Bejegyzések
syāt kṛṣṇa-nāma-caritādi-sitāpy avidyā-
pittopatapta-rasanasya na rocikā nu |
kintv ādarād anudinaṁ khalu saiva juṣṭā
svādvī kramād bhavati tad-gada-mūla-hantrī ||7||
syāt – van; kṛṣṇa-nāma-carita-ādi – Krsna neve, tettei s a többi; sitā – cukor (fehér, holdsugár, szépasszony); api – még; avidyā-pitta-upatapta-rasanasya – a tudatlanság epéjétől elhatalmasodott nyelvé (ízé); na – nem; rocikā – vonzó, kellemes; nu – bizonyosan; kintu – ám; ādarāt – figyelemből, gondosságból; anudinam – nap-nap után; khalu – bizony; sā – az; eva – bizony; juṣṭā – gyakorolt; svādvī – édes, zamatos; kramāt – lépésenként, lassanként; bhavati – lesz; tad-gada-mūla-hantrī – ama betegség gyökerének elpusztítója;
Krsna neve, tettei akár a cukor, mégis, a nyelvnek, melyen a tudatlanság epéje elhatalmasodott, nem lesz kedves.
Ám gondosan, nap-nap után ízlelgetve lassanként zamatossá válik, s a betegség gyökerét is elpusztítja.
tan-nāma-rūpa-caritādi-sukīrtanānu-
smṛtyoḥ krameṇa rasanā-manasī niyojya |
tiṣṭhan vraje tad-anurāgi-janānugāmī
kālaṁ nayed akhilam ity upadeśa-sāram ||8||
tad-nāma-rūpa-carita-ādi – az ő neve, formája, tettei s a többi; sukīrtana-anusmṛtyoḥ – dicsőítésben és megemlékezésben; krameṇa – lépésenként; rasanā-manasī – a nyelvet s az elmét; niyojya – alkalmazva, használva; tiṣṭhan – lakozó; vraje – Vradzsában; tad-anurāgi-jana-anugāmī – az őhozzá vonzódó embert követő; kālam – időt; nayet – töltse („irányítsa”); akhilam – egészen; iti – így; upadeśa-sāram – tanítás leglényege;
Nyelvét és gondolatait mindinkább Krsna neve, alakja s tettei dicsőítésével és a rájuk emlékezésben foglalja el.
A Vradzsában lakozó, s az őhozzá vonzódókat követő (tanítvány) töltse így minden idejét – ez a tanítás leglényege.
Sríla Prabhupád fordításában: „ (7) Krsna transzcendentális szent neve jelleme és kedvtelései édesek akár a méz. S bár a tudatlanság sárgaságában szenvedő ezt nem érzi, mily csodálatos, hogy a nektári szent nevet figyelemmel, naponta zengve, azt egyre ízesebbnek találja, s lassan betegségéből is kigyógyul! (8) A jótanácsok lényege így hangzik: beszédünket és elménket napi huszonnégy órán át lefoglalva szüntelenül hirdessük és tartsuk emlékezetünkben Krsna szent nevét, transzcendentális formáját, jellemét és kedvteléseit. Éljünk Vradzsában, ahol Krsna szeretett, és az odaadó szolgálathoz szilárdan ragaszkodó bhaktáinak nyomdokait követve szolgáljuk Őt.”
A hatodik vers után adódik a kérdés: miképpen juthatunk magunk is a lelki látásmód birtokába? A választ e versek adják: a lelki gyakorlatok (szádhana) végzése nyomán tisztul meg a szív. Az örökkön tökéletes szeretet potenciálja bennünk rejlik, hiszen a lélek az isteni tűz szikrája, az isteni szeretet viszonzó részese. Csaitanja Maháprabhu is így oktatja Szanátan gószvámít: „A Krsna iránti örökkön tökéletes szeretet nem külső forrásból származik, hanem a hallás, s a többi lelki gyakorlat révén ébred a megtisztuló szívben.” (nitya-siddha kṛṣṇa-prema 'sādhya' kabhu naya, śravaṇādi-śuddha-citte karaye udaya. Cscs. 2.22.107.) Tehát a megvalósult odaadó szeretet nem a szádhana eredménye, ám a szádhana végzése megtisztítja a szívet, s így felcsillan a benne rejlő ékkő, a Krsna iránti szeretet.
