kezdetben a bizalom… – a rajongó szeretet ébredése

ādau śraddhā tataḥ sādhu-saṅgo 'tha bhajana-kriyā |
tato 'nartha-nivṛttiḥ syāt tato niṣṭhā rucis tataḥ ||
athāsaktis tato bhāvas tataḥ premābhyudañcati |
sādhakānām ayaṁ premṇaḥ prādurbhāve bhavet kramaḥ ||

ādau – kezdetben; śraddhā – hit; tataḥ – azután; sādhu-saṅgaḥ – szent-társaság; atha – azután; bhajana-kriyā – az imádat végzése; tataḥ – ezért, azután; anartha-nivṛttiḥ – haszontalanság/baj/nehézség távozása; syāt – legyen; tataḥ – azután; niṣṭhā – szilárd hit; ruciḥ – íz; tataḥ – azután; atha – azután; āsaktiḥ – ragaszkodás; tataḥ – azután; bhāvaḥ – érzelem; tataḥ – azután; prema – istenszeretet; abhyudañcati – felemelkedik; sādhakānām – a gyakorlóké; ayam – ez; premṇaḥ – rajongó szereteté; prādurbhāve – megjelenésében; bhavet – lehet; kramaḥ – lépés, mód, időrend

Kezdetben a bizalom, majd a szent társulás, s az imádat gyakorlata következik.
Ezáltal elenyésznek az anarthák, a hit rendíthetetlenné válik, (s a bhakta megérzi az istenszeretet) ízeit,
ami fokozza ragaszkodását, fellobbantja szerető érzelmeit, s a rajongó szeretetben tetőzik.
A gyakorló (szívében) e mozzanatokkal ébred a rajongó szeretet.

(Bhakti-raszámrta-szindhu 1.4.15-16) (Cscs.2.23.14-15, Szanátan siksá)

Rúpa gószvámí a prémához vezető út kilenc állomását sorolja fel. Az első a śraddhā. A szó hitet, bizalmat, meggyőződést jelent. A bizalom abban, hogy az út bejárható, a szentírásba, a szentek társaságába vetett bizalom. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád értelmezésében: közönyösség a világi témákkal szemben, és érdeklődés a lelki fejlődés iránt (Cscs. 2.23.14., szómagyarázat). A Bhágavata-purána az 1.2. fejezetében Szúta gószvámí Naimisáranja bráhmanáihoz szólva szintén e témát taglalja, ám ő a világ iránti közömbösséget nem említi, csupán a bizalmat és a hallás- illetve szolgálatvágyat: „Ó, bráhmanák, a hithű hallani (és szolgálni) vágyóban a Vászudéváról szóló történetek iránti vágyakozás ébred a nagy (bhakták) s a jámbor szentek szolgálata által.” (Bhág. 1.2.16. a vers śuśrūṣu szava olyan személyt jelent, aki meghallgatja a tanítást, és aszerint is él, sőt, vágyja mindezt) S nem azért, mert a világ iránti közömbösség mellékes volna, hanem mert nem kezdeti feltétel, hanem fokozatosan kibontakozó és megerősödő tapasztalás. Hiszen: „Az Istenség Személyiségének, Srí Krsnának végzett odaadó szolgálat által az ember azonnal indokolatlan tudásra tesz szert, s eltávolodik a világtól.” (Bhág. 1.2.7., vāsudeve bhagavati bhakti-yogaḥ prayojitaḥ | janayaty-āśu vairāgyaṁ jñānaṁ ca yad ahaitukam ||)

A következő lépés a sādhu-saṅga, azaz a szentek társasága, a szent társulás. Alászálló folyamatról beszélünk… elengedhetetlenül fontos elem a gyakorló saját próbálkozása – már csak azért is, hiszen ez az, ami a kezében van, amit megtehet – ám az eredmény nem csupán a próbálkozástól függ. Az ajándék, indokolatlan – nem kiérdemelt – kegy. Ilyen felbecsülhetetlen értékű ajándék egy szenttel való találkozás. Mi jellemző az ilyen szentekre? A Nárada Bhakti-szútrák így jellemzi őket: „67. A kizárólagos (szeretetben élő) hívek a legfőbbek. 68. Elcsukló hangon, meg-megborzongva, (szemükben) könnyekkel beszélgetnek egymással. Megtisztítják ők családjaikat, és a világot is. 69. Zarándokhellyé teszik a fürdőket, erénnyé a közönséges cselekedeteket, és ők teszik szentté a tant. 70. (Mert Isten) tölti be őket. 71. (Miattuk) örvendeznek az ősatyák, táncolnak az istenek, s védelmezőt (nyer) a Föld. 72. Nem (helyes) születés, műveltség, szépség, család, vagyon, tevékenység, vagy más szerint különbség(et tenni köztük). 73. Mert az övéi (ők).” Csaitanja Maháprabhu szerint: „A legkiválóbb vaisnava az, akinek pusztán látása másokat is arra ösztönöz, hogy Krsna nevét zengjék.” (Cscs. 2.16.74.)
S mi légyen a teendő, ha éppen nem adatik ilyen lehetőség? A gyakorló forduljon megbecsüléssel minden élőlény, különösképpen a vaisnavák iránt: „Tisztelje gondolataiban azt, aki így kiált „Krsna!”. Értékelje hódolatának felajánlásával azt, kinek beavatása van, s Istent imádja. Ám becsülje szolgálataival és társaságának keresésével azt az imádatban jártast, ki osztatlan (figyelemmel gondol Krsnára) és szíve mentes mások megvetésétől és más kedvezőtlen vonástól.” (Rúpa gószvámí: Upadésámrta, 5.) Továbbá keresse azok társaságát, akiktől tanulhat: „A hasonló vágyú (vagy: hasonló érzésű), nálánál jobb, szeretetteljes, szentéletű (szádhu) társasága (kívánatos).” (Brsz. 1.2.91.)
És a szent társaságában legyen a társulás módja is szent: tiszta, önzetlen, segítő.

A szent társaságában a gyakorló tanulmányozza, és a saját életében megélt valósággá formálja a tant – ez a bhajana-kriyā, az imádat gyakorlata.

Ez az imádat kisöpör a szívéből minden, az istenszeretettől eltávolító tényezőt – ezek az anarthák. Az artha szó értéket, célt jelent, az an-artha pedig ennek ellentétét – mindazt, ami a céltól eltávolít, ebben az értelemben haszontalan, értéktelen. „Nemkívánatos szokás” – ahogy Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád fordítja. Mukunda dász gószvámí kommentárjában a jelen születésben, és a megelőző születésben elkövetett bűnök megszűnésével azonosítja az anarthák elenyészését – miként Szúta gószvámí is a bűnök sokaságának elenyészéséről szól ( „Mikor a Bhágavata rendszeres szolgálata révén elenyészik a bűnök sokasága” naṣṭa-prāyeṣv abhadreṣu nityaṁ bhāgavata-sevayā, Bhág. 1.2.18.)

Az így megtisztult szívben megszilárdul a hit – ez a niṣṭhā. A szó nagyon szemléletes… a sthā gyök jelentése áll, míg a ni- igekötő lefelé irányuló mozgásra, olykor intenzitásra utal. A niṣṭhā így meggyökerezést, visszavonhatatlan, végérvényes és stabil megállapodást jelöl.
A niṣṭhā választóvonal… olyan, akár napkelte. Nap a horizont alatt is eloszlatja a sötétséget, ám csak napkelte után mutatja meg magát – hasonlóképpen, a gyakorló, akinek az anarthák terhelik szívét csak halvány visszfényét érzi az istenszeretet valódi ízeinek. Eddig a tisztulás fokait járta a gyakorló, ezután a szeretetteljes vonzalom megerősödésének és beteljesülésének örvénye ragadja magával. A megélt istenszeretet ízeire, s az ennek nyomán ébredő lelki vágyra utal a ruci – íz, ragyogás, kívánság kifejezés. Mukunda dász gószvámí a bűn magjának megsemmisülése után a bhakti édességének megízleléséről ír, míg Dzsíva gószvámí a lelki vágy ébredésére helyezi a hangsúlyt, mely azonban tudatos, akaratlagos viselkedés, szemben az āsakti-val, ami a spontán ragaszkodás felébredése – ami együtt jár a tudatlanság, az avidyā végérvényes megszűnésével.

