A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kétely. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kétely. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. május 4., szombat

a Njája-szútrák első szakasza


A nyāya a hat óind védakövető darśana (világnézeti, bölcseleti rendszer) egyike, a logika tudománya – hangzik az elsődleges definíció. A szó maga módszert, eljárást, illendőséget, erényt, jelent – mindegyiket abban az értelemben, hogy vezetnek vele. Használják a közismert példázat megjelöléseként, például aśma-loṣṭa-nyāya – a kő és göröngy példája. A göröngy a gyapothoz képest kemény, ám a kődarabhoz képest omlékony: minden relatív, ahogy manapság mondanánk. Ám a njája elsősorban mégis a gondolkodás és érvelés módszertana. Az alábbiakban a njája alapműve, a Njája-szútrák első, bevezető szakaszát kibontva tekintjük át a gondolkodás iskolájának főbb kategóriáit, témáit:

anubandha-catuṣṭaya-prakaraṇam
A mű témáinak négyes felsorolását taglaló fejezet

pramāṇa-prameya-saṁśaya-prayojana-dṛṣṭānta-siddhāntāvayava-tarka-nirṇaya-vāda-jalpa-vitaṇḍā-hetvābhāsa-cchala-jāti-nigraha-sthānānām tattva-jñānāt niḥśreyasādhigamaḥ || 1.1.1. ||
duḥkha-janma-pravṛtti-doṣa-mithyā-jñānānām uttarottarāpāye tad-anantarāpāyāt apavargaḥ || 1.1.2. ||


1.1.1. Az ismeretforrás (pramāna), a megismerés tárgya (prameya), a kétely (saṁśaya), a távlat (prayojana), a példázat (dṛṣṭānta), a következtetés vagy tétel (siddhānta), érvelés (avayava), a kutatás, elemzés (tarka) a döntés (nirṇaya), megvitatás (vāda), vita (jalpa), civakodás, akadékoskodás (vitaṇḍā), téves érvelés (hetv-ābhāsa), szócsavarás (chala) felületes válasz (jāti) vitaképtelenség (nigraha-sthāna) igaz valójának megismerése az üdvösség (niḥśreyasa, szó szerint: „aminél nincs jobb”) elnyeréséhez vezet.

1.1.2. Szenvedés (duḥkha) , születés (janma) , a világ dolgaiban való tevékeny részvétel (pravṛtti), hiba (doṣa), tévedés (mithyā) tudásának egymást követő (sorából egy) elenyészésekor, a többi szertefoszlása következtében bekövetkezik az üdvösség (apavargaḥ).

Az első szútra a njája alapvető témáit sorolja fel – s egy meglepő állítást is tesz: ezek megismerése az üdvösséghez vezet. Hogyan lehetséges ez? merül fel az olvasóban nyomban a kérdés. A második szútra pedig ennek magyarázatával szolgál: miképpen bonyolódik az ember a világi lét hálójába? szenvedés, születés, világi cselekvés, az ezzel járó hibák, tévedések, félreértések, tisztázatlanságok újabb szenvedéshez, újra-születéshez vezetnek… és így tovább, a kör végtelen és megállíthatatlanul tovább forgó. Szakítsuk meg! legyen gondolkodásunk tiszta és következetes, számoljuk fel ezzel a tévedéseket, félreértéseket. Ez megszakítja a kört: elkopnak a hibák, a tiszta gondolkodás következtében a döntéseink, tetteink is világossá válnak, rálátunk arra, mi helyes és mi nem. A helyes cselekvés pedig enyhíti, majd megszünteti a fájdalmat és az újjászületések körét is megállítja.

Tekintsük a kérdést kicsit távolabbról! A megismerési folyamatokat irányuk szerint két csoportba szokás sorolni, felemelkedő (āroha) útra és alászálló (avaroha) útra. Az előbbi alapja az ember saját erőfeszítései, a másik az alászálló tudás. Valóban elegendő volna az emberi erőfeszítés önmagában? Nem. Erről szól a Bhagavad-gítá 7.14. verse is: „Isteni, így legyőzhetetlen e kötőerőkből álló illúziókeltő energiám. Ám akik nékem hódolnak, könnyedén túllépnek rajta.” (daivī hy eṣā guṇa-mayī mama māyā duratyayā | mām eva ye prapadyante māyām etāṁ taranti te). Ám a njája művelője nem csupán önmagára támaszkodik – ne feledjük, védakövető iskoláról van szó. Az ismeretforrások csúcsa a kinyilatkoztatás – ami maga az alászálló tudás. Ugyanakkor az alászálló tudásra is saját megértésünk szűrőjén keresztül látunk rá… így nem mellőzhető a saját erőfeszítés sem. (Emlékezzünk csak a két ujj történetére!) S ez a mi részünk, az, ami a mi kezünkben van, amit mi megtehetünk, ma és itt. Ezért van a két összetevő közül éppen ez a fókuszban.

