Āñjaneya-trikāla-vandanam
prātaḥ smarāmi hanumantam ananta-vīryaṁ
śrī rāmacandra-caraṇāmbuja-cancarīkam |
laṅkāpurī-dahana-nandita-deva-vṛndaṁ
sarvārtha-siddhisadanaṁ prathita-prabhāvam || 1 ||
Hajnalban Hanumánra emlékezem, a nagyerejű hősre,
a Srí Rámacsandra lótuszlábai körül döngicsélő méhecskére,
aki Lanká városának felégetésével megörvendeztette a félistenek seregeit,
aki minden tökéletesség tárháza, és kinek csodás erejét mindenki magasztalja.
madhyaṁ namāmi vṛjinārṇava-tāraṇaikā-
dhāraṁ śaraṇya-muditānupama-prabhāvam |
sītādhi-sindhu-pariśoṣaṇa-karma-dakṣaṁ
vandāru-kalpatarum avyayam āñjaneyam || 2 ||
Délben a gyötrelmektől zaklatottak megmentőjének, támogatójának hódolok,
az oltalmat keresőket megörvendeztető páratlan erejűnek,
ki oly rátermett Szítá fájdalma tengerének kiszárításában,
ki tisztelői számára olyan, akár egy kívánságteljesítő fa, a múlhatatlan Ánydzsanéjának.
śāyam bhajāmi śaraṇopasṛtākhilārti
puṅja-praṇāśanavidhau prathita-pratāpam |
akśāntakaṁ sakala-rākśasa-vaṁśa-dhūma-
ketuṁ pramodita-videha-sutaṁ dayālum || 3 ||
Alkonyatkor (Anydzsanéját) imádom, ki a hozzá oltalomért fordulók
minden fájdalmát elpusztítja. Ünnepelt hős ő
Aksa végzete, a ráksaszákra hulló tüzes meteor,
ki megörvendezteti Vidéha királyának leányát, s ki oly együttérző.
A versmérték: vasantatilakā (a tavasz ékessége)
śrī-caitanya-devasya prathamāṣṭakam
Az Úr Csaitanját magasztaló első vers
sadopāsyaḥ śrīmān dhṛta-manuja-kāyaiḥ praṇayitāṁ
vahadbhir gīrvāṇair giriśa-parameṣṭhi-prabhṛtibhiḥ |
sva-bhaktebhyaḥ śuddhāṁ nija-bhajana-mudrām upadiśan
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||1||
Mindörökké urunkat imádják az emberi testet öltött, szeretettel
csordultig telt, Siva és Brahmá vezette istenek.
Saját imádatának páratlan titkát tanítja híveinek –
vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
Az emberek fohászaikkal (gīr) a dévákhoz fordulnak, ám ők Maháprabhut imádják.
sureśānāṁ durgaṁ gatir atiśayenopaniṣadāṁ
munīnāṁ sarva-svaṁ praṇata-paṭalīnāṁ madhurimā |
viniryāsaḥ premṇo nikhila-paśu-pālāmbuja-dṛśāṁ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||2||
Ő a félistenek vezéreinek erővel elérhetetlen célja, az upanisadok
és a bölcsek mindene, az alázatos bhakták édessége,
a lótuszszemű fejőslánykák szeretetének esszenciája.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
svarūpaṁ bibhrāṇo jagad-atulam advaita-dayitaḥ
prapanna-śrīvāso janita-paramānanda-garimā
harir dīnoddhārī gajapati-kṛpotseka-taralaḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||3||
E világban egyedülálló formát öltött, meghallgatván Advaita kívánságát.
Ő Srívász oltalma, ki tiszteli Paramánanda Purí kiválóságát.
Ő Hari, az elesettek megmentője, ki Gadzsapati Pratáparudrára záporozza kegyét.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
Paramánanda Purí Mádhavéndra Purí tanítványa, kit ezért Csaitanja úgy becsült, mint mesterét. A Gaura-ganóddésa-dípiká szerint Paramánanda Purí a Krsna-lílában Uddhava volt.
rasoddāmā kāmārbuda-madhura-dhāmojjvala-tanur
yatīnām uttaṁsas taraṇi-kara-vidyoti-vasanaḥ
hiraṇyānāṁ lakṣmī-bharam abhibhavann āṅgika-rucā
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||4||
Lelki ízeket kóstoló pompás alakja milliónyi szerelemisten méz-hajléka.
A szerzetesek koronaékszere, kinek Napként tündöklő ruhája,
és testének ragyogása elhomályosítja még az arany fényét is.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
hare kṛṣṇety uccaiḥ sphurita-rasano nāma-gaṇanā-
kṛta-granthi-śreṇī-subhaga-kaṭi-sūtrojjvala-karaḥ
viśālākṣo dīrghārgala-yugala-khelāñcita-bhujaḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||5||
„Haré Krsna” – táncol hangosan nyelvén, s a szent neveket
szépséges kezével övének csomóin számlálja.
Szemei nagyok, s hosszú karjait az égnek emeli –
vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
payorāśes tīre sphurad-upavanālī-kalanayā
muhur vṛndāraṇya-smaraṇa-janita-prema-vivaśaḥ
kvacit kṛṣṇāvṛtti-pracala-rasano bhakti-rasikaḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||6||
Mikor az óceán partján szeme elé táruló ligeteket megpillantotta,
Vrndávanra emlékezve ragadták el őt a szeretet hullámai.
Máskor Krsna neveit ismételve ízlelgette az odaadás érzéseit.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
rathārūḍhasyārād adhipadavi nīlācala-pater
adabhra-premormi-sphurita-naṭanollāsa-vivaśaḥ
sa-harṣaṁ gāyadbhiḥ parivṛta-tanur vaiṣṇava-janaiḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||7||
A szekér-trónuson ülő Dzsagannáth, Nílácsala ura előtt
elöntötte a szeretet árja, és boldogságban úszva lejtette táncát,
örömmámorban éneklő bhaktái körében.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
bhuvaṁ siñcann aśru-śrutibhir abhitaḥ sāndra-pulakaiḥ
parītāṅgo nīpa-stabaka-nava-kiñjalka-jayibhiḥ
ghana-sveda-stoma-stimita-tanur utkīrtana-sukhī
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||8||
Könnyeinek árja a földet öntözte, borzongó testét pedig
mintha friss kadambavirág-szirmok borították volna.
A szankírtan öröme közepette verítékében fürdött –
vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
adhīte gaurāṅga-smaraṇa-padavī-maṅgalataraṁ
kṛtī yo viśrambha-sphurad-amala-dhīr aṣṭakam idam
parānande sadyas tad-amala-padāmbhoja-yugale
parisphārā tasya sphuratu nitarāṁ prema-laharī ||9||
A bölcset, ki tiszta értelmében kibontakozó hittel e Gaurángára emlékező felettébb áldásos verset olvassa, töltsék el a rajongó szeretet hullámai, az úr tündöklő lótuszlábai iránt.
A versek śikhariṇī (koronás) versmértékűek: υ – – – – – / υ υ υ υ υ – – υ υ υ –
Kaptam egy mondatot.
Szabadon mozogni a karma világában és a szabadság szabályozó elveit követve élni a szabadsággal és nem visszaélni azzal – ez az emberi hivatás.
A szabadság eszményét sokféleképp értelmezik. Abszolút értelemben nyilván nem rendelkezünk teljes és korlátlan szabadsággal. Hiába szeretnék mondjuk felszállni a Kanári-szigetekre menő repülőre, hogy ott süttessem a hasam a napon, ennek megvannak a feltételei... s ha nem rendelkezem a szükséges feltételekkel, akkor nem áll a szabadságomban megtenni ezt. Más dolgokat azért nem tehetek meg, mert mások szabadságába ütközne.