Az örvény következő állomása a szerető érzelmek fellobbanása, a bhāva. A szó a bhū létigéből származik, így jelent létezést, életet, létállapotot, realitást… ám érzelmet is. Itt elsősorban az utóbbit, ám a további jelentéseivel a szó azt sugallja, hogy ez az érzelem az élőlény természetes állapota. Az istenszerető érzelmek látható, külső jeleit Rúpa gószvámí ekképpen írja le: „1) türelem, 2) az idő hasznos eltöltése, 3) vágymentesség, 4) a megbecsülés vágyának nemléte, 5) reménység, 6) sóvárgás, 7) a szent név éneklésének örökös íze, 8) ragaszkodás az ő tulajdonságainak elbeszéléséhez, 9) vonzalom az ő lakhelyeihez – ezek, s a többi a külsődleges jelei az ember rügyező érzelmeinek.” (Brsz. 1.3.25-26.)

Végezetül a szerető érzelmek a rajongó szeretetben tetőznek, ez a prema. A prema a priya (kedves, szerető) melléknévvel jelzett érzelem megjelölése – a teljesen önzetlen, makulátlan szeretet.

Bhakti Abhay Narayan a két vers alapján így összegzi a préma, vagy príti feljődésszakaszait: „Az első lépcső tehát a sraddhá, a hit. Ez nemcsak a lelki folyamatokra, hanem az élet minden területére vonatkozik. Hit nélkül az ember semmihez sem foghat hozzá még hétköznapi életében sem. Például, ha nem hinnénk az orvosokban vagy a természetgyógyászokban, betegségünkkel nem fordulnánk hozzájuk. Csaitanja Maháprabhu tanításában fontos szerepet játszik a pozitív gondolkodás, a hit Istenben, az Írásokban és a szentekben.
A hittel rendelkező embert a sors előbb-utóbb elvezeti a szádhukhoz, szentéletű emberekhez. Az ilyenfajta társulás nem hatástalan: az ember kedvet kap az olyan lelki gyakorlatok megismerésére és elsajátítására, mint a sravana, kírtana stb. Így tisztul meg (nivrtti) a szív minden rossz gondolattól és vágytól, minden értéktelen (anartha) dologtól. Egyedül e megtisztult létállapotban erősödhet meg az ember hite, s válhat bizalommá (nisthá). Természetesen a hit előlegezi a bizalmat, ám ha az ember maga is megtapasztalta a lelki dolgokat, bepillantást nyert a felsőbb, transzcendens szférába, átérezte Istent (hacsak egy pillanatra is), akkor hite bizonyosságot nyer, mély gyökeret ereszt, s ez a nisthá. E megingathatatlan bizalom birtokában ízlelheti meg a bhakta igazából az olyan lelki dolgokat, mint Bhagaván szent nevein való meditálás, az Ő kedvteléseinek hallása, a bhakták önzetlen szolgálata stb. Mindez természetesen erős vonzódást (ászakti) eredményez, úgy a bhakták, mint a lelki élet iránt. Ezután hajthat ki szívében a vegyítetlen odaadás magja, s ezt a csírát lelki érzelemnek (bháva vagy rati) hívják, amely végül prítivé vagy prémává (istenszeretetté) érlelődik.
A bháva nem hasonlítható a pszichológiában tárgyalt érzelmekhez. Nem az anyagi érzékek, sőt, még csak nem is az anyagi világ az eredete, hanem Bhagaván szvarúpa-energiája. A bháva az istenszeretet felkelő napjának első sugara, amely beragyogja a hívő szívének horizontját.”

Visvanáth Csakravartí a Bhágavata-purána 1.2. fejezetének verseit kommentálva a fentiekhez hasonlóan, az alábbi tizennégy mozzanatban azonosítja a rajongó szeretethez vezető állomásokat:

satāṁ kṛpā mahat-sevā śraddhā guru-padāśrayaḥ |
bhajaneṣu spṛhā bhaktir anarthāpagamas tataḥ ||
niṣṭhā rucir athāsaktī ratiḥ premātha darśanam |
harer mādhuryānubhava ity arthāḥ syuś caturdaśe ||

A szentek kegye, a nagy lelkek szolgálata, hit, a mester lábainak oltalma.
az imádat utáni vágy, a szerető odaadás, majd az anarthák elmúlása.
A megszilárdult hit, az íz, s a ragaszkodás, a szeretet, a tiszta szeretet, majd a látás,
s Hari édességének megízlelése – íme a tizennégy elem.

engedelmesség és önátadás

A Mahábháratában Bhísma az utasítást alaposan megfontoló Csirakárí történetével világít rá a tanulságra: az ember jusson szilárd elhatározásra, bizonyosságra, mielőtt cselekszik. Naróttam dász Thákur dalában a bizonyosság forrására is rámutat: „A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.”

Gondoljuk át alaposan, több dimenzióból is az engedelmesség kérdését: miképpen fonódik össze az önátadással? Elsőként vegyük elő a Bhágavata-puránát, mely egy másik, hasonló alaphelyzetből kiinduló elbeszélésben egészen más eredményre jut.
Történt, hogy Rénuká, a bráhmana Dzsamadagni felesége a Gangeszhez ment vízért, s ott megpillantotta a gandharvák királyát, amint a tündérekkel játszott a vízben. Belefeledkezett a látványba, kissé a boldogság utáni vágyakozás is feltámadt benne, így lekéste az áldozat idejét. Bűnbánóan sietett haza férje elé, s összetett kézzel, lehajtott fejjel állt meg előtte. Dzsamadagni azonnal átlátta, mi történt, és haragjában így szólt fiaihoz: öljétek meg ezt a bűnöst! Ám fiai nem hallgattak a szavára.
Dühösen legkisebb fiához, Parasurámhoz fordult, azzal az paranccsal, hogy ölje meg édesanyját, és engedetlen bátyjait is. Parasurám jól ismerte apja erejét, így követte utasítását. Ő vajon miért engedett apja felszólításának, miért nem ellenkezett? – merül fel a kérdés. A purána szövege a választ is nyomban megadja: mert jól ismerte apja erejét és természetfeletti képességeit. Srídhar Szvámí az utalást kibontva kommentárjában így fogalmaz: tudta jól, ha nem teljesíti apja akaratát, őt is halálra átkozza, ám ha elégedetté teszi, akkor még van esély – hiszen apjának nem csak a halál, hanem az élet felett is hatalma van. Teljesítette hát apja parancsát, megölte édesanyját és bátyjait. S valóban, Dzsamadagni megelégedetten mosolygott rá: jól van fiam, nagyon elégedett vagyok veled, teljesítem a kívánságod, bármi is legyen az. Keljenek életre anyám és bátyáim, s ne is emlékezzenek a történtekre – szólt ekkor Parasurám, s úgy lett. (Bhág. 9.16.1-8.)

Nem csupán a kommentátorok, de a purána szövege is rámutat: nem vak engedelmessége miatt cselekedett Parasurám úgy, ahogy, hanem józan megfontolásból. Számunkra a halál visszafordíthatatlan, végzetesen nagy távolságba taszító erő, ám ő tudta: apja számára megfordítható állapot, ezért okosan élt ezzel a lehetőséggel, megteremtve az összhangot az apja utasítása jelentette külső kötelesség, és a belső kötelesség – édesanyja oltalmazása –, és saját lelkiismerete közt.

