A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentírás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentírás. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. október 25., szombat

a Bhagavad-gítá esszenciája 4. rész


Jámunácsárja Bhagavad-gítá kommentárjának utolsó része:

deha-svarūpam ātmāpti-hetur ātma-viśodhanam |
bandha-hetur vivekaś ca trayodaśa udīryate ||17||

A test alapvető jellemvonásait, a Lélek elérésének módját, az elme megtisztítását,
a kötöttségek okát és a megkülönböztetés tudományát tárgyalja a tizenharmadik fejezet.



A fejezet 6-7. versei az anyagi tettek mezejét definiálják – ez a test eredeti természete. A Lélek elérésének módjai, a lelki tudás jellemzői a 8-12. versekben olvashatók. Az elme megtisztítása a „megismerendő” (jñeyam) a 13. verstől kezdődő részre vonatkozik, míg a kötöttség okairól a 20-22. versek szólnak. A megkülönböztetés a prakrti (anyag) és a purusa (lélek) megkülönböztetése, melyről a 24. verstől kezdődő részben olvashatunk.

guṇa-bandha-vidhā teṣāṁ kartṛtvaṁ tan-nivartanam |
gati-traya-sva-mūlatvaṁ caturdaśa udīryate ||18||

Az anyagi természet kötőerőiről, működésükről, a kötőerők meghaladásáról,
és a három kötőerő forrásáról is szól a tizennegyedik fejezet.



A szanszkrt guṇa szó egyaránt jelent minőséget, tulajdonságot, de fonalat vagy kötelet is. Így ez az egyetlen szó elmondja, hogy a háromféle anyagi minőség evilághoz bilincselő kötelék. A tizennegyedik fejezet részletesen szól a három guṇa működéséről.
A kötőerők meghaladása: „Aki teljesen az odaadó szolgálattal foglalja le magát, és nem esik vissza semmilyen körülmények között, az egyszeriben túllép az anyagi természet kötőerőin, s így elér a Brahman síkjára.” (14.26.)
A kötőerők forrása: „Én vagyok Brahman alapja, valamint a kifogyhatatlan nektár, a végérvényes vallás és az abszolút boldogság beteljesülése.” (14.27.)

acin-miśrād viśuddhāc ca cetanāt puruṣottamaḥ |
vyāpanād bharaṇāt svāmyād anyaḥ pañcadaśoditaḥ ||19||

A Legfőbb Személy egyaránt különbözik a tudatlansággal társult és a makulátlan lelkektől is,
minek oka mindent átható, gondoskodó, és uralkodó természete – ezt mondja el a tizenötödik fejezet.
 

„Kétféle lény létezik: a gyarló és a tévedhetetlen. Az anyagi világban minden lény gyarló, a lelki világban pedig mindenki tévedhetetlen. E kettőn kívül létezik a legnagyobb élő személyiség, Maga az Úr, aki behatolt a három világba, és fenntartja azokat. Miután Én transzcendentális vagyok, túl a gyarlón és a csalhatatlanon, s mert Én vagyok a leghatalmasabb, ezért a Legfelsőbb Személyként magasztalnak Engem a Védák és a világ. „(15.16-18.)
E három vers a megelőző fejezetekre is felteszi a koronát: a tizenharmadik a lelki tudásról, a Legfelsőbb eléréséről és az anyag és lélek különválasztásáról szóló részei miatt a megtisztult dzsíva-lelkeket idézi fel, a tizennegyedik az evilági kötőerőket, s az e kötelékekkel gúzsbakötött rab lelkek fogságát írja le, a tizenötödik fejezet pedig a Legfelsőbb Személyről szól.

devāsura-vibhāgokti-pūrvikā śāstra-vaśyatā |
tattvānuṣṭhāna-vijñāna-sthemne ṣoḍaśa ucyate ||20||

Az isteni és démoni tulajdonságok felosztása, valamint a szentírás, a tan követése,
hogy az igazságnak szentelt bölcsesség erős gyökeret ereszthessen – ez áll a tizenhatodik fejezetben.
 

 A vaśya szó szerint engedelmességet, irányítottságot jelent. A śāstra-vaśya, a tan, a szentírásoknak való alávetettség fogalmazódik meg a fejezet utolsó versében: „Az Írások irányadásából kell megérteni, hogy mi a kötelesség és mi nem. Miután az ember megismerte e szabályokat, cselekedjék úgy, hogy fokozatosan fejlődhessék általuk.”(16.24.) A fejezet első három verse az isteni tulajdonságokat sorolja, míg a 7.-verstől kezdődő rész a démoni gondolkodás jellemzése.

aśāstram āsuraṁ kṛtsnaṁ śāstrīyaṁ guṇataḥ pṛthak |
lakṣaṇaṁ śāstra-siddhasya tridhā saptadaśoditam ||21||

Démoniak, azaz a szentírással szembehelyezkedők sajátosságait, a szentírást követők kötőerők szerinti tulajdonságait,
valamint a tökéletességre jutottak jellemzőit írja le a tizenhetedik fejezet.



A tizenhetedik fejezet elején Ardzsuna arról kérdez, mi a helyzete azoknak, akik feladják a szentírások elveinek követését. Így Krsna beszél a szentírással szembehelyezkedőkről (17.5-6. versek), majd beszél az áldozat, az önfegyelmezés (vezeklés) és az adományozás kötőerők szerinti felosztásáról. Oṁ tat sat – e három szó jellemzi a tökéletesek tetteit, miként arról a 23. verstől kezdődő rész szól.

īśvare kartṛtā-buddhiḥ sattvopādeyatāntime |
sva-karma-pariṇāmaś ca śāstra-sārārtha ucyate ||22||

Az utolsó fejezetben az Úrnak szentelt tettekről és értelemről, a jóság kiválóságáról,
a saját (dharmánk) szerinti cselekvésről beszél (Krsna), majd összegzi a Gítát.
 

