ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 2.

Bhartrhari versei a vairágjáról. A világi lét múlandósága és a vairágja, a ragaszkodásmentes függetlenség szépsége.

bhoge rogabhayaṁ kule cyutibhayaṁ vitte nṛpālādbhayaṁ
māne dainyabhayaṁ bale ripubhayaṁ rūpe jarāyā bhayam |
śāstre vādibhayaṁ guṇe khalabhayaṁ kāye kṛtāntādbhayaṁ
sarvaṁ vastu bhayānvitaṁ bhuvi nṛṇāṁ vairāgyam evābhayam ||31||

Élvezetben a betegségtől, családban az eltévelyedett utódtól, vagyonosan a királytól,
megbecsülésben a lealacsonyodástól, ereje teljében lévő az ellenségtől, szépként az öregedéstől,
a tan művelésekor az ellentmondó vitázótól, az erényes a gonosztól, testben a végtől –
minden létező félelemmel teli, e világon csupán a ragaszkodásaitól megszabadult a félelemnélküli.

Gazdagságban a kór ijeszt, s fejedelem, kincsünket elvámoló;
tisztességben a szégyen és a lebukás; s fő rettegésünk: halál;
minden félnivaló, csupán aki lemond, nincs néki mit félteni.
(Weöres Sándor fordítása)

āyur varṣa-śataṁ nṛṇāṁ parimitaṁ rātrau tadardhaṁ gataṁ
tasyārdhasya parasya cārdham aparaṁ bālatva-vṛddhatvayoḥ |
śeṣaṁ vyādhi-viyoga-duḥkha-sahitaṁ sevādibhir nīyate
jīve vāri-taraṅga-cañcalatare saukhyaṁ kutaḥ prāṇinām ||49||

Az emberek élethossza száz esztendőre szabott. Annak fele az éj sötétje.
A másik felének megint csak a fele gyerekkor és vénség.
A maradék betegséggel, elválással, boldogtalansággal társulva szolgálással, és más hasonlóval telik.
Az élet ingatag, akár a víz hullámzása – milyen boldogság juthat hát a teremtményeknek?

Száz év: emberi lét. Sötét fele az éj; fényes felének felét
gyermek-játszadozás, s a vénkor örökös fájdalma foglalja el;
és a többi idő: nyomor, szomoruság, gond, bú, ha elválni kell.
Víz hullámainál futóbb s viharosabb életbe mért vetsz reményt?
(Weöres Sándor fordítása)

kṣaṇaṁ bālo bhūtvā kṣaṇamapi yuvā kāma-rasikaḥ
kṣaṇaṁ vittair hīnaḥ kṣaṇamapi ca sampūrṇa-vibhavaḥ |
jarā-jīrṇair aṅgair naṭa iva valīmaṇḍita-tanuḥ
naraḥ saṁsārānte viśati yama-dhānī-yavanikām ||50||

Egyik pillanatban gyerekként mutatja magát, a másikban szerelmes ifjú,
hol vagyontalan, máskor dúskál a gazdagságban.
Elaggott testtel, ráncos bőrbe bújva – akár egy színész –
az ember élete végén a Halál színpadának függönye mögé lép.

aśīmahi vayaṁ bhikṣām āśāvāso vasīmahi |
śayīmahi mahīpṛṣṭhe kurvīmahi kimīśvaraiḥ ||55||

Együnk alamizsnát, öltözzünk a végtelen térbe,
aludjunk a föld színén, mit kezdjünk hát az urakkal?