A Bhágavata-purána a bhakti kilencféle módjáról, gyakorlatáról beszél, ezek egyike az önátadás. A szanszkrt szó: ātma-nivedana. A nivid ige idevonatkozó jelentése az ajándékoz, kínál, felajánl, a nivedana így átadást, rábízást, felajánlást jelent. Az ātma jelentése itt önmaga, így ātma-nivedana az, amikor az ember önmagát adja át, ajándékozza el. Máskor ugyanezt a fogalmat a még szemléletesebb ātma-nikṣepa kifejezéssel írják le: önmagunk odavetése. Ebben az állapotban – és halovány visszfényeiben is – az engedelmesség magától értetődő viselkedés.
Az önátadás első lépése az önrendelkezés elnyerése – hiszen amíg ez nincs, addig az önátadás pusztán szavakban megnyilvánuló jószándék. A felelős önrendelkezés révén megélt szabadsággal pedig a legszebb és legjobb dolog, ami történhet, ha az ember más kezébe teszi… a bizalom és szeretet ajándékaként.

Az önátadott ember élete tűnhet vak engedelmességnek, ám szívében megvan a szádhuk, a szentírás és a mester szavainak egysége, így a Naróttam dász Thákur ajánlása szerinti bizonyosság teljesül. Bizonyosságra jutott abban, hogy a dolgok túlnyúlnak rajta, túlnyúlnak akár az értelme pillanatnyi befogadóképességén, s mert még sosem csalódott a szeretett személyben, teljességgel rábízza magát. Ideális esetben minden körülmény közt. Dacolva akár a világ megvetésével, ahogy Szárvabhauma Bhattácsárja is dalolja:

„Becsméreljenek csak a gyalázkodók kedvük szerint, nem törődünk vele, ugye?
Megrészegültünk Hari szeretetének borától, hemperegjünk hát a földön, táncoljunk, s élvezzük ízeit!”

(Padjávalí, 73.)

Ha kell, akár a biztos pontot jelentő sásztrával is szembefordul, a bizalom és szeretet lehet ennyire mélységes. Ennek példája Judhisthir, aki a dharmán és saját elvein is túllépett: bár mindig igazat szólt, egyetlen alkalommal – Krsna kívánságára – mégis hazudott mesterének. Története jól példázza azt is, hogy az önátadás nem mentesít a felelősségtől. Judhisthir tudván tudta, hogy tettéért pokolra kerül, ám Krsna kedvéért ezt is vállalta. A történet arra is rámutat, hogy valóban túllépésről van szó, Judisthir a megélt dharmát hagyta maga mögött, nem pedig „savanyú a szőlő” legyintéssel a sikertelen próbálkozásról mondott le.

Bárhogy is, az önátadás fontos mozzanata a mélységes bizalomból és szeretetből fakadó szabad elhatározás. Magas eszmény, ám vajon miképpen járhat el a tanítvány addig, míg nem erősödött meg ennyire a hite, a bizalom még nem ennyire szilárd?
A bizalmat, szeretetet elvárni sem lehet, nemhogy előírni. A forma kedvéért mímelni képmutatás, erőltetni sem lehet. A szeretet nem a felszíni hullámok fodrozódása, hanem a tenger mélységének stabilitása. Lassan épül, sok apró lépéssel, mozzanattal – vagy a tenger metaforájánál maradva: megannyi patakocska, folyó állandó áramlása tölti fel a medret cseppjeivel, s ez biztosítja az állandóságát. És a tanítvány tegyen meg mindent azért, hogy erősítse a bizalmat.
Mégis előfordulhatnak zavarok, fennakadások. Mit tegyen például a hű és lelkiismeretes tanítvány, ha kap egy utasítást, ám azzal nem ért egyet? Előfordul, hogy szolgálata elvégzésének jobb módját is látja annál, mint ahogy a mesterétől hallotta. Egyszerű, gyakorlatias eset, és talán a válasz is nyilvánvaló: tegye meg javaslatát, majd természetesen cselekedjék úgy, ahogy felvetésének megvizsgálása után mestere kívánja. A szolgálatadás lényegi vonása, hogy úgy végezzük, ahogy a másiknak tetszik.
Ha nem ez az ok, vizsgálódjon alaposan. Pusztán a nehézségtől ne hátráljon meg. Komolyabb a helyzet, ha úgy találja, a kapott utasítás ellentétben áll a lelkiismeretével, vagy – úgy véli – a tannal is. Az ácsárják szerint, ha a tanítvány ilyen utasítást kap, gondolja úgy: a mester most megvizsgálja hitem szilárdságát. És fejtse ki alázatosan, miért nem teljesíti az utasítást, miben talál ellentmondást – tegyen kísérletet így a szádhuk, a szentírás és a mester szavának szívében eggyé formálására. S ha ismételten összeegyeztethetetlen utasítást kap, akkor gondoljon rá úgy, mint különlegesen erős és mélyreható próbatétel, ám ragaszkodjon a szádhuk és a sásztra tanításához.

S mi a teendő, ha valamiképpen csorbul a bizalom? A hit sérülékeny, törékeny dolog, s bizony, megesik az ilyen, mindegy is, miként áll elő ez a helyzet. Ilyenkor a legjobb, ha a tanítvány feltárja a kétségeit, és segítséget kér. A hit nem elvárható, és nem is kikényszeríthető, sem mással, sem magunkkal szemben. A hit ajándék. Így beszél róla Csaitanja Maháprabhu is: „az univerzumban kóborló néhány szerencsés lélek a mester és Krsna kegyéből hozzájut a bhakti liánjának magjához.” (brahmāṇḍa bhramite kona bhāgyavān jīva | guru-kṛṣṇa-prasāde pāya bhakti-latā-bīja || Cscs. 2.19.151.) Nem jár, nem érdemelhető ki, nem kérhető számon, hanem néhány szerencsés lélek ajándékba kapja. Mert a tanítvány mestere és társai tudják ezt, segíthetnek a megerősödésben. A közösségből (és napi problémákból) való kivonás, vagy lelkesítés ilyenkor kevés, a bajba jutott tanítványnak nem lendületre, hanem érzelmi biztonságra, a megértéshez szükséges együttgondolkodásra van szüksége – és ez a felkarolás, támasz a társak és a mester feladata. „Volt valamid... most elveszett, hát keressük meg együtt, hadd segítsek ebben!” – ilyenkor ezek a jó szavak, nem a „menj, és gondolkodj azon, miben hibáztál!”

Az engedelmesség, és az önátadás is természetéből fakadóan alárendelődéssel jár. Szándékosan nem hierarchiát írok, hiszen nem rendszerről van szó, hanem személyes kapcsolatról. Nagyon szépen tapint rá az engedelmesség lényegi vonására a szanszkrt śuśrūṣu kifejezés. A szó gyöke a śru – hallgat, figyelemmel kísér, engedelmeskedik, követ ige. A gyök ismétlődése itt az adott cselekvés iránti vágyakozást jelenti: a hallás iránti vágyakozást. Olyasvalakiről van tehát szó, aki figyelmesen hallgat, majd követi a hallott tanítást. A śuśrūśā maga a cselekvés: hallásvágy, engedelmes kötelességtudat és szolgálat, a śuśrūṣu pedig a személy, akiben felébredt a tanítás hallása iránti vágy, és hűséggel szolgálja tanítóját. És ez személyes kapcsolatot feltételez.