A tizennyolcadik fejezetben olvashatunk a lemondásról (18.2-11. versek) és a cselekvésről (13. verstől kezdődő rész). Kötőerők szerinti csoportosításban elemzi a cselekvés jellemzőit: a tettet meghatározó értelmet, magát a tettet, és a cselekvőt, az elhatározást, és az eredményt. A 41. verstől kezdődő rész szerint a saját dharmája szerinti kötelességeit végezve bárki elérheti a tökéletességet, végezetül a 64-66. versek a Bhagavad-gítá végkövetkeztetését mondják el.

A mű záró verseiben Jámunácsárja szól a Legfelsőbb iránti odaadásról, a három jógafolyamat összefonódásáról, és a beteljesülésről.

karma-yogas tapas tīrtha-dāna-yajñādi-sevanam |
jñāna-yogo jita-svāntaiḥ pari-śuddhātmani sthitiḥ ||23||

A cselekvés (karma) jógája az önfegyelmezés, a zarándoklat, az adományozás, az áldozat, s más tettekkel végzett szolgálatot jelent,
míg a megismerés (gjána) jógája megállapodás a megtisztult önvalóban, a megfegyelmezett gondolatok segítségével.

bhakti-yogaḥ paraikānta-prītyā dhyānādiṣu sthitiḥ |
trayāṇām api yogānāṁ tribhir anyonya-saṅgamaḥ ||24||

Az önátadó szeretet (bhakti) jógája a Legfelsőbb iránti kizárólagos szeretetben elmerülő meditáció.
E három jógafolyamat szorosan összekapcsolódik egymással.

nitya-naimittikānāṁ ca parārādhana-rūpiṇām |
ātma-dṛṣṭes trayo'py ete yoga-dvāreṇa sādhakāḥ ||25||

A Legfelsőbb imádataként megnyilvánult állandó és alkalmi kötelességek (elvégzése)
lélek-látóvá tesz – ennek beteljesülését támogatja a három jógafolyamat.



A Szentírás által megszabott időszakos és állandó rítusok mögötti cél a Legfelsőbb imádata. Az áhítat útjának fontos állomása a brahma-bhūta, a lelki lét felismerése, megélése. A lét lelki természetét felismerő nem bánkódik, nem vágyakozik, egyenlő minden élőlénnyel, s elnyeri az irántam való legfőbb odaadást – jelenti ki Krsna. (Bg. 18.54.) Ezt említi a vers lélek-látásként.

nirasta-nikhilājñāno dṛṣṭvātmānaṁ parānugam |
pratilabhya parāṁ bhaktiṁ tayaivāpnoti tat-padam ||26||

A tudatlanságon teljességgel felülkerekedve válik az ember lélek-látóvá, s a Legfelsőbbet követve
a legfőbb odaadást nyeri el. E (szívbéli) odaadás segítségével pedig az Úr lábaihoz ér.



„Aki az értelme által megtisztult, elméjét szilárd határozottsággal fegyelmezi, megvált az érzékkielégítés tárgyaitól, mentes a ragaszkodástól és a gyűlölettől, magányos helyen él, keveset eszik, testét és nyelvét fegyelmezi, mindig transzban van, lemondó, mentes a hamis egótól, az álhatalomtól, hamis büszkeségtől, kéjtől, dühtől és birtoklásérzettől, s békés, az biztosan felemelkedik az önmegvalósítás síkjára” (Bg. 18.51-53., szó szerint: brahma-bhūyāya kalpate – készen áll a brahman lét elérésére, az imént említett lélek-látásra.) „Aki ilyenformán eljutott a transzcendentális síkra, az egyszerre megvalósítja a Legfelsőbb Brahmant. Sohasem bánkódik, és nem is vágyik semmire, egyenlő minden élőlénnyel szemben. Ebben az állapotban tiszta odaadó szolgálatot ér el Énirántam.” (Bg. 18.54.)
Az Úr lábaihoz ér (tat-padam) a védahimnuszok és az upanisad-irodalom szokásos szófordulata, a pada szó többféle jelentése (láb, lábnyom, hely, célállomás, helyzet) miatt a szövegösszefüggés szerint különféleképpen fordítható.

bhakti-yogas tad-arthī cet samagraiśvarya-sādhakaḥ |
ātmārthī cet trayo'py ete tat-kaivalyasya sādhakāḥ ||27||

A szeretet jógája – ha valaki arra vágyik – elvezet minden bőség forrásához,
míg a három jógafolyamat a Lélekre vágyót az üdvösséghez vezetik.
 

Az üdvösséget a vers a kaivalya szóval írja el. Ez szó szerint kizárólagosságot jelent (a kevala – kizárólagos, elkülönült, egész, teljes szóból), a lélek teljes és végleges elkülönülését az anyagtól. Patanydzsali szerint: a gunák visszahúzódása, mikor a szemlélő eredeti természetében honol, s egyedül a tudatosság ereje (cit-śakti) van jelen. A Lélek kutatója (az arthin valamire törekvőt, vágyódót jelent) a három jógafolyamat segítségével elérheti a kaivalya állapotát.
Miként a Gítában is láthattuk: Isten feltárja isteni voltát annak, aki a szeretet jógájával közeledik őhozzá. (lásd 11.54.)

aikāntyaṁ bhagavaty eṣāṁ samānam adhikāriṇām |
yāvat prāpti-parārthī cet tad evātyantam aśnute ||28||

Mindezen törekvőket egyaránt a Magasztos Úr iránti kizárólagosság fűti,
ám a Legfelsőbb elérésére vágyó a végtelen (boldogságot) ízleli.
 

