehénhúst, hanem az érzékek, a szavak húsát, a nyelvet kell értsük. A khécsarí („égenjáró”) mudrá gyakorlása során a jógí nyelvét egészen hátradugja az orrgaratig. Míg a tehén húsának megevése a súlyos bűn, az efféle „tehénhús evése” áldásos gyakorlat.

jihvā-praveśa-sambhūta-vahninotpāditaḥ khalu |
candrātsravati yaḥ sāraḥ sā syādamara-vāruṇī ||

A nyelv belépése során fellobbanó tűz okozta
esszencia, mely a Holdból csöppen alá, az a halhatatlanság pálmabora.

Svātmārāma: Haṭhayoga-pradīpikā 3.47-49.

a Bhagavad-gítá esszenciája 4. rész

Jámunácsárja Bhagavad-gítá kommentárjának utolsó része:

deha-svarūpam ātmāpti-hetur ātma-viśodhanam |
bandha-hetur vivekaś ca trayodaśa udīryate ||17||

A test alapvető jellemvonásait, a Lélek elérésének módját, az elme megtisztítását,
a kötöttségek okát és a megkülönböztetés tudományát tárgyalja a tizenharmadik fejezet.

A fejezet 6-7. versei az anyagi tettek mezejét definiálják – ez a test eredeti természete. A Lélek elérésének módjai, a lelki tudás jellemzői a 8-12. versekben olvashatók. Az elme megtisztítása a „megismerendő” (jñeyam) a 13. verstől kezdődő részre vonatkozik, míg a kötöttség okairól a 20-22. versek szólnak. A megkülönböztetés a prakrti (anyag) és a purusa (lélek) megkülönböztetése, melyről a 24. verstől kezdődő részben olvashatunk.

guṇa-bandha-vidhā teṣāṁ kartṛtvaṁ tan-nivartanam |
gati-traya-sva-mūlatvaṁ caturdaśa udīryate ||18||

Az anyagi természet kötőerőiről, működésükről, a kötőerők meghaladásáról,
és a három kötőerő forrásáról is szól a tizennegyedik fejezet.

A szanszkrt guṇa szó egyaránt jelent minőséget, tulajdonságot, de fonalat vagy kötelet is. Így ez az egyetlen szó elmondja, hogy a háromféle anyagi minőség evilághoz bilincselő kötelék. A tizennegyedik fejezet részletesen szól a három guṇa működéséről.
A kötőerők meghaladása: „Aki teljesen az odaadó szolgálattal foglalja le magát, és nem esik vissza semmilyen körülmények között, az egyszeriben túllép az anyagi természet kötőerőin, s így elér a Brahman síkjára.” (14.26.)
A kötőerők forrása: „Én vagyok Brahman alapja, valamint a kifogyhatatlan nektár, a végérvényes vallás és az abszolút boldogság beteljesülése.” (14.27.)

acin-miśrād viśuddhāc ca cetanāt puruṣottamaḥ |
vyāpanād bharaṇāt svāmyād anyaḥ pañcadaśoditaḥ ||19||

A Legfőbb Személy egyaránt különbözik a tudatlansággal társult és a makulátlan lelkektől is,
minek oka mindent átható, gondoskodó, és uralkodó természete – ezt mondja el a tizenötödik fejezet.
 

„Kétféle lény létezik: a gyarló és a tévedhetetlen. Az anyagi világban minden lény gyarló, a lelki világban pedig mindenki tévedhetetlen. E kettőn kívül létezik a legnagyobb élő személyiség, Maga az Úr, aki behatolt a három világba, és fenntartja azokat. Miután Én transzcendentális vagyok, túl a gyarlón és a csalhatatlanon, s mert Én vagyok a leghatalmasabb, ezért a Legfelsőbb Személyként magasztalnak Engem a Védák és a világ. „(15.16-18.)
E három vers a megelőző fejezetekre is felteszi a koronát: a tizenharmadik a lelki tudásról, a Legfelsőbb eléréséről és az anyag és lélek különválasztásáról szóló részei miatt a megtisztult dzsíva-lelkeket idézi fel, a tizennegyedik az evilági kötőerőket, s az e kötelékekkel gúzsbakötött rab lelkek fogságát írja le, a tizenötödik fejezet pedig a Legfelsőbb Személyről szól.

devāsura-vibhāgokti-pūrvikā śāstra-vaśyatā |
tattvānuṣṭhāna-vijñāna-sthemne ṣoḍaśa ucyate ||20||

Az isteni és démoni tulajdonságok felosztása, valamint a szentírás, a tan követése,
hogy az igazságnak szentelt bölcsesség erős gyökeret ereszthessen – ez áll a tizenhatodik fejezetben.
 