Az alárendelődés kapcsán megfontolandó még egy gondolat: mondják, a kor jellemzője, hogy támadás alatt áll mindenféle tekintély, s a tekintély tisztelete – ennek következménye pedig az engedelmességgel szembeni ellenállás. Ez bizonyos tekintetben igaz is. Óhatatlanul bekövetkezik, ha a tekintély formálissá válik, pozícióból, születési előjogból, vagy éppen a tűzhöz való közelségből eredeztetik, s nem a teljesítményből, vagy kvalitásból fakadó tisztelet következménye. A tekintély valós alapja csupán a megbecsülés… s ha a megbecsülés bármely oknál fogva erodálódik, akár okkal, akár a tanítvány hamis büszkesége következtében, elvész a tekintély. Talán a megoldás itt is az egymás felé való közeledés lehet, a szeretet erősítése – hiszen ez a bhakti útja.

Naróttam dász Thákur: Srí préma-bhakti-csandriká, 1.

Kedves Testvéremnek,
hálás szeretettel.

Naróttam dász Thákur dalciklusa, a „Rajongó szeretet holdsugara”. A ciklus első dalának első strófáit a vaisnavák a lelki tanítómestert magasztaló fohászként éneklik.

1.
śrī-guru-carana-padma kebala-bhakati-sadma
bando mui sābadhāna mate
jāhāra prasāde bhāi ei bhava toriyā jāi
kṛṣṇa-prāpti hoy jāhā ha'te

Srí Guru lótuszlábai (jelentik) a tiszta bhakti hajlékát,
nagy figyelemmel imádom őket.
Az ő kegye folytán, testvér!, átkelhetünk e világon,
s a Krsnához érkezés is ebből fakad.

A mester előtti meghódolás, és az alázatos közeledés szimbóluma a meditációt a mester lábánál kezdeni. A lótuszhoz való hasonlítás szokásos forma – a szépség, a nagyrabecsülés kifejezése –, ám a metafora mélyebb, a lótusz virága a nektár hajléka is, s e nektár a kévalá-bhakti. A Csaitanja Maháprabhut követő vaisnavák szóhasználatában a tiszta bhakti (kévalá-bhakti) az isteni fenségről megfeledkező szeretetre vonatkozó megjelölés. A kévalá szó jelentése kizárólagos, teljes, egész, illetve tiszta, egyszerű, zavartalan.
A mester személye és kegye az isteni kegy kiáradása. Ez a kegy vezeti a gyakorlót a születés és halál körforgásának meghaladásához, és ennek révén érheti el Krsnát is.

2.
guru-mukha-padma-bākya cittete koriba aikya
ār nā koriho mane āśā
śrī-guru-caraṇe rati ei sei uttama-gati
je prasāde pūre sarba āśā

Egyesítsd szívedben a mester lótusz-ajkáról felfakadó szavakat,
ne is kívánj semmi egyebet.
A ragaszkodás Srí Guru lábaihoz a legjobb út,
kegye folytán minden remény beteljesedik.

A strófa első sora más szövegváltozatban is ismeretes: guru-mukha-padma-bākya hṛdi kari mahāśakya – A mester lótusz-ajkáról felfakadó szavak szívedben nagy erővel ruháznak fel (mahāśakya), azaz a mester szavait szívükben őrzőknek minden lehetséges.
A minden remény (sarba āśā) természetesen nem a világi vágyakra, hanem a lelki tökéletességet célzó reményekre vonatkozik.

3.
cakhu-dān dilo jei janme janme prabhu sei
dibya-jñān hṛde prokāśito
prema-bhakti jāhā haite abidyā bināśa jāte
bede gāy jāhāra carito

Születésről születésre uram és mesterem ő, kitől a látás ajándékát kaptam.
Szívemben felragyog az isteni tudás
és a rajongó szeretet. Szertefoszlik a tudatlanság is, mind.
A védák az ő tetteit éneklik.

A látás ajándéka (cakhu-dān) arra utal, hogy a tanítvány szemei egy új világra nyílnak meg: a kihasználás világa helyett a szerető odaadás világára. A tanítvány szívében felragyog az isteni tudás, melynek elsődleges eredménye a rajongó szeretet, a préma-bhakti kibontakozása. Mellékes eredménye a tudatlanság homályának eloszlatása, ami a szeretet áramlásának útjában álló akadályok, az anarthák megsemmisülését jelenti, így árasztja majd el a szívet visszavonhatatlanul a rajongó istenszerelem.
A védák Srí Gurut magasztalják.

4.
śrī-guru karuṇā-sindhu adhama janāra bandhu
lokanāth lokera jībana
hā hā prabhu koro doyā deho more pada-chāyā
ebe jaśa ghuśuk tribhuvana

Srí Guru! Könyörület óceánja! Elesettek jóbarátja!
Világ ura, Lókanáth! Mindenség éltetője!
Ó, uram! Kérlek, légy kegyes, add meg nékem lábad árnyékát!
Dicsőséged zengi a három világ.

A lókanāth szó jelentése a világ ura, ám Naróttam dász Thákur itt mestere nevét foglalta versébe, Lókanáth gószvámít magasztalja. Ó, uram! (hā hā prabhu) a fájdalom felkiáltása: a létforgatag, a szanszára tüze perzsel, adj nékem menedéket lábaid hűsítő árnyékában!

5.
baiṣṇaba-caraṇa-reṇu bhūṣaṇa kariyā tanu
jāha haite anubhāba haya
mārjana haya bhajana sādhu-saṅge anukṣaṇa
ajñāna-abidyā-parājaya

Testem a vaisnavák lábpora ékesíti,
s ennek nyomán az istenszerető érzelmek mutatkoznak rajtam.
A szakadatlan bhadzsan a szentek társaságában megtisztít,
így a tudatlanság és illúzió vereséget szenved.

Az óind művészetekben az érzelmek leírására nem azok egyszerű megnevezése, hanem külső jeleinek (anubhāva, bengáliasan anubhāba) felsorolása szolgál. Ezért a „megmutatkozás”.
A bhadzsan (Isten imádata) a szentek társaságában megtisztít, miként a szentek társága megtisztítja a bhadzsant, mint lelki gyakorlatot.

6.
jaya sanātana rūpa prema-bhakti-rasa-kūpa
jugala-ujjvala-maya-tanu
jāṅhāra prasāde loka pāsarila saba śoka
prakaṭa kalapa-taru janu

Dicsőség Szanátannak, és Rúpának! A rajongó szeretet nektárjának (kiapadhatatlan) kútjai ők,
az Isteni Pár szerelme tölti el őket.
Kegyük folytán az egész világ elfeledi minden bánatát,
hiszen úgy jelentek meg, mint két kívánságteljesítő fa!

Felmerülhet a kérdés: a metafora miért kútról, miért nem tengerről, vagy óceánról szól? Hiszen ezek érzékletesebben jeleznék azt a kiapadhatatlanságot és végtelenséget, amit Szanátan és Rúpa művei jelentenek a vaisnavák számára. A másik fontos tulajdonság a mélység – az alámerülés a préma-bhaktiban – ez egyformán lehet jellemzője a kútnak és a tengernek is. Ám a tenger vízgyűjtő, ami különféle forrásokból származó vizeket egyesít – míg a gószvámík könyvei a vegyítetlen és makulátlan rajongó szeretet nektárjával teliek… nem keverednek mással. Másfelől a kút vize édes, szemben a tengerével.
Más szövegváltozatban a második sor így hangzik: jugala-ujjvala-rasa-tanu – az Isteni Pár szerelmének megtestesítői.

7.
prema-bhakti-rīti yata nija-granthe su-bekata
likhiyāche dui mahāśaya
jāhāra śrabaṇa haite premānanda bhāse cite
jugala-madhura-rasāśraya

Oly szépen beszélte el műveiben a préma-bhakti minden gyakorlatát
e két nagy lélek!
Őket hallgatva a préma gyönyöre árasztja el a szívet,
s az Isteni Pár szerelmének nektárja tölti meg.

Az Isteni Pár szerelmének nektárja tölti meg: szó szerint: az Isteni Pár (jugala) szerelme ízeinek (madhura-rasa) tartóedényévé vagy hajlékává (āśraya) válik.
Más szövegváltozatban a második sorban likhiyāche (írta) helyett kariyāche (megalkotta) olvasható, míg a harmadik sorban premānanda bhāse (a préma gyönyöre jelenik meg) helyett parānanda haya (a legfelsőbb gyönyör van).

8.
jugala-kiśora-prema lakṣa bāṇa yena hema
hena dhana prakāśila jāṅrā
jaya rūpa sanātana deha more premadhana
se ratana mora gale hārā

Az Ifjú Pár szerelmének százezer tűzön tisztított aranya
az ő kincsükként mutatkozik.
Dicsőség Rúpának és Szanátannak! (Hadd díszítsem) testem a rajongó szeretet e kincsével
s fűzzem nyakláncomra becses ékszerként.

Rúpa és Szanátan gószvámík az ifjú lánykák, a manydzsarík hangulatát közvetítik. Ez Rádhá-Krsna szerelmének százezer tűz által hevített, s minden salakanyagtól megtisztított aranya – a gópík rajongó szeretetében ugyanis nincs szemernyi evilági indíték, személyes vágy sem.

9.
bhāgabata-śāstra-marma naba-bidhā bhakti-dharma
sadāi kariba su-sebana
anya-devāśraya nāi tomāre kahilo bhāi
ei bhakti parama-bhajana

A Bhágavata-purána szívét, a kilencrétű bhakti-dharmát
gyakorolva mindörökkön gondosan szolgálok.
Nem keresek oltalmat más isteneknél, mondom néked, testvér:
ez az odaadó szeretet a legfelsőbb imádat!

10.
sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-mājhe
karmī jñānī bhakti-hīna ihare karibe bhina
narottama ei tattva gāje

A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.
Az istenszeretet nélkülöző haszon- és tudásvágyóktól magamagát elkülönítve
Naróttam erről az igazságról énekel.

A karmí és gjání említése nem megbélyegzés – inkább elhatárolódás az önérdek leghalványabb jelétől is. Az evilági személyes haszon vágya, a lemondással és tudással kivonni magunkat a világból – két olyan mentalitás, amitől a költő távol kíván maradni, hiszen céljaik, az anyagi élvezet (bhukti) és az üdvösség (mukti) csupán gyomok a szív kertjében a szerető odaadás, a bhakti liánja mellett.

engedelmesség

A Mahábhárata Sánti-parvájában (a 258. fejezetben) a győzedelmes Judhisthir király a halálára várakozó Bhísmához járul, s a dharmával kapcsolatos kérdéseket tesz fel neki. Miképpen vizsgálja meg az ember a teendőit – szól az egyik kérdése – gyorsan, vagy inkább hosszasan?
A kérdésben szereplő kārya szó elvégzendőt, teendőt, kötelességet jelent… ami lehet személyes utasítás, a szentírás utasítása, vagy belső késztetés következménye egyaránt. Adódna a válasz: az ember ne hezitáljon sokat, védakövető tanítványként engedelmesen kövesse a kapott utasításokat.

Bhísma azonban feleletképpen egy régi történetet beszél el. Úgy esett, hogy Indra elcsábította Gautama feleségét, Ahalját. Az alaptörténet egyébként többféle változatban ismert, Bhísma most csupán azt a mozzanatot eleveníti fel, mikor a haragos Gautama ráparancsolt fiára: öld meg ezt az asszonyt! – majd távozott. Gautama fia, név szerint Csirakárí (a név beszédes: lassan cselekvőt, késlekedőt jelent) töprengeni kezdett: „Nem akarom megölni édesanyámat, ám mégis teljesítenem kell apám parancsát. A legfőbb dharma az apa utasítása (ājñā), ám éppígy a dharmám anyám oltalmazása is. Miként kerülhető el hát a bűn?”

Csirakárí alaposan fontolóra vette, miért is elsődleges az apa akarata: „ő az, aki felnevel, aki tanít, ő az első feljebbvaló,

ezért az apa szava megfontolás nélkül végrehajtandó kötelesség,
semmivé válik a bűne annak, aki az apa utasítását teljesíti.
tasmāt pitur vacaḥ kāryaṁ na vicāryaṁ kathañcana |
pātakānyapi pūyante pitur vacana-kāriṇaḥ ||18||

(Hiszen) az apa a menny, az apa a dharma, az apa a legfőbb vezeklés,
az apa elégedettségét elérve örvendeznek mind az istenek!
pitā svargaḥ pitā dharmaḥ pitā paramakaṁ tapaḥ |
pitari prītim āpanne sarvāḥ prīyanti devatāḥ ||20||

Ám a másik oldalon ott az anya: aki az oltalom, a gyógyír minden bajban. Egészséges vagy nem, sovány vagy nem, az anya mindig védi a fiát. Az elrendelés szerint a fiúnak nincs más védelmezője. A fiú akkor öregszik meg, akkor sújtja a bánat, akkor tűnik a szemében üresnek a világ, amikor elveszti az anyját. Nincs még egy olyan menedék, mint az anya. Nincs olyan védelem, mint az anya. Senki sem olyan kedves, mint az anya. Ő a fiú fenntartója (dhátri), mivel a méhében hordozta. Dzsanani, mert a születésének fő oka. Ambá, mert fölnevelte. Viraszu, mert bátor gyermeket szült. Szurá, mert etette és törődött vele.”

Hosszasan töprengett a lehetetlen feladaton, s mert nem jutott olyan döntésre, mellyel tiszta lelkiismerettel cselekedhetett volna, inkább nem tett semmit. Gautama napokig feldúltan barangolt az erdőben. Ráébredt, hogy valójában nem Ahaljá az igazi vétkes, és marcangolta a bűnbánat, hogy meggondolatlanul megölette a feleségét. Mikor hazatért, fia a lába elé vetette magát, és megpróbálta kiengesztelni apját, aki azonban megkönnyebbülten, boldogan ölelte magához késlekedő fiát. Megáldotta őt, s Bhísma is e szavakat vonja le tanulságként:

Mindig alaposan fontolja meg az ember, amit tesz,
ki hosszasan jut bizonyosságra, azt sokáig elkerüli a szenvedés.
evaṁ sarveṣu kāryeṣu vimṛśya puruṣas tataḥ |
cireṇa niścayaṁ kṛtvā ciraṁ na paritapyate ||70||

A történet az utasítás alapos megfontolására tanít. De hol van itt az engedelmesség? merülhet fel a kérdés. Adott a hierarchia – amivel a fiú tépelődése közben egyet is ért, apám szava nem mellőzhető –, ám mégsem hajlítja saját akaratát a felsőbb akarathoz*.

A történet kulcsa az, hogy a helyes engedelmesség nem a vak követés, hanem az azonos meggyőződésre jutás: niścayam – a bizonyosság, a határozott, szilárd elszántság megérlelése. Persze: nincs minden helyzetben lehetőség erre. Háborúban, vészhelyzetben fontos a gyors reagálás… egyébként pedig az, hogy az ember összhangban cselekedjék önmagával, a saját megértésével. És ez a megértés legyen összhangban az Abszolút Igazsággal, a Szépséggel és Szeretettel. Naróttam dász így énekel sādhu-śāṣtra-guru-vākya cittete kariyā aikya – „eggyé téve szívemben a szádhuk, a szentírás és a mester szavát”**. Ideális esetben három tényező formálja hát a meggyőződést, ami az értelem legmélyén, a szívben*** kerül harmóniába a gyakorló lelkiismeretével. Ekkor helyes cselekedni – véli Bhísma.