Mindhárom jógafolyamat útján egyedül az Abszolútat kutatják. A vers aikāntyam szava kizárólagost jelent, egyedüli, végső célt – az Úr valamely aspektusa felé fordul minden jóga. A Legfelsőbbet elérni vágyó jelölt őt éri el maradéktalanul – az atyanta („végen túl”) szó teljest, tökéletest jelent –, s egyben megízleli a végtelen boldogságot is (lásd: ānanda-mayo’bhyāsāt, Vsz. 1.1.12.). Bár a boldogság szót a vers nem mondja ki, mégis, indokoltnak látom a fordításba foglalni – a Legfelsőbb végtelensége, teljessége a lét, a tudatosság és a boldogság teljességét jelenti.

jñānī tu paramaikāntī tad-āyattātma jīvanaḥ |
tat-saṁśleṣa-viyogaika-sukha-duḥkhas tad-eka-dhīḥ ||29||

A bölcs az személy, ki egyedül a Legfelsőbbnek szenteli magát, és csakis tőle függ.
Az együttlét az egyedüli öröme, s csak az elválás a bánata – csak Urára gondol.
 

A vers a Gítá hetedik fejezetére utal. Krsna a hozzá közeledők négy csoportjáról szól (szenvedők, kíváncsiak, vagyonvágyók és bölcsek), s közülük a bölcset (jñānī) emeli ki: ő nitya-yukta, azaz „mindig összekötött”, azaz egyhegyű elmével mindig Krsnának szenteli magát, és eka-bhakti – szerető ragaszkodással (bhakti) az Elsődleges Létezőt (eka) imádja. (Bg. 7.17-18.)
A Szvámí Védánta Désika által kommentált szövegváltozatban így áll a vers, ám más Srí vaisnava forrásokban a második páda olvasata ez: tadāyattam ajīvanaḥ – tőle függő, nincstelen.

bhagavad-dhyāna-yogokti vandana-stuti-kīrtanaiḥ |
labdhātmā tad-gata-prāṇa-mano-buddhīndriya-kriyaḥ ||30||

A Legfelsőbbön meditálva, róla beszélve, őt imádva, hozzá fohászkodva és őt magasztalva
az ember életerői, gondolatai, értelme és érzékei csakis reá összpontosulnak.

nija-karmādi bhakty-antaṁ kuryāt prītyaiva kāritaḥ |
upāyatāṁ parityajya nyasyed deve tu tām abhīḥ ||31||

Saját kötelességétől kezdve az odaadás gyakorlásáig minden tettét végezze szeretettel,
s ne az (üdvösség) eszközeiként tekintsen rájuk. Felhagyva a félelemmel bízza magát az Úrra!
 

A vers a meghódolás (śaraṇāgati, a Srí szampradája terminológiája szerint: prapatti) alapelveit fogalmazza meg a Gítá végkövetkeztetésére alapozva: „Az Én hívem, bár állandóan sokféle tettet végez, az Én védelmem alatt, kegyem révén eléri örökkévaló és elpusztíthatatlan lakhelyemet. Minden cselekedetedben csak Énrám bízd magad, s dolgozz mindig az Én védelmem alatt! Légy teljesen tudatos Rólam az ilyen odaadó szolgálatban!” (Bg. 18.56-57.) „Gondolj mindig reám, légy az én hívem, imádj engem s hódolj nékem! Mivel oly kedves vagy nekem, megígérem, biztosan eljutsz majd hozzám. Minden dharmát feladva, hozzám, az egyetlen menedékhez jöjj! Megszabadítalak majd téged minden bűntől, ne félj!” (Bg. 18.65-66.)

ekāntātyanta-dāsyaika-ratis tat-padam āpnuyāt |
tat-pradhānam idaṁ śāstram iti gītārtha-saṅgrahaḥ ||32||

Kinek egyetlen öröme az Abszolút egyhegyű, állandó szolgálata, az elnyerheti az ő hajlékát,
ezt hangsúlyozza e Szentírás – íme a Bhagavad-gítá jelentésének összefoglalása.

2010. december 15., szerda

a Bhagavad-gítá olvasása


„Élt a szent helyen, Srí Rangaksétrán egy vaisnava bráhmana, aki nap mint nap elment a templomba, és elszavalta az egész Bhagavad-gítát. Mély transzcendentális eksztázisba merülve rendre elolvasta a Bhagavad-gítá mind a tizennyolc fejezetét, mivel azonban nem tudta helyesen kimondani a szavakat, az emberek örökké gúnyolódtak vele. Helytelen kiejtése miatt az emberek néha megszólták és kinevették, de ő ügyet sem vetett rájuk. A Bhagavad-gítát olvasva eksztázis töltötte el, és nagyon boldog volt. Miközben a könyvet olvasta, testén transzcendentális átalakulások mentek végbe. Borzongott, szeméből patakzott a könny, teste remegett és verejtékezett, ahogy olvasott. Srí Csaitanja Maháprabhu nagyon boldog volt, amikor látta mindezt. Ezt kérdezte tőle:
– Kedves uram! Mi az, ami miatt ilyen nagy eksztatikus szeretetet érzel? A Bhagavad-gítának melyik része okoz ilyen transzcendentális boldogságot neked?
Írástudatlan vagyok – felelte a bráhmana –, ezért nem ismerem a szavak jelentését. Néha helyesen olvasom a Bhagavad-gítát, néha helytelenül, de csak folytatom, mert ez lelki tanítómesterem utasítása. Igazság szerint csak azt látom, hogy az Úr Krsna egy harci szekéren ül Ardzsuna kocsihajtójaként. Amint a gyeplőt a kezében tartja, végtelenül szépnek látszik, és színe feketés. Amikor az Úr Krsnát látom, ahogy egy szekéren ül, és Ardzsunát tanítja, eksztatikus boldogság tölt el. Amíg a Bhagavad-gítát olvasom, egyedül az Úr gyönyörű vonásait látom. Ez az oka, hogy olvasom, s elmémet semmi sem térítheti el ettől.
Srí Csaitanja Maháprabhu erre így szólt hozzá:
– Te valóban hiteles tekintély vagy a Bhagavad-gítá olvasása terén. Bármit tudsz, az a Bhagavad-gítá valódi jelentése.
E szavakkal megölelte a bráhmanát, aki aztán az Úr lótuszlábát megragadva sírni kezdett.
– Téged látva boldogságom megkétszereződik – mondta a bráhmana. – Úgy vélem, hogy Te Maga az Úr Krsna vagy.
A bráhmana elméje az Úr Krsna kinyilatkoztatásától megtisztult, s így képes volt megérteni a Srí Csaitanja Maháprabhuról szóló igazság minden részletét. Srí Csaitanja Maháprabhu ekkor nagyon alaposan kioktatta a bráhmanát, s megkérte, ne árulja el senkinek, hogy Ő az Úr Krsna. A bráhmana Srí Csaitanja Maháprabhu nagy bhaktája lett, és négy álló hónapig nem hagyta el a társaságát.
(Csaitanja-csaritámrta 2.9.93-107.)

Csaitanja Maháprabhu dél-indiai zarándokútja során érkezik Rangaksétrára, s ott éri a monszun. A hagyomány szerint megszakítja vándorútját, s egy bráhmana házába költözik négy hónapra. Rendszeresen eljár a nagytemplomba, s ott találkozik egy bráhmanával. Ez a bráhmana annak idején kapott egy szép szolgálatot mesterétől: recitálja minden nap a Bhagavad-gítá verseit. S bár úgy tűnt, alkalmatlan e szolgálatra, hiszen nem olvas szépen, mestere utasítását követve nap mint nap elmegy a templomba, és felolvassa a Gítá mind a hétszáz versét. Sokan kikacagják nyelvbotlásait, mások csak sajnálkoznak rajta, szegény, milyen régóta próbálkozik eredmény nélkül… Ám Csaitanja Maháprabhunak feltűnik: a bráhmana az eksztázis jeleit mutatja! Lehet, hogy pontatlanul olvas, a világi fül számára szörnyen hangzik, ahogyan a verseket recitálja, de megremeg a hangja ahogy végigfut rajta a borzongás, könnyek csillognak a szemében… ő tud valamit a Gítáról!
– A Bhagavad-gítát olvasva Krsna gyönyörű vonásait látom – mondja a bráhmana – s ahogy Maháprabhu átöleli, a bráhmana ráismer – hiszen te vagy az, akit az imént Ardzsuna kocsihajtójaként magam előtt láttam, te magad vagy az Úr Krsna!

2010. október 20., szerda

a legkiválóbbak


„Azok a legkiválóbb lelkek, akik önzetlen s kizárólagos szeretettel viseltetnek Isten iránt. Egymással Istenről társalogva e bhakták hangja elcsuklik a boldogságtól, szemükből örömkönnyek hullanak, s borzongás fut végig rajtuk. Óh, ők nem csupán családjukat, de az egész világot megtisztítják! Megszentelik ők a zarándokhelyeket, viselkedésük az erényes viselkedés zsinórmértéke, s magyarázataik az írások hiteles magyarázatai. Örökre Isten szolgálatának szentelik magukat.

Miattuk örvendeznek az ősatyák, örömtáncot lejtenek a félistenek s személyükben a Föld üdvözítőit hordja hátán. Nem szabad kasztjuk vagy műveltségük, szépségük vagy származásuk, vagyonuk vagy hivatásuk szerint megítélni őket. Mert Istenéi ők.” (Nárada: Bhakti-szútrák 67-73.)

2009. november 28., szombat

Gítá-máhátmjam – a Bhagavad-gítá dicsérete



gītā-śāstram idaṁ puṇyaṁ yaḥ paṭhet prayataḥ pumān |
viṣṇoḥ padam avāpnoti bhaya-śokādi-varjitaḥ ||1||


A jámbor és önfegyelmezett ember, ki e szentírást, a Bhagavad-gítát olvassa,
félelmet és bánatot elhagyva Visnu hajlékát (Vaikunthát) éri el.

gītādhyayana-śīlasya prāṇāyāma-parasya ca |
naiva santi hi pāpāni pūrva-janma-kṛtāni ||2||


A Gítá olvasásának gyakorlóját, ki a pránájámának szenteli magát
soha nem éri korábbi születéseinek bűne.

mala-nirmocanaṁ puṁsāṁ jala-snānaṁ dine dine |
sakṛd-gītāmbhasi snānaṁ saṁsāra-mala-nāśanam ||3||


Hogy a mocsoktól megszabaduljon, az ember nap mint nap vízben fürdik,
ám ha csak egyszer is megmártózik a Gítá vizében, lemossa magáról a szamszára szennyét.

gītā sugītā kartavyā kim anyaiḥ śāstra-vistaraiḥ |
yā svayaṁ padmanābhasya mukha-padmād viniḥsṛtā ||4||


Szépségesen énekeld ezt az éneket, hiszen írások sora (nem ér fel ezzel),
mi a lótuszköldökű Úr lótusz-ajkai közül áradt ki!

bhāratāmṛta-sarvasvaṁ viṣṇor vaktrād viniḥsṛtam |
gītā-gaṅgodakaṁ pītvā punar-janma na vidyate ||5||


A Mahábhárata nektárjának leglényege Visnu ajkairól fakadt –
ki a Gítá e Gangeszvizét kortyolja, nem születik újra (e világban).

sarvopaniṣado gāvo dogdhā gopāla-nandanaḥ |
pārtho vatsaḥ sudhīr bhoktā dugdhaṁ gītāmṛtaṁ mahat ||6||


Az upanisadok a tehenek, (Krsna,) a pásztor fia a fejőslegény,
Pártha a borjú, s a bölcsek a kifejt tejet, a Gítá dicső nektárját isszák.

ekaṁ śāstraṁ devakī-putra-gītam
eko devo devakī-putra eva |
eko mantras tasya nāmāni yāni
karmāpy ekaṁ tasya devasya sevā ||7||


Egyetlen szentírás, Dévakí fiának éneke,
egyetlen isten, maga Dévakí fia,
egyetlen mantra, ami az ő nevei,
s egyetlen tett, ennek az Istennek a szolgálata!

2009. szeptember 27., vasárnap

tanítványok vagyunk, s örökre azok is maradunk


Bizonyos dolgokat az írásokból is megtudhatunk, de a lényeget csakis a vaisnaváktól. A bhakták minden tettét áthatja a Krsna iránti vonzalom. Magával ragadó lendületük, szándékuk tisztasága, a szívük mélyén rejlő kincs az, amire vágyunk.
...

A lelki tanítómester szavait nem könnyű megérteni. Gurudév a határtalan abszolútat képviseli, s mindig róla beszél. Ne gondoljuk, hogy már mindennek a végére jártunk, amit tőle kaptunk. Tanítványok vagyunk, s örökre azok is maradunk.

B.R. Srídhar Mahárádzs

2009. augusztus 29., szombat

Upadésámrta 2. – az odaadást megsemmisítő tényezők


atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |

jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir bhaktir vinaśyati ||2||

ati-āhāraḥ –
túlzó szerzés (evés); prayāsaḥ – törekvés, erőfeszítés; ca – és; prajalpaḥ – fecsegés, hiábavaló beszéd; niyama-agrahaḥ – szabály (előírás) elvetése [vagy: āgrahaḥ – makacsul ragaszkodás]; jana-saṅgaḥ – emberek utáni ragaszkodás (vagy társaság); ca – és; laulyam – mohóság, kapzsiság (csapongás, állhatatlanság); ca – és; ṣaḍbhiḥ – hat által; bhaktiḥ – odaadás; vinaśyati – megsemmisül 


Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén az odaadás megsemmisül.

Rúpa gószvámí tanító költeményének második strófája az odaadást pusztító tényezőket veszi sorra. Azon tényezőkre hívja fel a figyelmet, melyek az odaadás útját járó törekvő transzcendentalista bimbózó odaadását tönkretehetik.

1. Az
āhāra szó egyszerre jelent szerzést és táplálkozást is, így az ati-āhāra kifejezés a mohó szerzésvágyra, és sok evésre egyaránt utal. A szükségletek kielégítésén túli felhalmozás ellentétben áll az odaadás elveivel. Az upanisadok tanítása szerint:
īśāvāsyam-idaṁ sarvaṁ yat kiñca jagatyāṁ jagat |
tena tyaktena bhuñjīthā mā gṛdhaḥ kasya svid dhanam ||1||

„Isten hat át itt mindent, bármi (e) világban mozgót.
Használd az általa meghagyottat, s ne kívánd más vagyonát.” (Ísa-upanisad 1.)

Egyszerű élet és magasrendű gondolkodás – ez az az eszmény, melyet zászlónkra tűzve elkerülhető az atyāhāra csapdája. A felhalmozott javak nem csak anyagi javakat jelenthetnek: Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Prabhupád kommentárjában kifejti, hogy ide tartozik az ismeretek túlzott felhalmozása is.

Manapság a fogyasztói mentalitás korát éljük, s e szemlélet olykor nem csak a világ anyagi működésében, hanem a spirituális keresők viselkedésében is tettenérhető: megvesszük, használjuk, kiszemezgetjük azokat az elemeket, melyektől gyors eredményt várunk s melyek elnyerik tetszésünket, majd a sarokba dobva az egészet, új utat, irányzatot, mestert vásárlunk magunknak. A bhakti, a szerető odaadás azonban összeférhetetlen ezzel a szemlélettel. Az eszmény igen magas: az istenszeretet, a teljes önátadás, teljes önfeladás, s e magas eszmény őszinteséget, szilárd és mély állhatatosságot, és az elrugaszkodás bátorságát igényli. Az atyāhārától való tartózkodás tehát e fogyasztói szemlélet feladását is magában foglalja.

2. A prayāsa elsősorban a felhalmozással kapcsolatos világi törekvésekre, illetve az érzékek öröméért végzett tevékenységre utal. A szó a törekvés, erőfeszítés jelentések mellett fáradtságot, nehézséget, bonyodalmat is jelent, így önmagában is arra utal, hogy ezek az erőfeszítések sok problémát hoznak a szádhaka életében.

A törekvés általában nem elvetendő, hiszen erőfeszítéssel jár az odaadó szolgálat, az önfegyelmező gyakorlatok, vagy fogadalmak vállalása is. A kulcs a mentalitás: kellő fizetség fejében a takarítónő is kitakarítja a templomot, ám őt a munkabér ösztönzi. Hasonlóan anyagi az a tevékenység is, melyet a hírnév, az elismerés vágya motivál, csak éppen a fizetés módja más – e törekvések tehát hibásak.

A prayāsa erőltetést is jelent: gondosan figyelve kell megtaláljuk az egyensúlyt a helyes mentalitású komoly erőfeszítés, s az erőltetés között – miként a nyílvesszőt sem tudjuk kilőni, ha nem feszítjük meg kellően az íjat, ám ha túlfeszítjük, eltörik.