Úgy tűnhet, csupán egy régi rendszerről beszélünk – a Njája-szútrák szerzője, Gautama nagyjából i.e. 550 körül élt –, ám a manipuláció, az álhírek, a propaganda, a felelősség nélkül megosztott, csupán olvasottságot és szenzációt kereső tartalmak világában aktuálisabbak e gondolatok, mint bármikor. A tisztánlátás, a fogalmak helyes használata persze minden korban fontos… miként Kung-ce történetében is:

Dsi Lu szólt:
– We hercege várja a Mestert, hogy a kormányzást átvegye. Mi lesz az első, amit a Mester tenni fog?
A Mester így szólt:
– A szavak helyes használata.
Dsi Lu szólt:
– Ez az egész? Most az egyszer a Mester hibázni fog. Miért kell a szavakat helyesen használni?
– Milyen együgyű vagy te, Yu! A bölcs mellőzi azt, amit nem ért. Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, az erkölcs és művészet nem virágzik; ha az erkölcs és művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja hová lépjen és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká, a szavakat tettekké tegye. Nem tűri, hogy szavaiban rendetlenség legyen. Minden ezen múlik.

Mindezek fényében gondoljuk hát át a njája 16 fő témáját!

Az ismeretforrások a személyes tapasztalás, a következtetés, az analógia és a kinyilatkoztatás. Az egyes fogalmak tisztázását e cikk tárgyalja.

A megismerés tárgyai a lélek (ātman), a test, az érzékek, az érzéktárgyak (indriyārtha), az értelem (buddhi), az elme (manas), világban való cselekvés (pravṛtti), a hibák, a halál utáni lét, a cselekvés eredménye (gyümölcse: phala), a szenvedés és az üdvösség (elmenés, befejezés avavarga).

A kétely nem a hosszan fenntartott mardosó kételkedésre vonatkozik, hanem a további kutatásra, elmélyedésre ösztönző vizsgálódás alapjára. Vajon jó a kétely (saṁśaya), vagy rossz? Hiszen a Bhagavad-gítában is ez áll: „A tudatlan, hitetlen és a kétkedő kudarcot vall, sem e világ, sem a másik, de a boldogság sem a kétkedőé (saṁśaya-ātmā).” A kétely a bizonyosság hiánya… s fontos kérdés, hogy ez a bizonyosság, bizalom miben s miként rendül meg. A világban körbenézve egymásnak ellentmondani látszó jelenségekkel találkozunk, s ez további kutatásra ösztönöz – ez jó. Ám kudarcos életre ítéljük magunk, ha alaptermészetünkké válik a bizalom hiánya. A Gítá verséről, a kételyről, és a bizonyossághoz jutásról szól e cikk.

A prayojana távlatot jelent, de jelenthet szándékot, a kutatásra, cselekvésre ösztönző motívumot is.

A példázat (dṛṣṭānta) egyszerű eszköz, ami egyszerre több szinten világít rá a beszélő számára fontos összefüggésekre, és így vezeti megértésre a hallgatót… ráadásul nem csupán a tanban jártas ember számára érthető. Persze, minden hasonlat sántít… a példázat csupán egyszerű modellje a vizsgált tárgynak… nem várható, hogy minden elemében azonos legyen vele.

A siddhānta következtetés, azaz korábban más úton már bizonyított tétel – de ide tartoznak a gondolkodásunk igaznak elfogadott sarokkövei, az axiómák is (abhyupagama-siddhānta – elfogadott tétel). A tételek alkalmazhatóságának fontos eleme, hogy milyen forrásból származik, mennyire széles körű az érvényessége és elfogadottsága – csak egy adott irányzat (az irányzat megjelölése Gautama szövegében: tantra, 1.1.27.), vagy minden irányzat magáénak vallja-e.