Engedelmesség ez? Mindenesetre törekvés az összhang megtalálására. A guru, a szádhuk pedig ezen összhang meglelésében, megformálásában segítik a törekvőt. Gyermek esetében az esetleges gyermeki dacot kell áttörni – az adott helyzethez illő módon, szigorúan, vagy éppen kedves játékossággal. Jó mintát adni, nevelni… ám a nevelés végső célja éppen az, hogy a gyerek felnőtté, felelősségteljes, gondolkodni és egymaga is helyes döntést hozó emberré váljék. Aki maga is képessé válik „a szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé tenni szívében”, félelem, vagy az elvárásoknak való megfelelés szándéka nélkül, pusztán azért, mert azt látja helyesnek. Nem azért, mert sikeresen szorították sarokba, nem azért, mert ügyesen manipulálták, vagy vették rá valamire, hanem mert a szíve azt diktálja, mert valóban azonosult az adott gondolattal. Ám felnőtt ember esetében parancsszóval megtörni a belső meggyőződést, szembefordítani az embert önmagával visszahelyezés, visszaerőszakolás volna a gyermeki létbe. Parancs, szankció, kikényszerített engedelmesség – nem a felnőttek közti szeretet útja, ezek erőltetése nem a tanítvány, hanem a tanító csődje.

Láthatjuk az óind tradíció klasszikus példáját, a Bhagavad-gítá történetét. Ardzsuna meghátrál, és Krsna, mint afféle ksatrija jóbarát tréfálkozik vele, böllenkedik, gyávának nevezi (ami egyébként a legdurvább sértés volna egy ksatrija számára, ám itt a barátságba ez is belefér), s amikor Ardzsuna komolyan, tanítványként fordul hozzá, megváltozik a hozzáállása, szelíd mosollyal az arcán, végtelen türelemmel válaszolja meg Ardzsuna minden kérdését, s végül, mikor már elfogytak a kérdések így szól: fontold meg ezt, s tégy kedved szerint. Nyilvánvaló a törekvés, hogy kialakuljon a szilárd meggyőződés a tanítványban.


-----------
* Engedelmesség: szófogadás; a parancsnak, intésnek meghallgatása s teljesítése; akaratunknak egy felsőbb akarathoz alkalmazkodása. (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. [1862.])

** sādhu-śāstra-guru-bākya cittete kariyā aikya
satata bhāsiba prema-majhe
(Śrī prema-bhakti-candrikā, 1.10.)
A szádhuk, a szentírás és a mester szavát eggyé téve szívemben
folyvást a rajongó szeretet árjában lubickolok.

*** Az ind tradíció számára az értelem nem csupán agyműködés, forrása a lélek, melynek lakhelye a szív.

a ragaszkodás ellenszere a ragaszkodás

Kapila tanácsai édesanyjának, a Bhágavata-purána 3.25. fejezetéből:

prasaṅgam ajaraṁ pāśam ātmanaḥ kavayo viduḥ |
sa eva sādhuṣu kṛto mokṣa-dvāram apāvṛtam ||20||

A bölcsek jól ismerik a ragaszkodást, a lélek nem-múló béklyóját.
Ám ugyanaz (a ragaszkodás) a szentek iránt, szélesre tárja a megszabadulás kapuját.

A szanszkrt saṅgaḥ szó ragaszkodást és társaságot is jelent. Evilági létünk oka a világi ragaszkodás, ám a szentek társasága, a sādhu-saṅga a megszabadulás kapuja. Kik a szádhuk? – e kérdésre válaszol a következő négy vers:

titikṣavaḥ kāruṇikāḥ suhṛdaḥ sarva-dehinām |
ajāta-śatravaḥ śāntāḥ sādhavaḥ sādhu-bhūṣaṇāḥ ||21||

Türelmesek, könyörületesek, szeretetteljesek minden lény iránt,
ellenség-nélküliek, békések és erényesek – ezek a szentek ékességei.

A sādhavaḥ (erényesek, a sādhu többesszáma) szó Srídhar Szvámí értelmezésében a szentírásokat követő, Visvanáth Csakravartí szerint pedig egyszerű, tiszta, egyenes jellemű embert jelent. Szanátan gószvámí értelmezésében nem tulajdonság, hanem az Úr híveinek megnevezése… a vers második fele ekkor így hangzik: „ellenség-nélküliek és békések – ezek a szentek oly kiváló ékességei.”

mayy ananyena bhāvena bhaktiṁ kurvanti ye dṛḍhām |
mat-kṛte tyakta-karmāṇas tyakta-svajana-bāndhavāḥ ||22||

Állhatatos, kizárólagos odaadással fordulnak felém,
nékem szentelik tetteiket, felhagynak minden más tevékenységgel, akár lemondanak a rokonok, vagy barátok iránti ragaszkodásról is.

A kizárólagos (ananya) szó a figyelem teljes összpontosítását jelenti, osztatlan, másra nem irányulót: tiszta bhaktit.
„Nékem szentelik tetteiket”: a mat-kṛte („én-tettben”) kifejezést Szanátan gószvámí kommentárjában háromféleképpen is értelmezi: 1. nékem szentelik tetteiket, 2. tetteik egyedüli célja, hogy elérjenek engem, 3. a kedvemért cselekszenek.
A verssel kapcsolatban felmerülhet egy kérdés: az előzőekben azt olvastuk, hogy a szentek mindenki jóakarói, itt pedig az áll, hogy elhagyják a rokonaikat is – vajon nincs-e ellentmondás e két állítás között. A szádhuk lehetnek szerzetesek: ekkor a hagyomány szerint új életet kezdenek, de lehetnek családosok is: ebben az élethelyzetben az ember sokszor a saját maga kivetüléseként tekint az övéire – a szádhu az efféle ragaszkodástól mentes.

mad-āśrayāḥ kathā mṛṣṭāḥ śṛṇvanti kathayanti ca |
tapanti vividhās tāpā naitān mad-gata-cetasaḥ ||23||

Nálam leltek oltalomra, a rólam szóló ízes történeteket hallgatják s beszélik el,
így nem érinti őket a sokféle gyötrelem – egyedül rám gondolnak.

Vírarághava, a Srí szampradája neves Bhágavatam-magyarázója olvasatában a vers első fele így hangzik: mad-āśraya-kathā hṛṣṭāḥ – a rólam szóló történeteken örvendezve…

ta ete sādhavaḥ sādhvi sarva-saṅga-vivarjitāḥ |
saṅgas teṣv atha te prārthyaḥ saṅga-doṣa-harā hi te ||24||

Óh, erényes anyám! E szentek minden ragaszkodást maguk mögött hagytak,
kutasd hát a hozzájuk fűző ragaszkodást, mert ez minden hiányosságtól megszabadít!

„minden ragaszkodást maguk mögött hagytak” Dzsíva gószvámí kommentárja szerint a négy életcélt maguk mögött hagyókról van szó – kiket sem az anyagi gyarapodás (artha), sem a világi erények (dharma), sem a vágyak (káma), sem az üdvösség (móksa) nem lelkesít, csakis a rajongó istenszeretetnek (préma) élnek.

PDF

kapcsolat

„A vaisnavák szívében megtalálhatjuk azt, amit kerestünk: a tudást, szeretetet, a Krsnáról alkotott felfogást, sőt magát Krsnát is. A vaisnavákon keresztül sokkal elevenebb a kapcsolat, mint a múrti, a szent helyek, vagy az írások szolgálata esetében. A tiszta vaisnava minden tettével Krsnát szolgálja, s tudatában közvetlenül is felfedezhetjük a Legfelsőbbet." (B.R. Srídhar: Miért oly fontos a szentek társasága?)

a szív is jóváhagyja

„Ama dharmát tudd (most), mely a tudók, a gyűlölettõl és (anyagi) ragaszkodástól mindig mentes igazak által követett, s a szív által jóváhagyott.” (Manu-szanhitá 2.1.)