3. Prajalpa: fecsegés, hiábavaló beszéd a meddő vita, a pletyka, vagy mások kritizálása. Azt mondják, mielőtt az ember egy szót kiejt a száján, az haladjon át három kapun. Az elsőnél a kapuőr kérdezze meg: igaz-e, a másodiknál a kapuőr kérdezze meg, hogy jóakaró-e, míg a harmadiknál kérdezze meg, hogy hasznos-e, s csak akkor hagyja el a szó a szánkat, ha mindhárom kapun átjutott. Krsna is erre inti Ardzsunát:
anudvega-karaṁ vākyaṁ satyaṁ priya-hitaṁ ca yat |
svādhyāyābhyasanaṁ caiva vāṅ-mayaṁ tapa ucyate ||
„A beszéd, mely másoknak nem okoz aggodalmat, igaz, kedves és jóakaró,
valamint a védák recitálása – ezt mondják a beszéd vezeklésének.” (Bg. 17.15.)

A nyjája, a logika tudománya a vita háromféle módját ismerteti. A vāda (megvitatás) célja az igazság keresése, ennek során a résztvevők összefoglalják az érveket és ellenérveket, mindet kellően alátámasztva. A jalpa (vita) során a cél már a másik legyőzése, így e cél érdekében szócsavarást, mellébeszélést, csúsztatást is bevetnek a felek. A vitaṇḍāról (gáncsoskodás, akadékoskodás) pedig akkor beszélhetünk, ha csak az ellenkezés kedvéért folyik a vita.
Az igazságkereső megvitatás esetleg helyénvaló lehet, ám emlékezzünk mindig Nárada intésére: „Egy bhakta ne bocsátkozzék meddő vitába. Mert végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő.” (Bhakti-szútrák 74-75.)

4. A niyama szó szabályt, előírást jelent, a graha pedig valaminek a megfogását. Az a- fosztóképzővel kiegészítve:
agraha, elengedést, míg az āgraha görcsös megragadást. A niyamāgraha szóösszetételt kétféleképpen is értelmezhetjük: niyama-agraha, azaz a szabályok elvetése, és niyama-āgraha, a szabályokhoz való görcsös ragaszkodás, s valóban, mindkét mentalitás hátráltatja a szádhakát.
A niyama-āgraha ezenfelül olyan szabályok követését is jelentheti, melyek nem a bhaktival kapcsolatosak – hanem például a mennyei világok elérését célozzák.

Az előírások a felületes szemlélőben olykor ellenszenvet váltanak ki, mert az ember úgy érzi, hogy a személyes szabadságában korlátozzák az előírások. S valóban felmerülhet a kérdés: a cél a szívbéli istenszeretet fellobbantása, vajon mi köze van ehhez az életszabályoknak, hogyan lesz a szabályok követéséből rajongó szeretet? Voltaképpen sehogy: az előírások közvetlen célja az akadályok elhárítása. Bhaktivinód Thákur (Ámnája-szútrák 74.) négyféle ilyen akadályról (anartha) beszél:
- ami megakadályozza önnön lelki létünk felismerését (svarūpa-anavāpti) – a hamis éntudat,
- az ideiglenes dolgok (vagyon, jó utódok, menny) utáni vágyakozás (asat-tṛṣṇā),
- bűnök (aparādha),
- a szív gyengesége (hṛdaya-daurbalya) – sóhajtozás, siránkozás, a szilárdság hiánya.
Az ajánlások, előírások követése, a lelki gyakorlatok rendszeres végzése segít mindezen akadályok ledöntésében. Nárada így tanít erről: „Amíg az ember tiszta szívében nem sarjad ki a töretlen hit, a szent írások szabályai a követendők. Máskülönben bukás fenyeget. A társadalmi szokásokat, a világi életet is következetes összhangba kell hozni az írások tanácsaival; mert a testet épségben kell tartani, hogy alkalmas legyen az Úr szolgálatára. A létfenntartás végett a törekvő jelölt fogyasszon megszentelt ételt, viseljen egyszerű és tiszta holmit, tisztálkodjon és pihenjen kellőképp.” (Bhakti-szútrák 12-14.)

A vaidhi-bhakti, a szabálykövető odaadás számos tiltást és ajánlást tartalmaz, ám mind alapját e kettő alkotja:
smartavyaḥ satataṁ viṣṇur vismartavyo na jātucit |
sarve vidhi-niṣedhāḥ syur-etayor-eva kiṅkarāḥ ||
Az ember emlékezzék mindig Visnura, és soha ne feledje el őt,
minden előírás és tiltás legyen e két elv szolgája.” (Padma-purána)

5. A saṅga szó társaságot, és ragaszkodást is jelent egyszerre. A jana jelentése ember, gyakran a hétköznapi, közönséges értelemben, így jana-saṅga a világi emberek társaságát, a hozzájuk való ragaszkodást jelenti. Az ember társas lény, s a ragaszkodás is a természetéből fakad. Kapiladév így tanít erről:
prasaṅgam ajaraṁ pāśam ātmanaḥ kavayo viduḥ |
sa eva sādhuṣu kṛto mokṣa-dvāram apāvṛtam ||
„A ragaszkodás örök köteléke a léleknek – jól tudják ezt a bölcsek,
ám a szádhukhoz való ragaszkodás szélesre tárja az üdvösség kapuját.” (Bhág. 3.25.20.)

Értelmezhetjük úgy e tanácsot, hogy kerüljük mindazokat, akik nem viselnek vaisnava tilakot a homlokukon, és keressük mindazok társaságát, akik igen. Világi mentalitással azonban a szádhukat is megpróbálhatjuk kihasználni, s fordítva is: a közönséges helyzetek, hétköznapi találkozások is Krsnára emlékeztetik azt, aki mindig rá gondol, mindenben őt látja. Látható hát, hogy a kulcs ismét csak a mentalitásunk: közönséges módon, vagy szent módon viselkedünk másokkal. Ahogy a vers is mondja:
pibanti nadyaḥ svayameva nāmbhaḥ khādanti na svāduphalāni vṛkṣāḥ |
payodharāḥ sasyamadanti naiva paropakārāya satāṁ vibhūtayaḥ ||
„A folyók nem a saját vizüket isszák, a fák sem saját édes gyümölcseiket eszik,
a felhők sem azzal a gabonával táplálkoznak, (mit ők öntöznek esőikkel), hasonlóképp az erényes ember is másért él.”
Persze a szentekkel kicsit egyszerűbb szent módon viselkedni.

