Bejegyzések
Kételkedem tehát gondolkodom,
gondolkodom tehát vagyok,
vagyok tehát Isten létezik.
(Dubito ergo cogito,
cogito ergo sum,
sum ergo Deus est.
René Descartes, francia filozófus a 17. századból)
gondolkodom tehát vagyok,
vagyok tehát Isten létezik.
(Dubito ergo cogito,
cogito ergo sum,
sum ergo Deus est.
René Descartes, francia filozófus a 17. századból)
A Bhagavad-gítá 4.40. verse a kétkedő sorsát tárja elénk:
ajñaś cāśraddadhānaś ca saṁśayātmā vinaśyati |
nāyaṁ loko 'sti na paro na sukhaṁ saṁśayātmanaḥ ||
A tudatlan, hitetlen és a kétkedő kudarcot vall,
sem e világ, sem a másik, de a boldogság sem a kétkedőé.
Vajon ki a kétkedő? S mit kezdhetünk a kétellyel? A vers alapján könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy azonnal vessük el, hiszen a kudarc, a romlás kezdete. Hogyan tehetjük ezt meg? Miképpen lesz a bizonytalanságból bizonyosság?
Vizsgáljuk meg a szóban forgó vers szövegkörnyezetét. Kezdjük a legtávolabbról: a Gítá úgy kezdődik, hogy Ardzsuna feltárja kétségeit a helyes cselekvést illetően, s aztán folyamatosan újra meg újra Krsna szavaiban fellelt látszólagos ellentmondásokkal (3.1-2., 5.1., 12.1.), vagy az elmondottak érvényességével (4.4., 6.33-34. ) kapcsolatos kételyeit tárja fel, mindaddig, míg el nem jut a következtetésig: bizonytalanságom szertefoszlott (gata-sandehaḥ, 18.73.).
A negyedik fejezetben az áldozatok különféle módozatairól szól Krsna, s arról, hogy e sokféle áldozat mind helyes, majd világossá teszi: az áldozatok közül mégis kiemelkedik a tudás-áldozat (4.33.). A tudást az igazság látói tárják fel (4.34.), s az erős hitű érheti el (4.39.). Ám – s itt jutunk el versünkhöz – a tudatlan, hitetlen és kételkedő kudarcot vall. Mert aki a jógával lemond a cselekvés (gyümölcséről), a tudással elmetszi a kételkedés csomóját (jñāna-saṁchinna-saṁśayam), azt az átmanban megállapodottat nem kötik tettei (4.41.).
Miképpen értelmezhetők a versben említett fogalmak? A tudatlan (ajña) Sankara értelmezésében az, akinek az átmanról nincs tudása (mert korábban Krsna a tudás jeleként azt jelöli meg, hogy a tudó minden lényt az átmanban, a Legfelsőbb Lényben lát 4.35.). Rámánudzsa a guru által feltárt tudás hiányára mutat rá, míg a Csaitanja-követő kommentátorok kissé szélesebben értelmezik a fogalmat. Az ember tudatos lény, aki a dharma szerint próbálja igazítani életét, s a dharmát a kinyilatkoztatás fedi fel – így a tudatlan az, aki elfordul a szentírástól.
Hitetlen (aśraddadhāna) az, aki bár ismeri, ám nem bízik a mester vagy a szentírás szavában, aki halogató (Rámánudzsa kiegészítése), illetve aki veszekedő természetű (Baladév).
A kétkedő (saṁśayātmā) szót Sankara egyszerűen csak lefordítja: akinek természetévé vált a kétkedés (a saṁśaya-ātmā összetett szó, a saṁśaya jelentése kétely, az ātman szóösszetétel utótagjaként valamilyen természetűt jelent). Srídhar Szvámí nyomán a kételkedést az embernek önmagában való kételkedéseként értelmezik: aki ugyan találkozott a tudással, bízik is benne, ám abban nem, hogy általa ő maga is célba juthat. S az ilyen – ma úgy mondanánk: önbizalomhiánnyal küszködő ember – előtt elzárul a lehetőség, semmilyen célját nem éri el (nem lesz boldog), sem e világban, sem következő születésben. Sríla Prabhupád kommentárjában a kétkedő az, aki nem az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként tekint Krsnára: „a kételkedőknek tehát nincs helyük a lelki felszabadulás folyamatában.”