Levegő az öltözetünk, alamizsna az ételünk,
a föld háta a fekhelyünk - királyokkal mit kezdhetünk?
(Vekerdi József fordítása)

na naṭā na viṭā na gāyakā
na ca sabhyetara-vāda-cuñcavaḥ |
nṛpam īkṣitum atra ke vayaṁ
stana-bhārānamitā na yoṣitaḥ ||56||

Sem komédiások, sem udvaroncok, sem énekmondók
nem vagyunk, sem a közönséges társalgás csűrcsavarói.
Miért mennénk hát királyt látni,
nem vagyunk a keblei súlyát cipelő prostituáltak!

prāptāḥ śriyaḥ sakala-kāma-dughās tataḥ kiṁ
nyastaṁ padaṁ śirasi vidviṣatāṁ tataḥ kiṁ |
sampāditāḥ praṇayino vibhavais tataḥ kiṁ
kalpasthitās tanubhṛtāṁ tanavas tataḥ kim ||67||

Eléred a vagyont, megannyi vágy kívánságteljesítő tehenét – és aztán?
Letett lábad ellenségeid fején nyugszik – és aztán?
Barátaid dúskálnak a gazdagságban – és aztán?
A világkorszak végéig élnek az emberek – és aztán?

Minden siker teneked illatozik - de aztán?
Száz fej lehull katona-lépted ellődd - de aztán?
Sok híved és vagyonod éke diszít - de aztán?
Míg sors kereng, virul az emberi test - de aztán?
(Weöres Sándor fordítása)

bhaktir-bhave maraṇa-janma-bhayaṁ hṛdisthaṁ
sneho na bandhuṣu na manmathajā vikārāḥ |
saṁsarga-doṣa-rahitā vijanā vanāntā
vairāgyam asti kimitaḥ param-arthanīyam ||68||

Siva híve vagyok, szívemben a halál és újjászületés félelme lakik,
nem vonzanak sem a rokonok, sem a szerelmes érzések,
a világi kapcsolatok veszélyeitől távol, magányosan élek az erőben –
ez ragaszkodásmentes függetlenség. Mi lehetne ennél kívánatosabb?

kiṁ vedaiḥ smṛtibhiḥ purāṇapaṭhanaiḥ śāstrair mahāvistaraiḥ
svarga-grāma-kuṭī-nivāsa-phaladaiḥ karma-kriyā-vibhramaiḥ |
muktvaikaṁ bhava-duḥkha-bhāra-racanā-vidhvaṁsa-kālānalaṁ
svātmānanda-pada-praveśa-kalanaṁ śeṣair vaṇig-vṛttibhiḥ ||71||

Mit ér a Véda, a Szent Hagyomány, a puránák tanulmányozása, a terjengős szentírások?
Mit érnek a mennyei falvak kunyhóiban lakozást ígérő rítusok útvesztői?
Kivéve egyet! ez a lét szenvedésének terhét megszüntető világvége-tűz,
mely révén a lélek boldogság-örökébe lép. Mire a többivel, a kufárok dolgával?

Világvége-tűz: szó szerint idő-tűz (kāla-anala), az idők végezetén a mindenséget felperzselő tűz.

ragaszkodásmentesség – Bhartrhari versei, részletek Vairágja-satakamból 1.

A vairāgya szó gyöke a rañj, melynek jelentései: fest, pirosít, vonzódik, szerelmes lesz. A cselekvés megnevezése a rāga - festés, ragaszkodás, szerelem, érzés, vonzalom, és persze az átvitt értelemben a szó mint zenei szakkifejezés is ismeretes. A vi- tagadást vagy elválasztást jelentő igekötővel kiegészülve a virāga szó elidegenedést, szenvedélytől való mentességet, közömbösséget, nem ragaszkodást jelent, a vairāgya pedig ennek az állapotnak a megjelölése. Bár a vairāgya kifejezést gyakran leegyszerűsítve lemondásként fordítják, a szanszkrt fogalom egészen más képzetet kelt az olvasóban, mint a magyar lemondás szó. A lemondás jelenthet valamilyen megváltozhatatlannak tartott rosszba való belenyugvást, és az ebből fakadó csüggedtséget. Jelenthet áldozatvállalást valamilyen nemesebb cél érdekében, vagy a mai nehézség vállalása a jövőben várt jutalomért. Ezzel szemben a szanszkrt szó az attitűd megváltoztatását jelenti, a világi ragaszkodásról való megfeledkezést. Miként a kisgyermek, amikor a veszélyes olló helyett valami más, szépségesen csillogó – ám nem veszélyes – játékot kap. A transzcendens felé fordulás magával ragadja a figyelmét, az Isten felé fordulással automatikusan fordul el az anyagvilágtól.
Igen ám, de ez az állapot nem következik be azonnal. Az olló túlságosan vonzó – hiszen az ember egész eddigi élete az érzékei bűvkörében telt. A versek részben erről szólnak: lám, annyi mindent megtettem már, mégis ott bennem a sóvárgás. Rāga van még, nem vairāgya. Aztán az értelem meggyőzése: intés a világ hiábavalóságára.