Igen ám, de a lelki gyakorlatok a lelki tisztánlátás hiányában (a-vidyā) anyagias módon gondolkodó ember számára nem kedvesek (na rocikā), így Krsna nevének zengésében sem talál örömöt, ezért elutasítja azt. Az evilági mentalitás falán a szádhu képében megjelenő isteni könyörület üt rést, s később is a guru és a szent vaisnavák társasága inspirálja leginkább a gyakorlót. Mindkét vers hangsúlyozza a lelki gyakorlatok rendszerességét. Nap-nap után (anudinam), azaz mindennap – áll a hetedik versben, a nyolcadikban pedig: a tanítvány töltse így idejét egészen (kālam nayet akhilam), azaz a nap huszonnégy órájában szüntelen szentelje magát a lelki gyakorlatainak. Nincs kétféle életünk: egy az anyagi világ számára, egy másik pedig a lelki gyakorlatainknak, fontos feladat hát, hogy a világi tevékenységeinket is összhangba hozzuk szádhanánkkal.
Krsna neveinek zengése nem közönséges eszköz. Néhány mantra elmondásával kezdődik, ám a távlatok nektáriak, melyhez képest a bűnös élet negatív visszahatásaitól való mentesség és az üdvösség jelentéktelen semmiségek csupán. (Lásd Haridász Thákur szavait, melyeket Góvardhan és Hiranja Madzsumadár gyülekezetében mondott.) Ekképp gyógyul meg a világi látásmód betegségében szenvedő lélek.
A krameṇa (lépésenként, fokról-fokra, mindinkább) szó kifejezi, hogy a szádhaka (a gyakorló) egyre mélyebbre hatol, lelki gyakorlatai egyre intenzívebbé válnak. Sríla Prabhupád kommentárjában ezzel kapcsolatban példaként az emlékezés (smaraṇa) fokozatait sorolja fel.
Hadd hívjam fel a figyelmet a hetedik vers két finom utalására! A sitā a versben finomított cukrot jelent. A szó a fehér (sita) melléknévből származik, további jelentései: holdsugár, szép leány. Így kerül a vers első sorában egymás mellé a fekete (hiszen a kṛṣṇa szó feketét is jelent) és a fehér, Krsna és a Holdsugár Szépleány… Krsna neve és tettei elválaszthatatlanok Rádhától.
A vers a szent név zengésének gyakorlatát a juṣṭā szóval fejezi ki. A szó többet jelent egyszerű gyakorlásnál, a juṣ igei gyök jelentései: elégedetté válik, szeret, kedvel, örömét leli valamiben, valaminek szenteli magát. A gyakorlás tehát nem mechanikus ismétlést jelent, hanem komoly nekiszentelődést, mely azonban örömteli, s elégedetté teszi a szívet.
A szádhana-bhakti két módjáról beszélnek. A szabálykövető (vaidhí) odaadás a szentírásokban lefektetett előírások és tiltások szerinti életet jelent, míg a rágánuga-bhakti olyan személyes példakép követését jelenti, aki tiszta és spontán ragaszkodással viszonyul Istenhez. A nyolcadik versben ez utóbbira vonatkozik az őhozzá, azaz Krsnához vonzódókat követő (tad-anurāgi-janānugāmī) megjelölés.
Kövessük hát mi is Ambarísa király példáját, minden érzékünkkel az érzékek urát szolgálva!
(Ambarísa király) gondolatai Krsna lótuszlábai (körül forogtak),
szavai a Úr tulajdonságairól szóltak,
kezei Hari templomát takarították.
Fülével Acsjutáról szóló történeteket hallgatott,
szemeivel Mukunda múrtiját, s hajlékait (a híveket s a templomokat) látta,
s az ő szolgáinak testét érintette csupán.
Szaglását a felajánlott virágok illatának érzékelésére,
ízlelését a tulaszílevéllel felajánlott praszádam megízlelésére,
lábait Harival kapcsolatos zarándokhelyek felkeresésére,
fejét pedig Hrsíkésa lótuszlábához hajtásra használta.
A szent szolgálatra vágyott, s nem érzékei élvezetére,
éppoly ragaszkodással, mint az Úr más nagy hívei.
(Bhág. 9.4.18-20.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése