a korona Krsna fején

Csaitanja Maháprabhu így oktatja Rúpa gószvámít:

A Krsna iránti ragaszkodásnak két fajtája van,
a fenség (aiśvarya) tudatával kevert az egyik, a kévalá a másik.

Az alábbiakban a bhakti kétfajta módjáról szól Csaitanja, az egyiket a fenség (aiśvarya) tudata jellemzi. A hívő tudatában van Isten istenségével, így magától értetődő természetességgel alárendeltként viselkedik, ám ez távolságot tart az imádó és az imádott között – elnyomja a szeretetet. Az isteni fenségről megfeledkező állapotot a kévalá kifejezéssel jellemzi… a szó jelentése kizárólagos, teljes, egész, illetve tiszta, egyszerű, zavartalan.

Gókulában a fenség tudata nincs jelen, a kévalá szeretet (a jellemző),
míg a két városban (Mathurában és Dvárakában) és a Vaikuntha világokban a fenség útját járják.
A fenség tudatának elsődlegessége elnyomja a szeretet,
míg ha látja is a fenséget, nem törődik vele – ez (jellemzi) a kévalá bhakti útját.
A fenség a higgadt (śānta) és a szolgáló hangulatban fokozhatja az érzelmeket,
ám a szülői, baráti és szerelmes hangulatban visszahúzódik.

(Csaitanja-csaritámrta 2.19.192-195.)

Csaitanja példákat is említ. Mikor Vaszudév és Dévakí kiszabadultak börtönből, s végre találkozhattak Krsnával és Balarámmal, ahelyett, hogy a szokások szerint a gyermekek szüleik lábaihoz borultak volna, a szülők
hajtották meg fejüket hódolattal fiaik előtt, felismerve isteni mivoltukat. Hasonlóképp szembesült Krsna csodálatos, isteni mivoltával Jasódá is Vrndávanban, mikor a megevett rögöt keresve belenézett fia szájába, ám ott nem csupán egy kis maszatos földdarabot látott, hanem az egész mindenséget – ő azonban a következő pillanatban megfeledkezett a látványról, s magához szorította kisfiát.
Hasonlóképpen Ardzsuna: miután a kuruksétrai csatamezőn megpillantotta Krsna univerzális formáját, imáit felajánlva könyörgött bocsánatért (Bg. 11.41-42.), miközben Vradzsában a pásztorfiúk fesztelenül játszanak vele, együtt örvendeznek a démonok felett aratott rendkívüli győzelmeken, ám ha a birkózásban Krsna veszít, a vállán viszi játszótársát.

Önkéntelenül adódna a következtetés: forduljunk a kévalá bhakti felé, hiszen az a legmagasabb rendű, feledkezzünk meg az isteni fenségről mi is! Tetszetős gondolat, ám elhamarkodott. Ha nem ismerjük fel Isten istenségét, ha nem tesszük fel Krsna fejére a koronát, akkor csupán evilági gondolkodásunk mintáit követve mímeljük a bhaktit. Először fel kell ismerjük miként hatja át az isteni létezés a világot, miként tartozik minden mozgó és mozdulatlan Istenhez. Ezután juthatunk az Isten-tudaton túl, a játékos abszolút szépség koncepciójához, Krsnához.