 A vaśya szó szerint engedelmességet, irányítottságot jelent. A śāstra-vaśya, a tan, a szentírásoknak való alávetettség fogalmazódik meg a fejezet utolsó versében: „Az Írások irányadásából kell megérteni, hogy mi a kötelesség és mi nem. Miután az ember megismerte e szabályokat, cselekedjék úgy, hogy fokozatosan fejlődhessék általuk.”(16.24.) A fejezet első három verse az isteni tulajdonságokat sorolja, míg a 7.-verstől kezdődő rész a démoni gondolkodás jellemzése.

aśāstram āsuraṁ kṛtsnaṁ śāstrīyaṁ guṇataḥ pṛthak |
lakṣaṇaṁ śāstra-siddhasya tridhā saptadaśoditam ||21||

Démoniak, azaz a szentírással szembehelyezkedők sajátosságait, a szentírást követők kötőerők szerinti tulajdonságait,
valamint a tökéletességre jutottak jellemzőit írja le a tizenhetedik fejezet.

A tizenhetedik fejezet elején Ardzsuna arról kérdez, mi a helyzete azoknak, akik feladják a szentírások elveinek követését. Így Krsna beszél a szentírással szembehelyezkedőkről (17.5-6. versek), majd beszél az áldozat, az önfegyelmezés (vezeklés) és az adományozás kötőerők szerinti felosztásáról. Oṁ tat sat – e három szó jellemzi a tökéletesek tetteit, miként arról a 23. verstől kezdődő rész szól.

īśvare kartṛtā-buddhiḥ sattvopādeyatāntime |
sva-karma-pariṇāmaś ca śāstra-sārārtha ucyate ||22||

Az utolsó fejezetben az Úrnak szentelt tettekről és értelemről, a jóság kiválóságáról,
a saját (dharmánk) szerinti cselekvésről beszél (Krsna), majd összegzi a Gítát.
 

A tizennyolcadik fejezetben olvashatunk a lemondásról (18.2-11. versek) és a cselekvésről (13. verstől kezdődő rész). Kötőerők szerinti csoportosításban elemzi a cselekvés jellemzőit: a tettet meghatározó értelmet, magát a tettet, és a cselekvőt, az elhatározást, és az eredményt. A 41. verstől kezdődő rész szerint a saját dharmája szerinti kötelességeit végezve bárki elérheti a tökéletességet, végezetül a 64-66. versek a Bhagavad-gítá végkövetkeztetését mondják el.

A mű záró verseiben Jámunácsárja szól a Legfelsőbb iránti odaadásról, a három jógafolyamat összefonódásáról, és a beteljesülésről.

karma-yogas tapas tīrtha-dāna-yajñādi-sevanam |
jñāna-yogo jita-svāntaiḥ pari-śuddhātmani sthitiḥ ||23||

A cselekvés (karma) jógája az önfegyelmezés, a zarándoklat, az adományozás, az áldozat, s más tettekkel végzett szolgálatot jelent,
míg a megismerés (gjána) jógája megállapodás a megtisztult önvalóban, a megfegyelmezett gondolatok segítségével.

bhakti-yogaḥ paraikānta-prītyā dhyānādiṣu sthitiḥ |
trayāṇām api yogānāṁ tribhir anyonya-saṅgamaḥ ||24||

Az önátadó szeretet (bhakti) jógája a Legfelsőbb iránti kizárólagos szeretetben elmerülő meditáció.
E három jógafolyamat szorosan összekapcsolódik egymással.

nitya-naimittikānāṁ ca parārādhana-rūpiṇām |
ātma-dṛṣṭes trayo'py ete yoga-dvāreṇa sādhakāḥ ||25||

A Legfelsőbb imádataként megnyilvánult állandó és alkalmi kötelességek (elvégzése)
lélek-látóvá tesz – ennek beteljesülését támogatja a három jógafolyamat.

A Szentírás által megszabott időszakos és állandó rítusok mögötti cél a Legfelsőbb imádata. Az áhítat útjának fontos állomása a brahma-bhūta, a lelki lét felismerése, megélése. A lét lelki természetét felismerő nem bánkódik, nem vágyakozik, egyenlő minden élőlénnyel, s elnyeri az irántam való legfőbb odaadást – jelenti ki Krsna. (Bg. 18.54.) Ezt említi a vers lélek-látásként.

nirasta-nikhilājñāno dṛṣṭvātmānaṁ parānugam |
pratilabhya parāṁ bhaktiṁ tayaivāpnoti tat-padam ||26||

A tudatlanságon teljességgel felülkerekedve válik az ember lélek-látóvá, s a Legfelsőbbet követve
a legfőbb odaadást nyeri el. E (szívbéli) odaadás segítségével pedig az Úr lábaihoz ér.