A hosszan fenntartott kételkedő állapot valóban romboló, felőrli az embert. Úgy jár, mint a Buridán szamara, aki egyforma távolságra áll két ínycsiklandó szénakupac között, s mert nem tud dönteni, elsőként melyikből falatozzon, éhen hal. A szanszkrt saṁśaya szó is a tétovázással áll kapcsolatban, a szó gyökének (saṁ-śī) jelentése tétovázik, habozik, bizonytalankodik.
Ám a kétely nem csupán pusztító hatású… erőforrás is lehet, a további kutatásra, a mélyebb megértésre ösztönző tényező. Gautama Nyája-szútrája így definiálja a kételyt: „A kétség (saṁśaya) a tárgy sajátosságát kutató megfontolás. Több dolog közös tulajdonságának tapasztalásából, véleménykülönbségből, valamint a tapasztalás bizonytalanságából származik.” (NS. 1.1.23.) Azaz a kétely, a bizonytalanság forrása lehet
- elégtelen ismeret: mert egy eredmény több okból is következhet, ezért a következmény tapasztalásából nem lehetünk biztosak annak okában,
- véleménykülönbség: tekintélyek ellentmondónak tűnő álláspontjai – ide sorolhatók eddigi meggyőződéseink, megértéseink is,
- bizonytalan tapasztalás: érzékcsalódás.
Az így felmerülő kétely jó, mert ösztönző erőt jelent, további vizsgálatra sarkall, így a megismerés szolgálatába áll. A kétely így visz lépésről lépesre előre a végkövetkeztetés felé (NS. 2.1.7.) . Fontos megkülönböztetnünk az örökös kételyt (Gautama terminológiájával: atyanta-saṁśaya), mely egy helyben topogást, s így egyre elmélyülő tehetetlenség-állapotot jelent, és a kétely-megismerés ciklusokra épülő fokozatosan megszilárduló bizonyosságot – aminek szép példáját éppen a Bhagavad-gítában Ardzsuna mutatja. Minden egyes ilyen kétely-megismerés ciklus nyugvópontja a döntés. Gautama definíciójával: a döntés a kétség megszüntetése a felmerült érvek és ellenérvek alapján. (NS. 1.1.41.) A döntés tehát felszámolja a kételyeket, ám minél többet tud az ember, újabb, mélyebb kérdések merülnek fel benne – ez a kutatás természetes folyamata.
Néhány további szempont: a döntést sem kell elsietni: akkor kell meghozni, amikor minden szükséges információ a rendelkezésünkre áll. Bár vannak olyan kérdések, kételyek, melyeket nem jó hosszan elnyújtani, mert akkor a kételkedés állapottá, alaptermészetté merevedik. Ez pedig veszélyes, kudarchoz vezet, ahogy a szóban forgó vers is mondja… ennél a hibás döntés is jobb, hiszen kevesebb kárt okoz.
Mit tegyen hát a gyakorló, ha tetten éri gondolataiban a kételyt? A fentiekben a megismeréssel kapcsolatban szóltunk a kételyről, ám a kétely nem csupán intellektuális tényező, hanem a bizonytalanság érzete is – feloldása során tartsuk szem előtt ezt is.
Ha a gyakorló megretten és elnyomja kétségét, az a felszín alatt tovább mardossa, megoldatlan problémaként kísérti majd – ez tehát hosszú távon nem jó megoldás. Használja inkább a kutatás erőforrásaként: a megismerés, a tudás, ám az elmélyülő érzelmi elkötelezettség, és a más lelki gyakorlatai során megerősödő hite segítségével is megszabadulhat a kételytől. Azonban az intellektuális kérdésekre sem a hit, sem az érzelmi biztonság nem jelent választ – Krsna is tételesen megválaszolta Ardzsuna kérdéseit.
S mit tehet a közösség, ha egy kételkedő gyakorlóra lel tagjai közt? Hibás, ám gyakori reakció, hogy a közösség ilyenkor elutasítással reagál: akiben kétely ébred, másokat is „megfertőzhet”, ezért karanténba zárás, kiközösítés a válasz. Ám ez nem segít az egyénnek, csak a biztosnak vélt talajt is kihúzza a lába alól, így elmélyíti válságát, de a közösségnek sem, csupán rámutat annak erőtlenségére. A helyes megoldás felkarolni, segíteni azt, akiben kétely ébredt: érzelmi biztonságot adni, vagy a megértéshez szükséges együttgondolkodásban segíteni – ez ilyenkor a társak feladata.