Az érvelés (avayava) szokásosan öt elemből áll: 1. megfogalmazza az állítást (ég a domb, pratijñā – állítás, kijelentés), 2. rámutat az okra (mert füstöl, hetu – ok), 3. szemléletes példával mutatja be a kettő közti összefüggést (ami füstöl, az ég is, miként a tűzhely, udāharaṇa – elbeszélés, példa), 4. rámutat a példa hasonlóságára (és mert a domb füstöl, upanaya – közelvezetés, egyeztetés, alkalmazás), 5. végül levonja a következtetést (ezért ég a domb, nigamana – elérés, megismerés). Az arisztotelészi háromelemű következtetésnél (1. ha minden ember halandó, 2. és minden görög ember, 3. akkor minden görög halandó) a példával, és annak alkalmazásával bővebb. A megokolás nem csupán hasonlóságra, de különbségre is épülhet.. Vátszjájana kommentárjában az alábbi példát említi: 1. a hang mulandó, 2. mert keletkezett, 3. hiszen ami keletkezett, az mulandó, miként az agyagedény, 4. s mert a hang is keletkezett, 5. ezért a hang mulandó. Különbséggel érvelve: 1. a hang mulandó, 2. mert keletkezett, 3. és mert ami múlhatatlan, az nem is keletkezett, miként a lélek, 4. s mert a hang nem olyan, mint a nemkeletkezett lélek, 5. ezért a hang mulandó.

A kutatás, elemzés (tarka) valamely ismeretlen dolog megértésére irányul, annak okait kutatva.

A döntés (nirṇaya) a nirṇī – elvezet, elvisz gyökből eredő szó – elvezeti, elviszi a bizonytalanságot, eloszlatja a felmerülő kételyeket: az érvek és ellenérvek alapos vizsgálata után szóban forgó tárgy pontos tisztázása (vimṛśya pakṣa-pratipakṣābhyām arthāvadhāraṇam nirṇayaḥ, 1.1.41.)

A megvitatás (vāda), vita (jalpa), civakodás, akadékoskodás (vitaṇḍā) áttekintésének a téma súlyára tekintettel egy külön cikket szentelünk majd.

A téves érvelés (hetv-ābhāsa) terminológia finoman árnyalt kifejezés a hetu érvelés, megokolás, az ābhāsa pedig visszfényt, tükröződést jelent, valamit, ami halványan az eredetire emlékeztet, ám nem az. Ilyen a téves érvelés: úgy tűnik, mintha helytálló magyarázat volna, ám mégsem elfogadható: mert többértelmű, vagy ellentmond egy más tételnek, maga is bizonyításra szorulna, vagy egyszerűen csak megkésett.

A szócsavarás (chala) az érvelés olyan hárítása, mely a szavak többes jelentésébe kapaszkodik – mintha nem értené a közlő mondandóját. A vāk-chala kiforgatja, szándékosan félreérti a beszélő szavait, és az így félreértelmezett állítást cáfolja – szalmabáb érvelés, a maga állította szalmabábot csépeli valós válasz helyett. A sāmānya-cchala az azonosság hamis elmosása: az így érvelő nem megalapozottan hoz létre csoportokat, összemos nem összetartozó tulajdonságokat. Vátszjájana kommentárjának példája: ez a bráhmana tanult és erényes – szól az állítás. Az lehetetlen – így a válasz –, vannak kis fiúcskák, akik bráhmanák, és nem nevezhetők tanultnak, és vannak méltatlan papok is… hogy állíthatnád hát, hogy a bráhmana tanult és erényes! Az upacāra-cchala egyszerű kötözködés: az általánosan elfogadott megfogalmazásokba kapaszkodik bele, így próbálja az érvet semmissé tenni: a tömeg hangos – szól az állítás. Dehogy – így a válasz –, a tömeget alkotó emberek hangosak!

Gautama a felületes válasz (jāti) huszonnégy fajtáját sorolja fel, alapjuk általában olyan a téves általánosítás, ami nem néz a felszín alá, és csak a felületi hasonlóságok, vagy különbségek alapján ítél – elhamarkodottan.

Végezetül az utolsó téma a vitaképtelenség (nigraha-sthāna), ami tulajdonképpen a vita végéhez vezet – amikor már értelmetlenné válik a vita folytatása: mellébeszélés, önellentmondásba keveredés, és más hasonló fogalmak köthetők ide.

A felsorolás elsajátítandó és kerülendő elemeket is tartalmaz. A feladat ezek megkülönböztetése, előbbiek gyakorlása, utóbbiak felismerése és megállítása. S e megállítás pozitív kicsengésű: a szándékos érvelési hibákra (chala és jāti) való rámutatás segít helyes mederbe terelni a beszélgetést, míg a vitaképtelenség helyes azonosítása a civakodás kibontakozását állítja meg.

2017. november 11., szombat

kétely

Kételkedem tehát gondolkodom,
gondolkodom tehát vagyok,
vagyok tehát Isten létezik.
(Dubito ergo cogito,
cogito ergo sum,
sum ergo Deus est.
René Descartes, francia filozófus a 17. századból)

A Bhagavad-gítá 4.40. verse a kétkedő sorsát tárja elénk:

ajñaś cāśraddadhānaś ca saṁśayātmā vinaśyati |
nāyaṁ loko 'sti na paro na sukhaṁ saṁśayātmanaḥ ||

A tudatlan, hitetlen és a kétkedő kudarcot vall,
sem e világ, sem a másik, de a boldogság sem a kétkedőé.

Vajon ki a kétkedő? S mit kezdhetünk a kétellyel? A vers alapján könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy azonnal vessük el, hiszen a kudarc, a romlás kezdete. Hogyan tehetjük ezt meg? Miképpen lesz a bizonytalanságból bizonyosság?
Vizsgáljuk meg a szóban forgó vers szövegkörnyezetét. Kezdjük a legtávolabbról: a Gítá úgy kezdődik, hogy Ardzsuna feltárja kétségeit a helyes cselekvést illetően, s aztán folyamatosan újra meg újra Krsna szavaiban fellelt látszólagos ellentmondásokkal (3.1-2., 5.1., 12.1.), vagy az elmondottak érvényességével (4.4., 6.33-34. ) kapcsolatos kételyeit tárja fel, mindaddig, míg el nem jut a következtetésig: bizonytalanságom szertefoszlott (gata-sandehaḥ, 18.73.).
A negyedik fejezetben az áldozatok különféle módozatairól szól Krsna, s arról, hogy e sokféle áldozat mind helyes, majd világossá teszi: az áldozatok közül mégis kiemelkedik a tudás-áldozat (4.33.). A tudást az igazság látói tárják fel (4.34.), s az erős hitű érheti el (4.39.). Ám – s itt jutunk el versünkhöz – a tudatlan, hitetlen és kételkedő kudarcot vall. Mert aki a jógával lemond a cselekvés (gyümölcséről), a tudással elmetszi a kételkedés csomóját (jñāna-saṁchinna-saṁśayam), azt az átmanban megállapodottat nem kötik tettei (4.41.).

Miképpen értelmezhetők a versben említett fogalmak? A tudatlan (ajña) Sankara értelmezésében az, akinek az átmanról nincs tudása (mert korábban Krsna a tudás jeleként azt jelöli meg, hogy a tudó minden lényt az átmanban, a Legfelsőbb Lényben lát 4.35.). Rámánudzsa a guru által feltárt tudás hiányára mutat rá, míg a Csaitanja-követő kommentátorok kissé szélesebben értelmezik a fogalmat. Az ember tudatos lény, aki a dharma szerint próbálja igazítani életét, s a dharmát a kinyilatkoztatás fedi fel – így a tudatlan az, aki elfordul a szentírástól.
Hitetlen (aśraddadhāna) az, aki bár ismeri, ám nem bízik a mester vagy a szentírás szavában, aki halogató (Rámánudzsa kiegészítése), illetve aki veszekedő természetű (Baladév).
A kétkedő (saṁśayātmā) szót Sankara egyszerűen csak lefordítja: akinek természetévé vált a kétkedés (a saṁśaya-ātmā összetett szó, a saṁśaya jelentése kétely, az ātman szóösszetétel utótagjaként valamilyen természetűt jelent). Srídhar Szvámí nyomán a kételkedést az embernek önmagában való kételkedéseként értelmezik: aki ugyan találkozott a tudással, bízik is benne, ám abban nem, hogy általa ő maga is célba juthat. S az ilyen – ma úgy mondanánk: önbizalomhiánnyal küszködő ember – előtt elzárul a lehetőség, semmilyen célját nem éri el (nem lesz boldog), sem e világban, sem következő születésben. Sríla Prabhupád kommentárjában a kétkedő az, aki nem az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként tekint Krsnára: „a kételkedőknek tehát nincs helyük a lelki felszabadulás folyamatában.”