„Aki az értelme által megtisztult, elméjét szilárd határozottsággal fegyelmezi, megvált az érzékkielégítés tárgyaitól, mentes a ragaszkodástól és a gyűlölettől, magányos helyen él, keveset eszik, testét és nyelvét fegyelmezi, mindig transzban van, lemondó, mentes a hamis egótól, az álhatalomtól, hamis büszkeségtől, kéjtől, dühtől és birtoklásérzettől, s békés, az biztosan felemelkedik az önmegvalósítás síkjára” (Bg. 18.51-53., szó szerint: brahma-bhūyāya kalpate – készen áll a brahman lét elérésére, az imént említett lélek-látásra.) „Aki ilyenformán eljutott a transzcendentális síkra, az egyszerre megvalósítja a Legfelsőbb Brahmant. Sohasem bánkódik, és nem is vágyik semmire, egyenlő minden élőlénnyel szemben. Ebben az állapotban tiszta odaadó szolgálatot ér el Énirántam.” (Bg. 18.54.)
Az Úr lábaihoz ér (tat-padam) a védahimnuszok és az upanisad-irodalom szokásos szófordulata, a pada szó többféle jelentése (láb, lábnyom, hely, célállomás, helyzet) miatt a szövegösszefüggés szerint különféleképpen fordítható.

bhakti-yogas tad-arthī cet samagraiśvarya-sādhakaḥ |
ātmārthī cet trayo'py ete tat-kaivalyasya sādhakāḥ ||27||

A szeretet jógája – ha valaki arra vágyik – elvezet minden bőség forrásához,
míg a három jógafolyamat a Lélekre vágyót az üdvösséghez vezetik.
 

Az üdvösséget a vers a kaivalya szóval írja el. Ez szó szerint kizárólagosságot jelent (a kevala – kizárólagos, elkülönült, egész, teljes szóból), a lélek teljes és végleges elkülönülését az anyagtól. Patanydzsali szerint: a gunák visszahúzódása, mikor a szemlélő eredeti természetében honol, s egyedül a tudatosság ereje (cit-śakti) van jelen. A Lélek kutatója (az arthin valamire törekvőt, vágyódót jelent) a három jógafolyamat segítségével elérheti a kaivalya állapotát.
Miként a Gítában is láthattuk: Isten feltárja isteni voltát annak, aki a szeretet jógájával közeledik őhozzá. (lásd 11.54.)

aikāntyaṁ bhagavaty eṣāṁ samānam adhikāriṇām |
yāvat prāpti-parārthī cet tad evātyantam aśnute ||28||

Mindezen törekvőket egyaránt a Magasztos Úr iránti kizárólagosság fűti,
ám a Legfelsőbb elérésére vágyó a végtelen (boldogságot) ízleli.
 

Mindhárom jógafolyamat útján egyedül az Abszolútat kutatják. A vers aikāntyam szava kizárólagost jelent, egyedüli, végső célt – az Úr valamely aspektusa felé fordul minden jóga. A Legfelsőbbet elérni vágyó jelölt őt éri el maradéktalanul – az atyanta („végen túl”) szó teljest, tökéletest jelent –, s egyben megízleli a végtelen boldogságot is (lásd: ānanda-mayo’bhyāsāt, Vsz. 1.1.12.). Bár a boldogság szót a vers nem mondja ki, mégis, indokoltnak látom a fordításba foglalni – a Legfelsőbb végtelensége, teljessége a lét, a tudatosság és a boldogság teljességét jelenti.

jñānī tu paramaikāntī tad-āyattātma jīvanaḥ |
tat-saṁśleṣa-viyogaika-sukha-duḥkhas tad-eka-dhīḥ ||29||

A bölcs az személy, ki egyedül a Legfelsőbbnek szenteli magát, és csakis tőle függ.
Az együttlét az egyedüli öröme, s csak az elválás a bánata – csak Urára gondol.
 