utkhātaṁ nidhiśaṅkayā kṣititalaṁ dhmātā girerdhātavo
nistīrṇaḥ saritāṁ patir nṛpatayo yatnena saṁtoṣitāḥ |
mantrārādhanatatpareṇa manasā nītāḥ śmaśāne niśāḥ
prāptaḥ kāṇavarāṭako'pi na mayā tṛṣṇe sakāmā bhava ||3||

A föld felszíne feldúlva már a kincs reményében, a hegyek érce is kiolvasztva,
a folyók ura, az óceán átszelve, a föld urai, a királyok pedig gondosan elégedetté téve.
Mantrákkal, imádattal és odaszentelt gondolatokkal is sok éj eltelt már a halottégetőnél,
ám egy lyukas kétfillért sem ért az egész: a vágyam nem csillapult.

Sok éj eltelt már a halottégetőnél: a halottégető hely az elmúláson való, az anyagvilág hiábavalóságán való meditáció helye.
Lyukas kétfillért: szó szerint kāṇa-varāṭakaḥ, törött kagylópénz.

bhogā na bhuktā vayameva bhuktāḥ
tapo na taptaṁ vayameva taptāḥ |
kālo na yāto vayameva yātās
tṛṣṇā na jīrṇā vayameva jīrṇāḥ ||7||

Nem mi élveztük a gyönyöröket, csak használtak bennünket,
nem vállaltunk vezeklést, csupán gyötrődtünk,
az idő sem telt, mi múltunk el,
nem enyészett el a vágy sem, mi vénültünk meg.

Az első két páda a szavak többes jelentésével játszik. A bhuj ige jelentései: eszik, élvez, használ, birtokol, a bhoga így étel, élvezet, világi gyönyör is. A tap ige ragyog, süt (a Nap), melegít, vagy szenved. A tapas, az önfegyelmezés, vezeklés a tap igéből származik. Első megközelítésben mert a tapas önsanyargatás, ám az önfegyelmezés valójában belső tűz – s ez a belső tűz adja az aszkéta hajtóerejét.

valībhirmukham ākrāntaṁ palitair aṅkitaṁ śiraḥ |
gātrāṇi śithilāyante tṛṣṇaikā taruṇāyate ||8||

Az arc ráncos és elcsigázott, fejen szürke bélyeg,
a végtagok gyöngék, erőtlenek – csupán a sóvárgás fiatal!

Arcomat ráncok szántják fel, fejemet fehérség lepi,
mind a tagok leroskadnak; ifjú csupán a vágy maradt.
(Weöres Sándor fordítása)

āśā nāma nadī manorathajalā tṛṣṇātaraṅgākulā
rāgagrāhavatī vitarkavihagā dhairya-druma-dhvaṁsinī |
mohāvarta-sudustarātigahanā prottuṅgacintātaṭī
tasyāḥ pāragatā viśuddhamanaso nandanti yogīśvarāḥ ||10||

Remény – így hívják a folyót, hol a vágy vizén a mohóság kelti a hullámokat.
Ragaszkodás-krokodilok és képzelet-madarak lakják, a higgadt nyugodtság fáját mossa alá.
Örvénye az illúzió, átkelni rajta képtelenség, mélye végtelen, aggodalom a martja.
A tiszta elméjű nagy jógík mégis túljutnak rajta, s a túlparton örvendeznek.