6. A laulya szó lul – remeg, hánykolódik igei gyökből származik, s kettős jelentéssel bír: csapongást, állhatatlanságot, illetve mohóságot és kapzsiságot is jelent, hiszen a mohóságot is a nyugtalan remegés, zaklatottság jellemzi. A szó mindkét jelentésében illik a versbe, hiszen az állhatatosság hiánya és a kapzsiság is összeegyeztethetetlen a szerető odaadással.

A vers valószínűleg nem Rúpa gószvámí sajátja. A 15. századból származó Haṭhayogapradīpikā (A hatha-jóga lámpása) című jóga-kommentárban is olvashatunk egy egészen hasonló verset – a különbség csupán egy szó.


atyāhāraḥ prayāsaś ca prajalpo niyamāgrahaḥ |
jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca ṣaḍbhir yogo vinaśyati ||
„Túlzó szerzés, törekvés, fecsegés, a szabályok elvetése (vagy makacsul ragaszkodás),
a világi társaság és a csapongó természet (vagy mohóság) – e hat révén a jóga megsemmisül.

Figyelemreméltó, hogy az Upadésámrta első verse is egy, a korában közismert vers változata, a második, s a harmadik vers is fellelhető másutt. Bár én a Haṭhayogapradīpikāban bukkantam rá, valószínűnek tartom, hogy még korábbi, Rúpa gószvámí korában is tekintélyes jóga-szövegből valók. Gyanítom, Rúpa gószvámí azért használta fel éppen e verseket, hogy rámutasson: a Csaitanja Maháprabhu által hirdetett bhakti-jóga mélyen gyökerezik a hagyományokban. Nem valamiféle új tanról van szó, Csaitanja olykor meghökkentő, a szokásokkal szembemenő tanítása szerves része, tiszta esszenciája a védák és puránák által közvetített szanátan-dharmának.


PDF
Srí Upadésámrta: 1., 2.,

2009. május 21., csütörtök

az olvasás mint lelki gyakorlat



Kérdés: Most kezdtem el olvasni Srídhar Mahárádzs „Kövesd az angyalokat” c. könyvét, s hamar beleütköztem egy olyan problémába, amin már korábban is gondolkoztam. Srídhar Mahárádzs arra figyelmeztet, hogy a szentiratok olvasása, tanulmányozása csak akkor tekinthető odaadó szolgálatnak, ha azt egy lelki tanítómester utasítására végezzük, amúgy csak karma vagy gjána. A magától való olvasás - feltételezve a kéj kiszűrését - a guru általi utasítás, azaz a szolgálat teljesítése miatt minősül át odaadó szolgálatnak? Mi a különbség az írás és a szó között, ha mindkettő forrása egy lelki tanítómester, akin keresztül a lelki tudás a tanítványra száll?

Szvámí Bhakti Kamala Tírtha válasza: Az írások tanulmányozása fontos lelki gyakorlat, ezt a Gítá is többször említi. Ne kövessük el azt a hibát, amit oly sokan és sokszor elkövetnek, miszerint csak beszélnek és magasztalják az írásokat, de nem olvassák, tanulmányozzák azokat. A szentírások a passzív princípiumot képviselik a kinyilatkoztatásban, a guru-elv és személy pedig az aktív elvet. A sásztra központi szerepet játszik a guru-sásztra-szádhu hármasában, ami továbbá kiegészül a hrdaja - a szív, lelkiismeret - negyedik elemével. Úgy mondják nem guru az, aki nem az írások szellemében él, és nem szádhu az, aki nem az írásokra támaszkodik. Tehát a sásztra központi szerepű. A sásztrák imádata nem más, mint tanulmányozásuk, olvasásuk, szellemük elsajátítása. Az írások azért olyan hasznosak, mert bennük és rajtuk keresztül nagyon magas eszményekkel társulhatunk. Ezek - és még lehetne sorolni - az olvasás, tanulás előnyei. Miért akkor a figyelmeztetés? Ez inkább arra vonatkozik, amikor valaki az egyéni tanulmányokra hivatkozva például kihúzni akarja magát másfajta szolgálatok alól, vagy amikor a sok elmélet miatt nem jut idő a gyakorlatra. Maháprabhu arra is figyelmeztet: ne olvass sok könyvet! Miért? Nem pártolná a lelki tudományokat? Talán inkább a lelki tapasztalásokra buzdít, az istenélmény megélésére, amit a túlzott elméleti fejtegetések szellemi útvesztője sokszor inkább akadályoz, semmint elősegít. A könyv olyan, mint az útikalauz, már az is nagyon izgalmas. A guru az idegenvezető, de az igazi élmény akkor kezdődik, amikor az ember végre az áhított földre lép. Ezt az élményszerűséget érdemes kutatni. Ráadásul az írások felfogása nagy mértékben attól az iskolától függ, amiben tanul az ember, bizonyos szinten túl szinte minden értelmezés kérdése. Erre jó példa az Hare Krsna feketén fehéren c. kötetben megjelent polémia Prabhupád Gítá-fordításának értelmezési lehetőségeiről, a magyar szaktudós által megfogalmazott kritika és a kritika kritikája vonatkozásában.

Ugyanakkor az is megemlítendő, hogy a folyamatnak sokkal inkább része az írások hallgatása, semmint olvasása. Ezer óra olvasás = egy óra hallás. Szigorú arány, de mutatja a hatás erejét. Ha annak idején Petőfi interneten körözte volna a Nemzeti dalt, lehet mindenki szépen nyugtázta volna és nem történik semmi.