A vers a Gítá hetedik fejezetére utal. Krsna a hozzá közeledők négy csoportjáról szól (szenvedők, kíváncsiak, vagyonvágyók és bölcsek), s közülük a bölcset (jñānī) emeli ki: ő nitya-yukta, azaz „mindig összekötött”, azaz egyhegyű elmével mindig Krsnának szenteli magát, és eka-bhakti – szerető ragaszkodással (bhakti) az Elsődleges Létezőt (eka) imádja. (Bg. 7.17-18.)
A Szvámí Védánta Désika által kommentált szövegváltozatban így áll a vers, ám más Srí vaisnava forrásokban a második páda olvasata ez: tadāyattam ajīvanaḥ – tőle függő, nincstelen.

bhagavad-dhyāna-yogokti vandana-stuti-kīrtanaiḥ |
labdhātmā tad-gata-prāṇa-mano-buddhīndriya-kriyaḥ ||30||

A Legfelsőbbön meditálva, róla beszélve, őt imádva, hozzá fohászkodva és őt magasztalva
az ember életerői, gondolatai, értelme és érzékei csakis reá összpontosulnak.

nija-karmādi bhakty-antaṁ kuryāt prītyaiva kāritaḥ |
upāyatāṁ parityajya nyasyed deve tu tām abhīḥ ||31||

Saját kötelességétől kezdve az odaadás gyakorlásáig minden tettét végezze szeretettel,
s ne az (üdvösség) eszközeiként tekintsen rájuk. Felhagyva a félelemmel bízza magát az Úrra!
 

A vers a meghódolás (śaraṇāgati, a Srí szampradája terminológiája szerint: prapatti) alapelveit fogalmazza meg a Gítá végkövetkeztetésére alapozva: „Az Én hívem, bár állandóan sokféle tettet végez, az Én védelmem alatt, kegyem révén eléri örökkévaló és elpusztíthatatlan lakhelyemet. Minden cselekedetedben csak Énrám bízd magad, s dolgozz mindig az Én védelmem alatt! Légy teljesen tudatos Rólam az ilyen odaadó szolgálatban!” (Bg. 18.56-57.) „Gondolj mindig reám, légy az én hívem, imádj engem s hódolj nékem! Mivel oly kedves vagy nekem, megígérem, biztosan eljutsz majd hozzám. Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!” (Bg. 18.65-66.)

ekāntātyanta-dāsyaika-ratis tat-padam āpnuyāt |
tat-pradhānam idaṁ śāstram iti gītārtha-saṅgrahaḥ ||32||

Kinek egyetlen öröme az Abszolút egyhegyű, állandó szolgálata, az elnyerheti az ő hajlékát,
ezt hangsúlyozza e Szentírás – íme a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása.

a Bhagavad-gítá esszenciája 2. rész

Jamunácsárja a Gítártha szangraha (a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása) című művének első részében a Gítá vázlatos összefoglalásával ismerkedhettünk meg. A folytatás versei a Gítá egy-egy fejezetét foglalják össze. 

Ím az első hat fejezetről szóló versek:

asthāna-sneha-kāruṇya-dharmādharma-dhiyākulam |
pārthaṁ prapannam uddiśya śāstrāvataraṇaṁ kṛtam ||5||

A gyöngédséget és könyörületet félreértve megzavarodott a dharma és adharma körül forgó gondolataitól,
ezért Ardzsuna (Krsna) oltalmáért folyamodott. Őt tanítva szállt alá a szentírás, (a Bhagavad-gítá).

A gyöngéd szeretet és a sajnálat nagyon fontos tulajdonságok, az isteni könyörület emberi megnyilvánulásai. Ám ahogy a tüzet sem oltja el a rálocsolt olaj, a háborút kirobbantó rokonság mohóságát sem csillapítja a rosszul alkalmazott sajnálat. A helyes és helytelen cselekvés útvesztőjében eltévedt Ardzsuna tanítványként hódol Krsna előtt. A prapatti, a meghódolás a Srí vaisnava szampradája különösen nagyra tartott, központi eszménye.

nityātmāsaṅga-karmehā gocarā sāṅkhya-yoga-dhīḥ |
dvitīye sthita-dhī-lakṣā proktā tan moha-śāntaye ||6||

(Az Úr) az örök lélek és a ragaszkodásmentes cselekvés (felismeréséhez) vezető szánkhja és jóga tudományát
tanította a második fejezetben, hogy eloszlassa Ardzsuna illúzióját, (hiszen e tanokat) a megállapodott értelem jellemzi.
 