A hosszan fenntartott kételkedő állapot valóban romboló, felőrli az embert. Úgy jár, mint a Buridán szamara, aki egyforma távolságra áll két ínycsiklandó szénakupac között, s mert nem tud dönteni, elsőként melyikből falatozzon, éhen hal. A szanszkrt saṁśaya szó is a tétovázással áll kapcsolatban, a szó gyökének (saṁ-śī) jelentése tétovázik, habozik, bizonytalankodik.
Ám a kétely nem csupán pusztító hatású… erőforrás is lehet, a további kutatásra, a mélyebb megértésre ösztönző tényező. Gautama Nyája-szútrája így definiálja a kételyt: „A kétség (saṁśaya) a tárgy sajátosságát kutató megfontolás. Több dolog közös tulajdonságának tapasztalásából, véleménykülönbségből, valamint a tapasztalás bizonytalanságából származik.” (NS. 1.1.23.) Azaz a kétely, a bizonytalanság forrása lehet
- elégtelen ismeret: mert egy eredmény több okból is következhet, ezért a következmény tapasztalásából nem lehetünk biztosak annak okában,
- véleménykülönbség: tekintélyek ellentmondónak tűnő álláspontjai – ide sorolhatók eddigi meggyőződéseink, megértéseink is,
- bizonytalan tapasztalás: érzékcsalódás.
Az így felmerülő kétely jó, mert ösztönző erőt jelent, további vizsgálatra sarkall, így a megismerés szolgálatába áll. A kétely így visz lépésről lépesre előre a végkövetkeztetés felé (NS. 2.1.7.) . Fontos megkülönböztetnünk az örökös kételyt (Gautama terminológiájával: atyanta-saṁśaya), mely egy helyben topogást, s így egyre elmélyülő tehetetlenség-állapotot jelent, és a kétely-megismerés ciklusokra épülő fokozatosan megszilárduló bizonyosságot – aminek szép példáját éppen a Bhagavad-gítában Ardzsuna mutatja. Minden egyes ilyen kétely-megismerés ciklus nyugvópontja a döntés. Gautama definíciójával: a döntés a kétség megszüntetése a felmerült érvek és ellenérvek alapján. (NS. 1.1.41.) A döntés tehát felszámolja a kételyeket, ám minél többet tud az ember, újabb, mélyebb kérdések merülnek fel benne – ez a kutatás természetes folyamata.
Néhány további szempont: a döntést sem kell elsietni: akkor kell meghozni, amikor minden szükséges információ a rendelkezésünkre áll. Bár vannak olyan kérdések, kételyek, melyeket nem jó hosszan elnyújtani, mert akkor a kételkedés állapottá, alaptermészetté merevedik. Ez pedig veszélyes, kudarchoz vezet, ahogy a szóban forgó vers is mondja… ennél a hibás döntés is jobb, hiszen kevesebb kárt okoz.

Mit tegyen hát a gyakorló, ha tetten éri gondolataiban a kételyt? A fentiekben a megismeréssel kapcsolatban szóltunk a kételyről, ám a kétely nem csupán intellektuális tényező, hanem a bizonytalanság érzete is – feloldása során tartsuk szem előtt ezt is.
Ha a gyakorló megretten és elnyomja kétségét, az a felszín alatt tovább mardossa, megoldatlan problémaként kísérti majd – ez tehát hosszú távon nem jó megoldás. Használja inkább a kutatás erőforrásaként: a megismerés, a tudás, ám az elmélyülő érzelmi elkötelezettség, és a más lelki gyakorlatai során megerősödő hite segítségével is megszabadulhat a kételytől. Azonban az intellektuális kérdésekre sem a hit, sem az érzelmi biztonság nem jelent választ – Krsna is tételesen megválaszolta Ardzsuna kérdéseit.

S mit tehet a közösség, ha egy kételkedő gyakorlóra lel tagjai közt? Hibás, ám gyakori reakció, hogy a közösség ilyenkor elutasítással reagál: akiben kétely ébred, másokat is „megfertőzhet”, ezért karanténba zárás, kiközösítés a válasz. Ám ez nem segít az egyénnek, csak a biztosnak vélt talajt is kihúzza a lába alól, így elmélyíti válságát, de a közösségnek sem, csupán rámutat annak erőtlenségére. A helyes megoldás felkarolni, segíteni azt, akiben kétely ébredt: érzelmi biztonságot adni, vagy a megértéshez szükséges együttgondolkodásban segíteni – ez ilyenkor a társak feladata.