Srídhar Mahárádzs emellett egy másik, talán még megdöbbentőbb esetet is elmesél saját tapasztalataiból. Már évek óta a Gaudija Math tagja volt, jeles prédikátor, de nem jutott még el Vrndávanba. Egyszer Delhibe szólította a szolgálat, a mestere, Bhaktisziddhánta Prabhupád oda küldte. Delhitől Vrndávan már csak 140 kilométer körül van, nem távolság, és már a pályaudvaron járt Srídhar Mahárádzs, hiszen szabad ideje is volt, hogy eljut majd Vrndávanba - ez a vaisnavák legszentebb helye, Krsna otthona, micsoda lelki élmény?! Ám ekkor eszébe jutott, hogy a guruja ezt nem mondta neki. Mással bízta meg, s nem a szent hely felkeresésével. Márpedig a zarándoklat éppoly szent dharma, mint mondjuk az olvasás. S arra jött rá, hogyha önfejűen menne Vrndávanba, az nem volna szolgálat, sőt, nélkülözné guruja áldását, mintegy megtagadná ezzel a mesterét. Ezért úgy döntött, nem megy.


Helyesen döntött? Én azt hiszem, igen. Ha ilyen magas fokú elkötelezettségben élünk, akkor ez a helyes döntés. A globális útmutatás természetesen az, hogy olvasd az írásokat és keresd föl a szent zarándokhelyeket. Ezt valóban csak a guru szent áldásának elnyerésével lehet fölülmúlni, ez a magasabb elv. És persze egy igazi guru sohasem mondja, hogy tilos a sásztrákat olvasni, de az igazi tanítvány mindig megkérdi, mit olvassak? Mert nem biztos, hogy egyik-másik könyv vagy tétel időszerű, lehet. Hogy többet árt, mint használ.

2009. április 27., hétfő

a szív is jóváhagyja


„Ama dharmát tudd (most), mely a tudók, a gyűlölettõl és (anyagi) ragaszkodástól mindig mentes igazak által követett, s a szív által jóváhagyott.” (Manu-szanhitá 2.1.)

Ragaszkodás (rága) és gyűlölet (dvésa) - e kettősség jellemzi a világi létet. Kutassuk fel azokat a tiszta szenteket, akik mentesek e kettősségtől, és legfőképpen kutassuk azt, ami által meghaladták e kettősséget!
Egy állítás a hagyomány szerint három alappilléren nyugszik: jóváhagyja a szentírás (sásztra), összhangban áll a mester (guru) útmutatásával és a szentek (szádhu) véleményével. Srídhar Mahárádzs e három tényező mellé egy negyediket is hozzátesz: a szív (hrdaja), a lelkiismeret szava is hasonlóképpen elengedhetetlenül fontos. A három külső tényező mellé szükséges a negyedik belső - enélkül a másik három csupán külső tényező marad. Különösképpen igaz ez a bhakti-jógában, a szeretet jógájában, ahol nem elég a tett, a szolgálat, szívbéli szeretetből, odaadásból kell fakadjon.

Még egy idevágó gondolat, Gandhinak a kasztokról írott cikkéből: „... elvetnék általában minden tekintélyt, ha az egészséges értelem és a szív parancsaival ellentmondásba kerülne. A tekintély erősbíti és nemesíti a gyöngét, ha az értelemnek a műve, de lealacsonyítja, ha pótolni akarja az értelmet, amelyet a halk belső hang megszentelt.”


2009. április 19., vasárnap

Raghupati Upádhjája versei 2.


Rúpa gószvámí versgyűjteményében, a Padjávalíban további verseket találhatunk Raghupati Upádhjájától.

iha vatsān samacārayad
iha naḥ svāmī jagau vaṁsīm |
iti sāsraṁ gadgadato me
yamunā-tīre dinaṁ yāyāt ||

iha – itt, most; vatsān – borjakat; samacārayat – összeterelgeti; iha – itt, most; naḥ svāmī – mi urunk; jagau – játszik; vaṁsīm – fuvolán; iti – ; sa-asram – könnyekkel; gadgadataḥ – dadogóé; me – enyém; yamunā-tīre – Jamuná partján; dinam – nap ; yāyāt – menjen;

„Itt terelgeti a mi urunk a borjakat, s most fújja meg fuvoláját!”
Hadd teljenek a Jamuná partján napjaim, könnyes szemmel, e szavakat dadogva.

A 87. vers, a „bhakták vágyakozó fohászai” fejezetből.

A rendelkezésemre álló forrás szerint a harmadik páda így szól: iti sāsraṁ gadato me – könnyekkel beszélőé, enyém. A vers értelme miatt – „beszélő” helyett „elcsukló hangon dadogó” –, és a vers ritmikájának helyrebillentése miatt – így minden páda 9 szótagú bṛhatī versmértékű – is indokoltnak tűnik a gadataḥ szót a gadgadataḥ szóra kiegészíteni.


śrutayaḥ palāla-kalpāḥ
kim iha vayaṁ sāmprataṁ cinumaḥ |
āhriyata puraiva nayanair
ābhīrībhiḥ paraṁ brahma ||

śrutayaḥ – kinyilatkoztatott szentírások; palāla-kalpāḥ – szalmához hasonlóak; kim – miért; iha – itt (e világban); vayam – mi; sāmpratam – most; cinumaḥ – fontolgatunk; āhriyata – el volt ragadva; purā – régóta; eva – bizony; nayanaiḥ – szemeinkkel; ābhīrībhiḥ – pásztorlányok által; param brahma – a legfőbb Brahman;

A kinyilatkoztatás csak szalmaszál, ugyan miért hezitálunk?
Hiszen láthatjuk, a legfőbb Brahmant már rég elragadták a pásztorlánykák!

A 97. vers, a „bhakták sóvárgása” fejezetből.