A megállapodott értelem jellemezi: utalás Ardzsuna kérdésére a megállapodott értelmű bölcsről (lásd Bg. 2.53.) A zavarodott és kételyek gyötörte tanítványt a higgadtság útjára vezeti Krsna. A szánkhja tudománya a purusa és prakrti, a lélek és az anyag különválasztásáról szól, míg a jóga itt a ragaszkodásmentes cselekvésről.

asaktyā loka-rakṣāyai guṇeṣvāropya kartṛtām |
sarveśvare vā nyasyoktā tṛtīye karma-kāryatā ||7||

Ragaszkodásmentes, a világ oltalmazásának érdekében történő, kötőerők jellemezte működésként
beszél a cselekvésről a harmadik fejezetben. A cselekvés a mindenség Urának felajánlott kötelesség.
 

Ragaszkodásmentes, és a cselekvés a mindenség Urának felajánlott kötelesség: „Ezért mindig ragaszkodásmentesen (azaz: a tettek eredményéhez nem kötődve), kötelesség gyanánt végezd tetteidet, mert a ragaszkodás nélkül cselekvő a Legfelsőbbet éri el.”(Bg. 3.19., lásd még: 3.7., 3.25.)
A világ oltalmazásának érdekében: A Gítá szövegében (Bg. 3.20.) szereplő loka-saṁgraha kifejezésben a loka jelent köznépet, és világot is, így egyaránt jelenti a világ oltalmazását és a köznép irányítását.
Kötőerők jellemezte működés: Bár az anyagi természet (prakṛti) s a kötőerők működtetik a cselekvést, ám az ahankár által megtévesztett, megzavarodott lélek önmagát tekinti cselekvőnek – áll a 3.27. versben.
A mindenség Urának felajánlott: Küzdj ezért, óh Ardzsuna, minden munkádat Énnekem feláldozva, elmédet Rám irányítva, haszonvágy, önzés és letargia nélkül. (Bg. 3.30.)

prasaṅgāt sva-svabhāvoktiḥ karmaṇo'karmatāsya ca |
bhedā jñānasya māhātmyaṁ caturthādhyāya ucyate ||8||

Mellékesen szól néhány szót önnön eredeti természetéről, (tisztázza) a cselekvés és a nemcselekvés
különbségét, továbbá a tudás dicsőségéről beszél (Krsna) a negyedik fejezetben.
 

 A negyedik fejezet elején Ardzsuna kérdésére válaszolva Krsna saját avatárjairól beszél, ám a fejezet alapvetően a cselekvés, a tétlenség és a bűnös cselekvés viszonyát írja le. Visszahatásoktól mentes cselekvés az áldozatként felajánlott tett, míg a különféle áldozatok közül a lelki tudással végzett áldozat a legmagasztosabb – így a fejezet e tudás magasztalásával zárul.

karma-yogasya saukaryaṁ śaighrya kāścana tad-vidhāḥ |
brahma-jñāna-prakāraś ca pañcamādhyāya ucyate ||9||

A karma-jóga gyors útját, annak néhány fajtáját,
és a Brahman tudásának módozatait tárgyalja az ötödik fejezet.
 

A karma-jóga gyors útját: A Gítá 5.3. verse szerint aki mindig lemondó, soha nem gyűlöl és nem is vágyakozik, s mindig kiegyensúlyozott, az könnyedén megszabadul az evilági lét kötelékeitől.
Brahman tudásának módozatai: Az 5.16. verstől kezdődően a fejezet végéig tartó rész.

yogābhyāsa-vidhir yogī caturdhā yoga-sādhanam |
yoga-siddhiḥ svayogasya pāramyaṁ ṣaṣṭha ucyate ||10||

A jóga gyakorlásának módjai, a négyféle jógí, a jóga beteljesülésének módszerei,
a jóga tökéletessége, s a Krsnához kapcsolódás jógájának felsőbbsége a hatodik fejezet témája.
 

 A jóga gyakorlásának módjait, szabályait a fejezet 10. versétől kezdve találjuk meg. A négyféle jógí a jóga mélységének osztályozása, a 29. és 32. versek között: i) a lélek-látó, aki egyenlően tekint mindenkire (6.29.), ii) aki Krsnát veszi észre mindenben (6.30.), iii) aki minden lény szívében is Krsnát veszi észre, és Őt imádja (6.31.), iv) s mindezt oly módon éli meg, hogy bár átérzi mások örömét-bánatát, ám megértve, hogy mindez a test és az elme játéka, túllát ezen.
A jóga beteljesülésének módszerei (yoga-sādhanam) a 6.35. vers szerint a gyakorlás (abhyāsa) és az anyagi léttől való elkülönülés, függetlenség (vairāgya). Még a teljes sikert el nem érő jógí törekvése sem hiábavaló, következő születése magától kínálkozó alkalmat biztosít félbehagyott gyakorlatai folytatásának – így a sikertelen jógi is előbb-utóbb tökéletességre jut.
Végezetül a Krsnához kapcsolódás jógájának felsőbbségét hirdeti a fejezet utolsó verse: „a legkiválóbb jógí az, aki mindig Krsnára gondolva nagy (mad-gatenāntarātmanā – „hozzám jött”, azaz bennem elmélyült értelemmel) hittel (śraddhāvān – erőshitű) imádja (bhajate) őt.

az odaadás lépcsőfokai a Bhagavad-gítá 12. fejezetében

mayy eva mana ādhatsva mayi buddhiṁ niveśaya |
nivasiṣyasi mayy eva ata ūrdhvaṁ na saṁśayaḥ ||8||

Egyedül rám irányuljon elméd, csakis rám összpontosítsd értelmed,
így velem élsz majd ezután, semmi kétség.

A manas szó jelenthet elmét, gondolatot és értelmet is. A szó gyöke a man – gondol, vél jelentésű ige, ezért tudatos megfontoltságra utal, ám gyakran az érzékeket összefogó spontán működésünket írjuk le vele. E versben a buddhi (értelem) szó mellett szerepel, s ez többet jelent egyszerű ismétlésnél: a manas, azaz elme a zsigeri elfogadás és elutasítás (saṅkalpa, vikalpa) színtere, a buddhi (értelem) pedig az elemző és határozott megkülönböztető képességé. A rajongó odaadásban élő bhakta spontán és tudatosan csak Krsnát látja – a különféle raszák szerinti módon. Ki Krsna? Sankara kommentárja szerint az univerzális formáját feltáró Isten, Visvanáth Csakravartí szerint a sárgaruhás, erdei virágok füzérét viselő Sjámaszundar – irányuljon reá meditációnk.

atha cittaṁ samādhātuṁ na śaknoṣi mayi sthiram |
abhyāsa-yogena tato mām icchāptuṁ dhanaṁjaya ||9||

Ha gondolataidat képtelen vagy szilárdan reám irányítani,
akkor a gyakorlás jógájával igyekezz elérni engem, Dhananydzsaja!
 
Ha csapongó gondolatainknak még van más tárgya is, mint Isten, még nem élünk szamádhiban (cittaṁ samādhātum), úgy legyen mindennapos gyakorlatunk a reá való emlékezés. Sankara szerint a gyakorlás a szerteágazó gondolatok összegyűjtése és egyetlen pontra rögzítése újra meg újra. Rámánudzsa kommentárjában arról ír, hogy az Úr megannyi nagyszerű tulajdonsága lehetőséget nyit számunkra, hogy erre emlékezve, ezeket magasztalva reá irányítsuk kósza figyelmünket. A szádhana-bhakti útja éppen erről szól. Krsna Dhananydzsajaként, gazdagság meghódítójaként szólítja Ardzsunát, utalva arra, hogy a szádhana-bhakti követése nem pótcselekvés: a gyakorló a legnagyobb kincs birtokába jut.

abhyāse’py asamartho’si mat-karma-paramo bhava |
mad-artham api karmāṇi kurvan siddhim avāpsyasi ||10||

Ha nem tudod gyakorolni (a reám emlékezést), szenteld minden tetted nekem,
mert ha értem cselekszel, eléred majd a tökéletességet.

A versnek kétféle értelmezésével találkozhatunk. Sríla Prabhupád kommentárjának megvilágításában tekintve a versre az alábbi gondolatmenetet követhetjük: az asamartha melléknév jelent alkalmatlant, de gyöngét, erőtlent is – a meditáció gyakorlása elmaradhat emiatt is. Ám a lehetőségek nem zárultak le, ha nincs a szívünkben spontán odaadás, és gyöngeségünk miatt a figyelmünket sem tudjuk irányítani, akkor változtassunk a tetteink motivációján: ajánljuk minden cselekvésünket Istennek.
Rámánudzsa, Srídhar Szvámí, Visvanáth Csakravartí és Baladév Vidjábhúsan szerint a gyakorlás (abhyāsa) kifejezetten a meditáció gyakorlását jelenti, míg tetteink Istennek szentelése a szabálykövető odaadás (vaidhi-bhakti) elemeire vonatkozik. Srídhar Szvámí az ékádasí böjti fogadalmát, a púdzsá-szertartást és náma-szankírtant nevesíti, Visvanáth a hallással és zengéssel kezdődő kilenc gyakorlatot említi.

athaitad apy aśakto’si kartuṁ mad-yogam āśritaḥ |
sarva-karma-phala-tyāgaṁ tataḥ kuru yatātmavān ||11||

S ha ezt sem tudod megtenni, akkor végezd jógámat úgy,
hogy feladod tetteid minden gyümölcsét. Fegyelmezd így elmédet!