Ragaszkodás (rága) és gyűlölet (dvésa) - e kettősség jellemzi a világi létet. Kutassuk fel azokat a tiszta szenteket, akik mentesek e kettősségtől, és legfőképpen kutassuk azt, ami által meghaladták e kettősséget!
Egy állítás a hagyomány szerint három alappilléren nyugszik: jóváhagyja a szentírás (sásztra), összhangban áll a mester (guru) útmutatásával és a szentek (szádhu) véleményével. Srídhar Mahárádzs e három tényező mellé egy negyediket is hozzátesz: a szív (hrdaja), a lelkiismeret szava is hasonlóképpen elengedhetetlenül fontos. A három külső tényező mellé szükséges a negyedik belső - enélkül a másik három csupán külső tényező marad. Különösképpen igaz ez a bhakti-jógában, a szeretet jógájában, ahol nem elég a tett, a szolgálat, szívbéli szeretetből, odaadásból kell fakadjon.

Még egy idevágó gondolat, Gandhinak a kasztokról írott cikkéből: „... elvetnék általában minden tekintélyt, ha az egészséges értelem és a szív parancsaival ellentmondásba kerülne. A tekintély erősbíti és nemesíti a gyöngét, ha az értelemnek a műve, de lealacsonyítja, ha pótolni akarja az értelmet, amelyet a halk belső hang megszentelt.”

Bhakti Raksak Srídhar

 
Szvámí Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs 1895-ben Nyugat-Bengálban, Hapanija falvában született. Vallá­sos bráhmana családban nevelkedett. Iskoláit is Bengál­ban végezte, majd filozófiából doktorált. 1927-ben ta­lálkozott lelki tanítómesterével, Bhaktisziddhánta Sza­raszvatí Thákurral, akinek felavatott tanítványául szegő­dött. Három évvel később nyert beavatást a szerzetesi (szannjász) rendbe, fölszentelt nevének jelentése „az odaadás őre”. Ez a név jelzi mestere mélységes bizal­mát, mert képesnek tekintette tanítványát a tiszta isten­szeretet eszményének megvédelmezésére minden torzu­lástól.

Mestere eltávozása után 1936-ban alapította saját templomát és kolostorát, a Csaitanja Szaraszvat Math-ot Navadvíp szent városában, a Gangesz folyam partján. Elmélyült lelki gyakorlatainak eredményeit ere­deti költeményeiben, írásaiban és szövegmagyaráza­taiban foglalta össze. Idős korában, lelki felismerései teljében oktatta a világ minden tájáról hozzá sereglő tanítványait a Csaitanja-féle áhitatos istenszeretet rejtelmeiről. Utolsó napjait az elválás transzába mélyedve töltötte, majd 1988 júliusában, újholdkor eltávozott e világról, s az Úr örök kedvteléseihez csatlakozott. Eltávozását követően tanítványai, követői és csodálói viszik tovább tanítását.

forrás: B.R. Srídhar: A kutatás című könyv függeléke

Sríla Prabhupád

 
A. Cs. Bhaktivédánta Szvámí, akit tanítványai szeretettel Sríla Prabhupád néven szólítottak, 1896-ban, a Krsna megjelenési ünnepe (Dzsanmástamí) utáni napon született a Földön tiszta vaisnavák családjában, Abhaj Csaran Dé néven. Kalkuttában éltek, s ott végezte tanulmányait is.

1922-ben találkozott lelki tanítómesterével, Óm Visnupád Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákurral, aki arra biztatta, vállalja föl Csaitanja Maháprabhu misszióját, hiszen a világ csak egyetlen ínségtől szenved, az Isten-tudat hiányától, s jóléti tettek vagy politikai reformok nem segíthetnek az emberiség valódi problémáin. Sríla Bhaktisziddhánta nagy hatást gyakorolt a fiatalemberre, aki elhatározta, igyekszik segíteni ezt a szentéletű embert. Hivatalosan 1933-ban kapott Abhaj Csaranáravinda néven felavatást Bhaktisziddhánta Mahárádzstól.

Ekkor már családos ember volt, és volt egy kis gyógyszertára Allahabadban. Házát gyakran felkeresték a Gaudíja Math tagjai, mint Sríla Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs és mások, akik hosszabb-rövidebb időre megálltak nála. Srídhar Mahárádzshoz életreszóló szoros lelki barátság kötötte, hosszú ideig együttműködött vele a prédikálásban, s oktató tanítómesterének is tekintette őt. Ahogy teltek-múltak az évek, Abhaj Csaranáravinda egyre aktívabban vett részt a prédikálásban, és mind többet publikált. 1944-ben indította útjára folyóiratát, melynek Vissza Istenhez (Back to Godhead) volt a címe. Saját maga írta a cikkeket, ő gépelte le, ő végezte a javítást, a korrektúrát, ő vitte el a nyomdába, s végül maga adta is el a megjelent számokat.

Lelki tanítómestere már az első találkozásukkor arra kérte Sríla Prabhupádát, terjessze angol nyelven Krsna üzenetét az egész világon, s ő évtizedeken át készült e hatalmas feladat teljesítésére. 1953-ban Dzshansziban megalapította a Bhakták Ligáját, amely az első kísérlete volt a világméretű prédikálásra. Az ötvenes évek elején Vrndávanba költözött, ahol teljesen a lelki életnek szentelte magát. 1959-ben a lemondott életrendbe lépett, fölvette a szannjászt, s arra készült, hogy Maháprabhu missziójának hirdetése végett külföldre induljon. Tudta, ha el akar jutni nyugatra, könyvekre lesz szüksége, ezért nagyon komoly feladatot vállalt, s lefordította és magyarázatokkal látta el a Srímad-Bhágavatamot.

1965-ben nyílt először alkalma arra, hogy az Egyesült Államokba utazzék. Addigra már a Bhágavatam három kötetét jelentette meg, aminek nagyon jó visszhangja volt, még az indiai miniszterelnök, Sasztri is nagyon elismerőleg nyilatkozott róla. 1965-végén, 69 évesen egy indiai tehergőzös fedélzetén érkezett Bostonba mindössze néhány dollárral a zsebében. Bár sem pénze, sem kapcsolatai nem voltak ebben a számára nagyon is idegen világban, tiszta istenszeretetet sugárzó lénye lassan egyre több embert vonzott magához. 1966-ban fogadta el első nyugati tanítványait, lerakva a bhakti hagyományának alapjait a nyugati világban. Életének utolsó tizenegy évében sok ezren váltak tanítványává. Egyetemeken, intézményekben, illetve az általa alapított templomokban tartott előadásokat, írt vagy nyolcvan kötet tudományos igényű könyvet, valamint ezernyi levelet a tanítványainak és a bhakti iránt érdeklődő embereknek.

Sríla Prabhupád legnagyobb érdeme, hogy torzítás és megalkuvás nélkül közvetítette Krsna üzenetét, és lehetővé tette, hogy az Indián kívüli világ is megismerhesse azt, így váltva valóra Maháprabhu álmát. Az általa elindított lelki forradalom eredményeként ma szerte a világon sokféle vaisnava közösség létezik, hirdetve az Isten előtti meghódolás mindenféle szektásságtól mentes gyönyörű eszményét. 1977. október 14.-én Vrndávanban hagyta el testét szerető tanítványai körében.

forrás: A.Cs. Bhaktivédánta Szvámí: Az élet végső célja című kiadvány függeléke

Abhay Narayan

1993 február 19.én, tizenhat éve távozott e világból Abhay Narayan.

Śrīla Bhakti Abhaya Nārāyaṇa

namaḥ oṁ viṣṇupādāya
sad-guṇa-sadanāya ca |
śrīmate bhakti abhaya
nārāyaṇāya te namaḥ ||

gaudīya-vaiṣṇavācārya
svāmīpadāmbujālaye |
śrīla śrīdharapādābja
śikṣita mahate namaḥ ||

sunirbhova-pracāraka
sarva-citta-rasāvaha |
tīkṣna-buddhimatāmvara
saduttama namo'stute ||

śrī rādhā-gopīvallabha-
śuddha-sevā-parātmane |
kṛṣṇa-nāma pracārena
sarveṣāṁ ṣubhadāya te ||

vairāgya vasudhādhāraḥ
vasudhaiva svabāndhava |
sarveṣāṁ hitacintaka
gaura priyāya te namaḥ ||

akasmāt-kīrtidā-putry-
āhuti-vidruta-cetase |
nitya-līlā praviṣṭāya
tubhyam śrī gurave namaḥ ||

namaḥ – hódolat; oṁ viṣṇu-pādāya – Visnu lábá(nál lévő)nek; sad-guṇa-sadanāya – a transzcendentális tulajdonságok tárházának; ca – és; śrīmate bhakti abhaya nārāyaṇāya – Srímad Bhakti Abhaj Nárájannak; te – néked; namaḥ – hódolat;
gaudīya-vaiṣṇavācārya – a gaudíja vaisnava tanító; svāmī pada-ambuja-ālaye – A.Cs. Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád lótuszlábainál lakozott; śrīla śrīdhara-pāda-abja-śikṣita – Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs lótuszlábánál tanult; mahate – dicsőnek; namaḥ – hódolat;
sunirbhova-pracāraka – rettenthetetlen prédikátor!; sarva-citta-rasa-āvaha – minden szívnek lelki ízeket hozó!; tīkṣna-buddhimatām – az éles ésszel rendelkezők közül; vara – a legkiválóbb!; sat-uttama – a legkiválóbb!; namaḥ – hódolat; astu – legyen; te – néked;
śrī rādhā-gopīvallabha-śuddha-sevā-para-ātmane – Srí Rádhá Gópívallabha makulátlan szolgálatának szentelte magát; kṛṣṇa-nāma-pracārena – Krsna nevének prédikálásával; sarveṣāṁ ṣubha-dāyate – mindenkinek áldást adott;
vairāgya-vasudhādhāraḥ – a lemondás hegye; vasudhā – a föld; eva – bizony; sva-bāndhava – barát; sarveṣāṁ hita-cintaka – mindenki kedves jóakarója; gaura-priyāya – Csaitanjának kedvesnek; te – néked; namaḥ – hódolat;
akasmāt – hirtelen; kīrtidā-putrī-āhuti-vidruta-cetase – Kírtidá leányának hívása távozó szívében (tudatában); nitya-līlā-praviṣṭāya – az örök kedvtelésbe belépettnek; tubhyam – néked; śrī gurave – srí gurunak; namaḥ – hódolat;

Hódolatom ajánlom Sríla Bhakti Abhay Narayan Mahárádzsnak, aki a jótulajdonságok tárháza.
A gaudíja vaisnava ácsárja, Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád lótuszvirág lábainak oltalmában lakozott, és Sríla Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs lótuszlábainál folytatta tanulmányait.
Rettenthetetlen prédikátor volt, aki mindenki szívét a rasza rajongó örömével töltötte el. Kiváló volt ő az értelmes emberek között, hódolatom néki!
Szívében mindig tiszta odaadással szolgálta Srí Srí Rádhá Gópívallabhát. Krsna szent neveit osztogatva mindenkire áldást záporozott.
A lemondás megingathatatlan hegye volt ő, aki az egész világot barátjává tette. Mindenki javáról gondoskodott, s nagyon kedves volt Gauránga Maháprabhunak, hódolat néki.
Hirtelen távozott e bolygóról, hogy az örök kedvtelésekhez csatlakozzék, miközben szívét eltöltötte Kírtidá leányának hívó hangulata. Hódolat néked Gurudév!

PDF

az út

„Ha sikeresen akarunk élni, ne törődjünk a sok-sok ember elméleteivel, hanem
hallgassuk meg a tanításokat egy transzcendentális forrásból.”
Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákur

tarko ’pratiṣṭhaḥ śrutayo vibhinnā
nāsāv-ṛṣir yasya mataṁ na bhinnam |
dharmasya tattvaṁ nihitaṁ guhāyāṁ
mahājano yena gataḥ sa panthāḥ ||

tarkaḥ – logika, fontolgatás; apratiṣṭhaḥ – változékony, bizonytalan; śrutayaḥ – a védák kinyilatkoztatásai (srutik); vibhinnāḥ – sokfélék; na – nem; asau – ő, az; ṛṣiḥ – bölcs; yasya – akié; mataṁ – vélemény, nézet; na – nem; bhinnam – különböző;
dharmasya – a dharmáé; tattvaṁ – igazság, valóság; nihitaṁ – elhelyezett, lerakott; guhāyāṁ – rejtekben (itt szívben); mahājanaḥ – nagy lélek; yena – aki által; gataḥ – ment, látogatott (itt: bejárt); saḥ – az; panthāḥ – út;

A logika bizonytalan, a védák sokfélét (mondanak). Nem rsi az, kinek a véleménye nem különbözik (a többiétől). A dharma igazsága a nagy lélek szívének rejtekén lakozik, az út az, amit ő járt be.
(Mahábhárata, Vana-parva 313.117.)

Srídhar Mahárádzs így beszél e versről: „A határtalan óceánon, ahol csak vizet látni, egyedül az iránytűre hagyatkozhatunk, a végtelen anyagi világában pedig a hit útját bejáró nagy lelkek lába nyoma vezet bennünket. A Bhágavata-purána (10.2.31.) szerint az ő nyomdokaik jelölik a legfőbb cél felé vezető utat. Ez a mi reménységünk. Judhisthir Mahárádzs is osztja azt a véleményt, miszerint az igazi titok a szentek szívében rejlik, mint a kincs a titkos barlang mélyén. Az isteni világ vándorainak nyomdokai biztonsággal jelölik a magasztos célunk felé vezető utat. Bátran elhagyhatunk minden egyéb útjelzést, mert az emberi számítgatás hamis.”

S egy idevágó részlet Nárada Bhakti-szútrájából, irodalmi, és szó szerinti fordítással:

vādo nāvalambyaḥ | 74

vādaḥ – vita; na avalambyaḥ – nem fenntartandó

Egy bhakta ne bocsátkozzék meddő vitába.
„A vita nem fenntartandó,”

bāhulyāvakāśatvād aniyatatvācca | 75

bāhulya-avakāśatvāt – bőséges alkalomság miatt; aniyatatvāt – bizonytalanság miatt; ca – és;

Mert végtelen a nézetek különbsége, s az érvelésre alapozott egyetlen nézet sem perdöntő.
„mert a lehetőségek száma végtelen, és mert nem (jelent) bizonyosságot.”

bhaktiśāstrāṇi mananīyāni tadbodhakakarmāṇi karaṇīyāni | 76

bhakti-śāstrāṇi – a bhakti-irodalmak; mananīyāni – tanulmányozandók; tad-bodhaka-karmāṇi – azt ébresztő tettek; karaṇīyāni – teendők;

A bhakti-irodalmat ajánlatos tanulmányozni, s az odaadás elmélyítése érdekében annak tanítása szerint ajánlatos cselekedni.
„A bhakti-irodalmak tanulmányozandók, s az azt (a bhaktit) ébresztő tettek végzendők.”

PDF