Vágy: eredetiben mano-ratha, a gondolatok szekere. A remény folyójának vize az áradó, és minden helyet kitöltő vágy, melyet a mohóság korbácsol fel. Mélyén a ragaszkodás ejt ragadja meg az átkelni szándékozót, akár a krokodil (grāhavatī, azaz megragadó). A folyó a szárnyaló képzelet madarainak otthona, s vize lassan de biztosan kimossa a higgadtság fájának gyökerét, hogy aztán a fa a vízbe zuhanjon. Máshol az illúzió örvénye húz a mélybe, s partoldala meredek és magas – leküzdhetetlen akadály, mint az aggodalom.

Mély széles folyam-ágy: Remény. Vize a Kéj. Sok szennyes habfodra: Vágy.
Szenvedély krokodilja lent. Önuralom fáját alámosni kész.
Át nem lábolod: ott a tárt zuhatag és örvény, a nagy Balgaság.
És kik végülis átjutottak a folyón: a Jóga szent bölcsei.
(Weöres Sándor fordítása)

avaśyaṁ yātāraś cirataram uṣitvāpi viṣayā
viyoge ko bhedas tyajati na jano yat svayam amūn |
vrajantaḥ svātantryād-atula-paritāpāya manasaḥ
svayaṁ tyaktā hyete śama-sukham anantaṁ vidadhati ||12||

Az érzéki élvezetek végül szükségszerűen elhagynak, bármeddig is voltak velünk.
Az elkülönülés elválás. Amit az ember nem saját elhatározásából ad fel,
az összehasonlíthatatlanul nagyobb gyötrelmet jelent, mint a szabad akaratból történő elhagyás.
Ha az ember maga mond le róluk, az békét, és végtelen boldogságot eredményez.

A kéjek távoznak, letelik idejük, hogyha jön a vég.
Ha múlásuk nem kár: minek a zokogás, mért nem örülünk?
Ha tán önszántukból hagynak oda: hiány gyötri a szivet;
ha megválunk tőlük: mi amit akarunk? béke, nyugalom.
(Weöres Sándor fordítása)

Akármeddig tartott, ha ideje lejár, elfut az öröm.
Ha úgyis válnod kell: te sohase maradsz, hagyd magad el őt!
Ha búcsút int néked, de te nem akarod: kín, ha tovaszáll.
Ha elfordulsz tőle: igazi örömöd lesz a nyugalom.
(Vekerdi József fordítása)

dhanyānāṁ girikandareṣu vasatāṁ jyotiḥ paraṁ dhyāyatāṁ
ānandāśrukaṇān pibanti śakunā niḥśaṅkam aṅkeśayāḥ |
asmākaṁ tu manorathoparacita-prāsāda-vāpītaṭa-
krīḍā-kānana-keli-kautuka-juṣāmāyuḥ paraṁ kṣīyate ||14||

A hegyek barlangjaiban élő, a Legfőbb Fényen meditáló áldottak
örömkönnyeinek cseppjeit aggodalom nélkül kortyolják az ölükben ülő madarak.
Ám mi ábrándjaink kastély mellett, a tóparti
öröm-ligetben élvezett enyelgés vágyához fordulva apasztjuk életünket.

bhikṣāśanaṁ tadapi nīrasamekavāraṁ
śayyā ca bhūḥ parijano nijadehamātram |
vastraṁ viśīrṇa-śatakhaṇḍamayī ca kanthā
hā hā tathāpi viṣayā na parityajanti ||15||

Ételem alamizsna, valami száraz, íztelen, napjában egyszer,
ágyam a föld, társaságom a saját testem,
ruhám lerongyolódott, száz darabból vart gúnya,
és mégis, ó, jaj! az érzéktárgyak nem hagytak itt!

A viṣaya jelent érzéktárgyat, általában valami célját, tárgyát, illetve (gyakran többesszámban) az érzéki élvezeteket. Az aszkéta korlátozza a vágyait, igyekszik kizárni minden lehetőséget annak betöltésére, ám a vágy etttől nem vonul vissza. A transzcendens valamiképpen való megtapasztalása változtat a vágyak irányán. Ahogy a Bhagavad-gítá írja:
Az érzéktárgyak elkerülik a fegyelmezett testetöltöttet,
a vonzalom kivételével. Ám a Legfelsőbbet megpillantva még a vonzalom is abbamarad. (Bg. 2.59.)