Az előző vers kétféle értelmezéséből kiindulva e versnek is kétféle olvasatával találkozunk. Ha nem tudjuk minden tettünket Istennek szentelni, akkor szabaduljunk meg az önzéstől: ne magunkért dolgozzunk, hanem a szűkebb-tágabb környezetünkért – az ind szerzők kedves példája a kútásás és kórházalapítás.
Más olvasatban a tettek gyümölcséről való lemondás azok Istennek ajánlását jelenti. Láthatjuk: a Gítá ezen verseinek értelmezései bár egy-egy ponton eltérnek, szellemiségükben hasonlóak. Az áhítat jógájának széles a spektruma: a legjobb, ha az ember minden gondolata Isten körül jár, ha csak őt látja… Nárada szavaival: „az istenszeretet az, ha a hívő minden tettét Istennek szenteli, s elviselhetetlen fájdalmat érez, ha egy percre is megfeledkezne róla.” (Bhakti-szútrák 19.) Ha nincs a szívünkben spontán rajongás, gyakoroljuk a meditációt, s az imádatot, hiszen ez megtisztítja a szívet, s a tiszta szívben bizonnyal kivirágzik majd a rajongás. Ha nem tudjuk gyakorolni az imádatot sem, tetteinket ajánljuk Istennek, ha pedig ezt sem tudnánk gyakorolni, legalább fegyelmezzük jótékonysággal önzésünket.
Végezd jógámat, fegyelmezd így elmédet: értelem szerinti fordítás, a szövegben e fordulatok a mondat alanya, „légy az én jógámhoz forduló” (mad-yogam āśritaḥ), „fegyelmezett elmével bíró” (yata-ātmavān). Sríla Prabhupád értelmezésében ez utóbbi felszólítás: horgonyozz az önvalóban!

ahinszá 2

A Manu-szanhitából idézett versekkel kapcsolatban a slókamálá egy kedves olvasója így kérdezett:

Valahol ezt olvastam: „Isten szeretete együtt jár az ő gyermekeinek szeretetével.”
Vajon a hétköznapi ember életében (itt és most) mit jelent az ahinszá? Mi van még a hús-nem-evésen túl?
S miért van, hogy az egyik embernek ez természetes, a másiknak meg nehézséget okoz? S ahogy egy ismerősöm fogalmazott: - Kívánja.

Kedves NB!

Mit jelent az ahinszá? Mert a szó szanszkrt, érdemes fellapozni a szótárakat is: hinszá jelent bántalmazást, ártást, ártalmat (mely lehet testtel kapcsolatos, szavakkal vagy gondolatban megvalósuló); ölést, pusztítást; illetve rablást, fosztogatást, erőszakot. Az a-hinszá mindennek az ellentéte: a nem-ártás általában (fizikai, verbális vagy mentális sérelemokozás elkerülése); nem ölés; vagy a fosztogató mentalitás elkerülése, megállítása. Olykor egyik, máskor másik oldaláról beszélnek – mint a Manu-szanhitá részlet is, mely egészen konkrétan a táplálkozási célú állatölést vizsgálta –, ám az ahinszá egyszerre jelenti mindhármat.
Az ahinszá a jóga kezdete – s ez nem üres szóvirág, Patanydzsali Jóga-szútrái szerint a jóga első lépcsőfokán, a rossz szokások, a helytelen életvitel feladásának lépései közt a legelső az ahinszá. A legelső ugyan, mégis messzire vezet, ahogy Patanydzsali leszögezi: „A nem-ártásban megállapodottak közelségében megszűnik a viszály.” (ahiṁsā-pratiṣṭhāyāṁ tat-sannidhau vairatyāgaḥ, 2.35.) Az ahinszának ez a foka több mint az ártalom kerülése… furcsa oximoron az erőszakmentesség végül: gyöngéd erőszakká, szelíd kényszerré válik, mely másokra sugározva ellenállhatatlanul békességre késztet.

