Siksástaka 7. – a távollét

yugāyitaṁ nimeṣeṇa
cakṣuṣā prāvṛṣāyitam |
śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ
govinda-viraheṇa me ||7||
 
yugāyitam – akár egy világkorszak (yuga – világkorszak, hosszú évek, 4, 5 vagy 12 év); nimeṣeṇa – egy pillanat által; cakṣuṣā – a szemmel; prāvṛṣāyitam – (úgy viselkedik,) mint a monszun, az esős évszak; śūnyāyitam – üresnek tűnő; jagat – a világ; sarvam – teljes, mindegyik; govinda-viraheṇa – Góvinda elhagyása miatt (viraha – 1. elválás, távozás, elkülönülés; 2. szerelmesek elválása 3. hiány, távollét; 4. szükség, nélkülözés; 5. elhagyás, kiürülés, feladás; 6. elválásban érzett szerelem, 7. magány, egyedüllét); me – enyém
 
Góvinda távollétében üressé vált az egész világ.
Szememből záporoznak a könnyek, s egy pillanat felér egy világkorszakkal.

Az istenszerető remények beteljesülése helyett Csaitanja a reménytelenség, a kiüresedés, a beteljesületlenség apoteózisát fogalmazza meg versében. A juga szó egyik jelentése tizenkét esztendő, a másik kor, korszak, illetve utalhat korlátlan hosszú időre is. Egyes szakértők szerint azért jelenthet éppen tizenkét esztendőt is, mert Csaitanja Maháprabhu tizenkét évig élte át a Krsnától való elválás intenzív érzéseit, Rádhiká hangulatában. Az előző vers még vágyódásról szól, a mostani viszont átélésről. Megváltozott tehát az érzelmi töltés, keresőből, vágyódóból megtapasztalóvá minősült át a hívő; máskülönben a könnyek említése költői hiba volna, fölösleges ismétlés. A misztikus hagyomány azonban a könnyek hőfoka szerint különbséget tesz az érzelmek között: a vágyódásnak előzőleg említett reményteli örömkönnyei hűvösek, a beteljesületlenség keserű, sőt dühös könnyei forróak. Ez az érzelmi váltás jelzi, hogy Csaitanja már a legmagasabb eszménynek tekintett gópí-bháva szellemében fogalmaz.

Góvinda nem más, mint Krsna egyik aspektusa, megnevezése. A név jelentése: a Föld, a tehenek, a bráhmanák és a lelki érzékek öröme. Nem erőltetett talán a „jó pásztor” értelmezés sem, hiszen Góvinda-Krsnát teheneit terelgető pásztorfiúként ábrázolják, ami szimbolikusan az ember érzékeinek isteni megfegyelmezését jelenti. Ennek a beteljesítő, örömöt, elégedettséget nyújtó Istennek hiányában joggal tűnik üresnek a világ. Góvinda távolléte a szanszkrt árnyalt jelentései miatt kétféleképpen értelmezhető. Jelentheti azt, hogy Góvinda hagyta el hívét, aki így kénytelen nélkülözni imádott Istenét, de azt is, hogy a hívő került távol Góvindától, így saját „Góvinda-elhagyása” miatt szenved. A kétféle értelmezés pedig két életutat vázol föl: az utóbbi, mikor a hívő hagyja el az Urat, inkább bűntudatot ébreszt, s a hibák korrigálására serkent. Itt még van remény. Amikor azonban Góvinda hagyja el hívét, teljesen reményvesztetté válik a helyzet. Krsna-Góvinda idilli életének gyöngéd szívű résztvevői, a pásztorlánykák ilyen érzéseket éltek át. Csaitanja a legkiválóbb pásztorlányka, Rádhiká érzéseit éli át, s ez az érzelemvilág fogalmazódik meg az utolsó két versszakban. Csaitanja már nem az Isten után sóvárgó hívő szerepében fogalmaz, hanem a faképnél hagyott pásztorlánykák kiábrándult hangulatában. Ezért a könnyek most már nem az eksztázis áhított jelei, hanem a csalódottság tünetei. Az istenszeretet természetéhez tartozik, hogy ha annak gyógyírjából egy cseppet elnyer a beteg, azt hiszi, meggyógyult már, ám helyzete még veszélyesebbé válik.

E vers tehát az elválás fájdalmát tükrözi. Az anyagi világban az elválás csak fájdalmat szül, lelki síkon azonban ujjongó eksztázist eredményez, még ha fájó gyötrelemnek tűnik is a külső szemlélő számára. Az elválás érzése táplálja a találkozás örömét. Az együttlét és elválás olykor mégis fényévnyi távolságra van egymástól. Az elválás érzésének változatos emocionális rezdülései (préma-vaicsittja) között – jóllehet külsődlegesen – de megvan a találkozás (szambhóga) is. Az elválásban a hívő ember folyton emlékezik imádott Istenére és kedvteléseire s egy percre sem tud megfeledkezni róla. Ez pedig az imádat (bhadzsana) tetőfoka.

Csaitanja földi kedvteléseinek titkos jelentése az elválás érzelmeinek fölmagasztalása. Az egyéni lélek alárendelt fél az istenszeretetben, s ahhoz, hogy találkozhasson Istennel, s eme érzelmeit kifejezhesse, föltétlenül meg kell tapasztalnia a távollétben érzett szeretetet.
Sajátos értékrendről tanúskodik e vers: a világ kiüresedéséről. Miként a világi szerelemben egyedül az imádott személy a fontos, minden egyéb elveszti jelentőségét, úgy a rajongó istenszeretetben is porszemmé válik a világ. Ha ez alapján ítélnénk meg a hindu világképet, meglehetősen negatív, világtagadó értékrendet találnánk. Márpedig a világtagadás az illúzió szülte matéria világára vonatkozik: ezt mint nem-valóst elutasítja az indiai filozófia, ám a bhakti ezoterikus látásmódja mindenben feltárja a híve közeledésére válaszoló Istent. Így minősül át a hívő szemléletében a matéria világa az isteni kedvtelések relatív szférájává, melyben az anyag is a Legfelsőbb dicsőségét tükrözi. S miként a test élettelen a lélek jelenléte nélkül, úgy a világ is élettelen, üres Góvinda távollétében.

Az áhítat útján nem ritkák az érzelmes megnyilvánulások. A rendkívül érzelemgazdag bengáliak számára természetes, hogy istentiszteleteik során könnyezve ajánlják fel imáikat és szolgálataikat, ez nem mesterkélt képmutatás. A könny, mint szimbólum igen gazdag hátteret sejtet. Nem csupán az érzelmi érintettség képe, hanem a kiüresedett, így értelmetlenné vált, azaz a teremtés előtti potencialitás állapotába visszarendeződött világot övező kozmikus ősóceán szimbóluma is lehet. Mintha felállíthatnánk a képletet: Istennel együtt kozmosz, azaz rendezettség, nélküle káosz, azaz ősállapot.

(B.K.Tírtha kommentárja, forrás: Kagylókürt folyóirat)
PDF

~~~~~~~~~~~~
Siksástaka-kommentárok a Slókamálán