Étkem csupán az alamizsna meg egy pohár víz;
fekvőhelyem fekete föld, utitárs a testem,
koldus-ruhámat a nagy ég tartja össze,
ó jaj! de vágyaimat el nem emészti semmi.
(Weöres Sándor fordítása)

ajānan dāhātmyaṁ patatu śalabhas tīvradahane
sa mīno'pyajñānād vaḍiśa-yutam aśnātu piśitam |
vijānanto'pyete vayam iha vipajjāla-jaṭilān
na muñcāmaḥ kāmān ahaha gahano moha-mahimā ||18||

Tudatlanul repül a lepke a lobogó tűzbe, hogy ott megperzselődjön,
tudatlansága miatt kapja be a hal a horogra tűzött húst.
Ám mi tudatosan bonyolódunk a balsors hálójába,
s mégsem szabadulunk meg vágyainktól! Ó, jaj, milyen nagy illúzió hatalma!

Nárada: Bhakti-szútrák, 3.

Harmadik fejezet – szádhana – a szeretet kibontakoztatásának útja-módja

tasyāḥ sādhanāni gāyanty-ācāryāḥ | 34

tasyāḥ – azé; sādhanāni – eszközeit; gāyanti – éneklik; ācāryāḥ – mesterek

A (bhakti) eszközeiről énekelnek a mesterek.

A sādhana olykor a kemény önfegyelmező gyakorlatok szinonimájaként használják – ám a sādhana egyszerűen lelki gyakorlatot jelent. A szó a sādh befejez, lezár jelentésű igéből származik, a jelentése befejezés, beteljesülés – azokat a módszereket jelenti, melyek elvezetnek a befejezéshez (sādhya – elvégzendő, befejezendő), a kívánt célhoz. A mester megjelölésére a szútra az ācārya szót használja: a szó az ācar (cselekszik, gyakorol) igéből származik, az ācārya így a cselekedeteivel tanító mester. A bhakti sajátos jellemvonása, hogy a mesterek nem csupán ismeretet közölve tanítanak, hanem énekelnek.

Milyen módon segíthetjük szívünkben az önátadó szeretet kibontakoztatását? A következő négy szútra e kérdésre keresi a választ.

tat-tu viṣaya-tyāgāt saṅga-tyāgāt ca | 35

tat – az; tu – ám; viṣaya-tyāgāt – érzéktárgyak feladása folytán; saṅga-tyāgāt – társaság (ragaszkodás) feladása folytán; ca – és

A (szádhana) az érzéktárgyak feladása, a ragaszkodás feladása,

A saṅga ragaszkodást és társulást esetünkben világi társulást is jelent. A szöveg nem pontosítja ezt – szándékosan, hiszen mindkettő elhagyandó.

avyāvṛtta-bhajanāt | 36

avyāvṛtta-bhajanāt – a szüntelen („nem elválasztott”) imádat folytán

a szüntelen imádat,

loke'pi bhagavad-guṇa-śravaṇa-kīrtanāt | 37

loke – világban; api – még; bhagavat-guṇa-śravaṇa-kīrtanāt – a magasztos tulajdonságainak hallása és magasztalása folytán

az Úr tulajdonságainak hallása és magasztalása, még a világban is,

mukhyatas-tu mahat-kṛpayaiva bhagavat-kṛpā-leśād vā | 38

mukhyataḥ – mindenek fölött; tu – ám; mahat-kṛpayā – nagy kegyével; eva – bizony; bhagavat-kṛpā-leśāt – a magasztos kegyének darabkája folytán; vā – vagy

ám mindenekelőtt a nagy (lelkek) kegye, vagy a magasztos kegyének egy morzsája.

A bhakti szádhanái tehát: 1. érzéktárgyak iránti vonzalom feladása, 2. a világi ragaszkodás (és társulás) feladása, 3. állandó bhadzsan, 4. Isten tulajdonságainak hallása és magasztalása, 5. a nagy lelkek kegye, 6.isteni kegy. A bhakti eszköztárának elemei két nagy csoportba sorolhatók: lelki gyakorlatokra, melyek végzése a gyakorlón múlik, és egy mikrocseppnyi isteni kegyre, ami megjelenhet a könyörületes nagy lelkek társaságaként is.
Más felsorolások is ismeretesek. Rúpa gószvámí a szádhana-bhakti hatvannégy elemét sorolja fel. A legfontosabbak: „Szentek társasága, a Szent Név magasztalása, a Bhágavata hallása, Mathurában (azaz szent helyen) élni, Srí Múrti hithű imádata.” (sādhu-saṅga nāma-kīrtana bhāgavata-śravaṇa | mathurā-vāsa śrī-mūrtira śraddhāya sevana || Cscs. 2.22.128. A Bhágavata kettős jelentésű: vonatkozhat a Bhágavata-puránára, de a Magasztos Úr híveire is.)
Mikor Csaitanja Maháprabhu bengáli hívei Orisszából hazaindulván instrukciót kértek, a szádhana-bhakti esszenciájaként az alábbi választ kapták: „Az Úr így felelt: A vaisnavák szolgálata és a Szent Név zengése – tedd e kettőt, s hamarost eléred Srí Krsna lábát!” (prabhu kahe: vaiṣṇava-sevā nāma-saṅkīrtana | dui kara śīghra pābe śrī-kṛṣṇa-caraṇa || Cscs. 2.16.70.)

mahat-saṅgas-tu durlabho'gamyo'moghaś-ca | 39

mahat-saṅgaḥ – a nagyok társasága; tu – ám; durlabhaḥ – nehezen elérhető; agamyaḥ – kifürkészhetetlen; amoghaḥ – hathatós; ca – és

Ám a nagy (lelkek) társasága ritka, kifürkészhetetlen és hathatós.

„Ritka”, szó szerint „nehezen elérhető” (dur-labhaḥ), nem terem minden útszéli bokorban. „Kifürkészhetetlen”, azaz nincs rá racionális magyarázat, indokolatlan. Ám hathatós. A bhakti a bhakti gyakorlóitól tanulható meg.

labhyate'pi tat-kṛpayaiva | 40

labhyate – el van érve; api – még; tat-kṛpayā – az ő kegyével; eva – bizony

Az ő kegye által érhető el,

A nagy lelkek Isten hívei felé nyújtott keze.

tasmiṁs-taj-jane bhedābhāvāt | 41

tasmin – azért; tat-jane – az ő embere; bheda-abhāvāt – különbség nem létezése folytán

mert nincs különbség ő, és híve közt.

tad-eva sādhyatāṁ tad-eva sādhyatām | 42

tat – azt; eva – bizony; sādhyatām – elérendőt; tat – azt; eva – bizony; sādhyatām – elérendőt

Bizony, azt kell elérni, azt kell elérni.

Megtudtuk, mi a teendő. S mi a leginkább elkerülendő?

duḥ-saṅgaḥ sarvathaiva tyājyaḥ | 43

duḥ-saṅgaḥ – rossz társaság; sarvathā – mindenképpen; eva – bizony; tyājyaḥ – feladandó

A rossz társaság mindenképpen kerülendő,

kāma-krodha-moha-smṛti-bhraṁśa-buddhi-nāśa-sarva-nāśa-kāraṇatvāt | 44

kāma-krodha-moha – a kéj, a düh, az illúzió; -smṛti-bhraṁśa – emlékezet-vesztés; -buddhi-nāśa – értelem elmúlása; -sarva-nāśa – mindennek az elmúlása; -kāraṇatvāt – oka miatt

mert ez a kéj, a harag, az illúzió, az emlékezet-vesztés, az értelem elmúlása és a teljes elbukás oka.

A saṅga jelentései összegyűlés, érintkezés, társaság és ragaszkodás, vonzalom. A nagy lelkek társaságának ellenpontjaként az előző szútra duḥ-saṅgája elsősorban nyilván a rossz társaságra vonatkozik. Ám a következmények felsorolása a Bhagavad-gítát idézi, ahol – a szövegkörnyezetből következően – a saṅga ragaszkodást jelent: „Az érzéktárgyakon merengő emberben ragaszkodás ébred (az érzéktárgyak) iránt, a ragaszkodásból vágy születik, a vágyból (pedig) düh. A dühből elvakultság (azaz teljes illúzió) lesz, az elvakultságból emlékezetzavar, az emlékezetvesztés értelemvesztéshez vezet, az értelemvesztés miatt pedig elbukik (az ember).” (dhyāyato viṣayān puṁsaḥ saṅgas teṣūpajāyate | saṅgāt saṁjāyate kāmaḥ kāmāt krodho’bhijāyate || krodhād bhavati saṁmohaḥ saṁmohāt smṛti-vibhramaḥ | smṛti-bhraṁśād buddhi-nāśo buddhi-nāśāt praṇaśyati || Bg. 2.62-63.) Így nyilvánvaló: a duḥ-saṅga valóban vonatkozik a rossz társaságra, és a világi ragaszkodásokra egyaránt. Nem minden ragaszkodás rossz: Istenhez, híveihez, a tanhoz, az igazsághoz való ragaszkodás inkább kívánatos. Az érzékek tárgyai sem rosszak önmagukban, s nem is az érzékeket kell megsemmisíteni, vagy az érzékelést megszüntetni –használja az ember érzékeit Istennel kapcsolatban: „Mikor független (ragaszkodástól mentes) személyek (a világi) tárgyakat a megfelelő módon, Krsna szolgálatában eltökélten használják, azt helyes lemondásnak (yukta-vairāgya) nevezik.” (Brsz. 1.2.255.) – javasolja Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban. A lemondás nyelvünkben olykor az önmegtagadás, esetleg a valamitől kényszerű megfosztatás szinonimája – itt azonban nem erről van szó, inkább a függetlenségről, ragaszkodásmentességről (a vairāgya szó éppen ezt fedi). Dzsíva gószvámí kommentárjában józanságra intő és gyakorlatias gondolattal értelmezi Rúpa gószvámí fenti definícióját: a megfelelő mérték legyen önnön odaadásunk mértéke. Olyan ez, mint a régi íjász-analógia: ha a lemondás íját túlfeszíti a gyakorló, az eltörik. Ha nem feszíti meg kellőképpen, a nyílvessző nem ér célt.

taraṅgāyitā apīme saṅgāt samudrāyante | 45

taraṅgāyitā – „hullámkodottak”; api – bizony; ime – ezek; saṅgāt – ragaszkodás (társaság) folytán; samudrāyante – „tengerkednek”

Ezek (előbb) olyanok, akár a hullámok, (ám) a társaság folytán tengerré válnak.

Az apró hullámfodrok háborgó tengerré fokozódnak.

kas-tarati kas-tarati māyām yaḥ saṅgaṁ tyajati yo mahānubhāvaṁ sevate nirmamo bhavati | 46

kaḥ – ki; tarati – kel át; kaḥ – ki; tarati – kel át; māyām – illúziókeltő energián; yaḥ – aki; saṅgam – társaságot (ragaszkodást); tyajati – feladja; yaḥ – aki; mahā-anubhāvam – nagy kiválóságot; sevate – szolgál; nirmamaḥ – birtokvágynélküli; bhavati – lesz

Ki kel át, ki kel át a máján? Aki a (rossz) társaságot feladja, aki nagy szentet szolgál, aki birtokvágy nélkülivé válik,

Az isteni illúziókeltő energia, a májá óceánján átkelni – az óind tradíció gyakori metaforája az anyagvilágból való szabadulásra. Ez és a következő három szútra tizenkét pontban válaszol e kérdésre. A kérdés nem kötődik szorosan a bhaktihoz – így a válaszok sem feltétlenül, vagy azonos erővel. A magányos helyen élés (lásd a következő szútrát) sem feltétele, sem következménye az odaadó szeretetnek – bár lehet velejárója, hiszen a világi nyüzsgéstől távoli hely segítheti az Isten felé fordulást. Átvitt értelemben gondolhatunk a „magányos helyre” lelki gyakorlatként – mint a világi nyüzsgésből kivonódó meditáció, hiszen a hely belső helyre, tudatállapotra is utalhat. Mások szádhanaként kapcsolódnak a bhaktihoz (például a szentek társasága, az ő szolgálatuk), vagy annak következményei (birtokvágy nélkülivé válni).

yo vivikta-sthānaṁ sevate yo loka-bandham-unmūlayati nis-traiguṇyo bhavati yo yoga-kśemaṁ tyajati | 47

yaḥ – aki; vivikta-sthānam – magányos helyen; sevate – él; yaḥ – aki; loka-bandham-unmūlayati – a világi köteléket gyökerestül kitépi; nis-trai-guṇyaḥ – „nem három gunás”; bhavati – lesz; yaḥ – aki; yoga-kśemam – biztonsággal törődést; tyajati – feladja

aki magányos helyen él, aki a világi kötelékeket gyökerestől kiirtja, felülemelkedett a három kötőerőn, s nem törődik a biztonsággal,

A Bhagavad-gítában is hasonló gondolatokkal találkozhatunk: „A védák témái a három kötőerővel kapcsolatosak, ám te, Ardzsuna, emelkedj felül a három kötőerőn, légy a kettőségektől mentes, mindig az igazságban élő, a biztonsággal nem törődő, az átmanban szilárd!” (traiguṇya-viṣayā vedā nistraiguṇyo bhavārjuna | nirdvandvo nitya-sattva-stho niryoga-kṣema ātmavān || Bg.2.45.)

yaḥ karma-phalaṁ tyajati karmāṇi saṁnyasyati tato nirdvandvo bhavati | 48

yaḥ – aki; karma-phalam – tett gyümölcsét; tyajati – feladja; karmāṇi – tetteket; saṁnyasyati – feladja; tataḥ – ezért; nir-dvandvaḥ – „nem kettősséges”; bhavati – lesz

aki lemond a tett gyümölcséről, feladja a cselekvést, ezért túljut a kettősségeken,

yo vedān-api saṁnyasyati kevalam-avicchinnānurāgaṁ labhate | 49

yaḥ – aki; vedān – védákat; api – bizony; saṁnyasyati – feladja; kevalam – teljes, kizárólagos; avicchinna-anurāgam – szakadatlan ragaszkodást (szeretet); labhate – elér

aki még a védákat is feladja, (és) a kizárólagos, szakadatlan szeretetet éri el.

„A védákat is feladja”: lásd a 47., és korábban a 8. szútrához fűzött megjegyzéseket.
A fentiek közül legszorosabban az utolsó válasz (a kizárólagos, szakadatlan szeretetet éri el) kapcsolódik a bhaktihoz, nem véletlenül utolsóként a sorban: ez teszi fel a koronát a felsorolásra.

sa tarati sa tarati sa lokāṁs-tārayati | 50

saḥ – ő; tarati – átkel; saḥ – ő; tarati – átkel; saḥ – ő; lokān – világot; tārayati – átviszi (átkelésre készteti)

Ő kel át, ő kel át, s a világot is átviszi.

A gondolatmenetet lezáró szútra még inkább kiemeli a többi közül az Istenhez a kizárólagos, szakadatlan szeretettel kapcsolódó hívét. Ki kel át a máján? A válasz felsorol tizenkét pontot, ám legerőteljesebben az utolsóra mutat rá: ő kel át a máján, és átkelésre készteti az egész világot!

~~~~~~~~~~~~
· Bhakti Kamala Tírtha Mahárádzs irodalmi fordítása, megjelent a Kagylókürtben
· Nárada: Bhakti-szútrák a Slókamálán