Mit jelent mindez a hétköznapi ember életében? Azt gondolom, nem tételes felsorolást kell adjunk a követendő szabályokról… hiszen az élet mindig új helyzeteket teremt. Jussunk megértésre az eszmények felöl, kerüljünk közelebb hozzá gondolatainkban és amennyire csak lehet, építsük be őket életünkbe is. Ide tartozik a hús-nem-evés is, de az is, hogy egy nehéz nap után nem a családomon vezetem le a felgyülemlett feszültséget.
Amennyire csak lehet – írtam –, s ez talán kicsit elkenősen hangzik, de valóban így gondolom: a fogyasztást piedesztálra emelő világ gyökeresen ellentmond az ahinszának, s ha részt veszünk a világ folyásában, sértjük az ahinszát. Nem eszünk húst, rendben, de az állam az adónkból támogatja az állattenyésztést, a vágóhidakat, ha tehát befizetjük az adónkat, azzal mi is támogatjuk ezt a tevékenységet. Azt mondod, nem fizetsz adót? Ha csak egy kiflit veszel, azzal is adózol… megfizeted az áfát. Nem eszünk húst… de iszunk tejet… a tej „előállítása” vajon mennyire ahinszá módszerekkel történik? Elkerülöd a nagyáruházakat, s közvetlenül a termelőtől veszed… de a tejtermelő vajon milyen kapcsolatban áll a vágóhidakkal? Jó, lemondtál a tejről is… a zöldség, milyen viszontagságok után került az asztalodra? A megtermelése közben mennyire mérgezték a földet? Mindent közvetlenül a termelőtől vásárolsz… azaz beülsz az autódba… útközben hány bogár kenődik szét a szélvédődön?
Ezért gondolom tehát, hogy amíg a világban élsz, ki kell jelölnöd magadnak a határokat… mennyire veszel részt benne, mit tekintesz elfogadhatónak a magad számára, mit nem. Nem leszel hentes, de az adódat azért befizeted. Eszményei, kultúrája, karmája szerint ölés tekintetében is mindenki meghúzza a maga határvonalát… az egyik ott, hogy nem öl embert, a másik ott, hogy nem öl állatot, a harmadik megpróbál nem részt venni a tejtermelésben, és így tovább. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy csupán ízlésbeli volna a különbség a kannibál és a vegetáriánus között... helyes, ha minél közelebb pozícionáljuk magunkat Patanydzsali ahinszá-eszményéhez.

Ez a pozicionálás az ahinszá nem-ölés jelentése szerint, ám mint a bevezetőben igyekeztem kifejteni, az ahinszá több, mint nem ölés. A tágabb jelentés szerint keresve a végpontokat egyik oldalon az evilági létezés alaptörvénye áll… ahogy a Bhágavata-puránában is olvashatjuk: „élőnek élő az éltetője” (jīvo jīvasya jīvanam, Bhág. 1.13.47.), azaz az egyik élőlény teste a másik táplálékává válik. A mozgatórugó itt a személyes vágy, a gondolkodás jobbára rövidtávú, az ember célja elérésének érdekében átgázol mindenkin, akin csak tud.
Ami túlvezet ezen, az a dharma. A dharma alapelve a személyes vággyal ellentétben az áldozat, az egymásról gondoskodás, így hosszútávra tekint, s öröme a mások öröme. Olykor eszmékhez kötődve (pl. hazaszeretet) haladhatja meg az ember személyes vágyait, máskor embertársaihoz, vagy Istenhez fűződő szeretete emeli fel.
Az emberi létforma kitüntetett jelentőségű… a tudatossága miatt. Az emberi születéssel döntési helyzetbe kerültünk: kihasználó vagy felelősen gondolkodó mentalitással tekintünk a minket körülvevő világra… ez a két végpont, mely között keressük saját helyünket. Zárójelben: számomra az ember mindenevősége éppen e döntési helyzet leképeződése a táplálkozás világára: a tigris vagy a tehén nem választhat, hogy mit eszik, emésztőrendszere megszabja a lehetőségeit, az ember azonban tudatos döntést hozhat… s e ponton teljesen egyetértek az általad idézett gondolattal: „Isten szeretete együtt jár az ő gyermekeinek szeretetével.”

Miért van, hogy az egyik embernek ez természetes, a másiknak meg nehézséget okoz? Mindannyian mások vagyunk…előző életeink sokaságaként felgyülemlett tapasztalataink – karmánk – különböznek. Más a szemlélet is, például a keresztény kultúrkörben felnövekedve az állatokat inkább tárgyaknak, a környezet uralnivaló részének tekintik, mint társaknak, ráadásul a húsevés a jólét jelképe is… nem csoda hát, hogy jóval erősebb a kötődés. Míg van, akiben kora gyermekkora óta szilárd a meggyőződés: nem jó dolog húst enni. Így, e sokféleséggel szép a világ…


Ajánlott olvasnivaló: Napkelet Jógaház: Az első erkölcsi fegyelem