Ám ha eltekintünk ezektől az extrém esetektől, vajon van-e önrendelkezésünk? Ebben az értelemben korlátozott szabad akarat, vagy teljes predesztináció? Erről nyitható vita... hosszasan... ezt most nem tenném meg.
A szabadság kincs. Isteni adomány... az ember ugyanis nem robotnak teremtetett... döntési szabadságot kapott Istentől, aminek ugyan van korlátja... de ezek a korlátok nem másból, mint a saját tetteiből fakadnak - ez a karma. Ezért az első lépés ennek az önrendelkezésnek a megélése... minden téren. Apró példa: a személyes életben is a kamaszkor az, amikor a szülői gondoskodásból tör ki a fiatal ember... hogy elnyerje az önrendelkezést... legalább annak illúzióját. De nem csak erről van szó... hanem felelős önrendelkezésről.
„Szabadon mozogni a karma világában” – a kijelentés önellentmondásnak tűnik. A karma világa a megkötések, a feltételek világa. Olyan korlátozott mozgástér, melynek korlátait magunk állítottuk magunknak – ám ezek a korlátok erősek. Megszülettünk oda ahova, olyan hatások értek bennünket amilyenek, a tehetségeink, gondolkodásunk vakfoltjai lehetőségek, és korlátok is egyben. Járjuk be e rendelkezésünkre álló mozgásteret, ismerjük fel, és éljünk jól a lehetőségeinkkel, legyenek ezek erőforrásaink. A korlátok ne rettentsenek, hanem olykor feszüljünk neki, és próbáljuk tágítani őket. Ne sodorjanak az események, hanem vegyük kézbe életünk irányítását. És a felelős önrendelkezéssel, a kivívott szabadsággal a legszebb amit az ember tehet, ha azt felajánlja másnak... ez szeretet.
A ki nem vívott szabadság átadása nem valós, pusztán szavakban megnyilvánuló jószándék.
A szabadságért tehát tenni kell – élni vele – ám valójában mégis lehetőség, isteni ajándék: visszaélünk vele, ha magunk, vagy mások ellen fordítjuk, illetve ha eltékozoljuk.
Ez külső szabadság, ami a körülményekhez való viszonyunkkal kapcsolatos. Az idézet második fele („a szabadság szabályozó elveit követve élni a szabadsággal és nem visszaélni azzal”) a belső szabadságról beszél. Az ember testbe zárt lélek. Olyan helyzet ez, mint a kalitkába zárt madáré: a kalitka jó, mert megóvja a veszélyektől, biztonságos világot teremt, ám megfosztja lakóját a függetlenségtől, a repülés szabadságától. A test ugyanígy jó: elkülönít Istentől és a többi lélekszikrától, teret ad, ahol megpróbálhatjuk megvalósítani önmagunkat - kapcsolatot egy olyan világgal, amelyet megpróbálhatunk uralni. Tudom, kedves olvasó, most felkapod a fejed: de ez a kísérlet eleve kudarcra ítélt!... igazad van, ám a lélek mégis ide, s erre vágyik... tehát akkor úgy véli, ez számára jó.
Másfelől a test bezár az érzékek, a késztetések kalitkájába. A belső szabadság a késztetéseken való felülemelkedés, mikor már nem a saját teste rángatja zsinóron a lelket. Miképpen érhető el ez a szabadság? Ez „a szabadság szabályozó elvei”. A szófordulat Sríla Prabhupád leleménye, a Bhagavad-gítá fordításából. A Gítá 2.64. verse így szól:
rāga-dveṣa-viyuktais tu viṣayān indriyaiś caran |
ātma-vaśyair vidheyātmā prasādam adhigacchati ||64||
Ám aki ragaszkodástól és gyűlölettől mentes, fegyelmezett érzékekkel fordul az érzékek tárgyai felé, az az engedelmes lélek eléri az Úr kegyét, a szív békéjét.
(A prasādam kegyet, de nyugalmat is jelent.)
Sríla Prabhupád a vidheyātmā (engedelmes, kezes lélek) szóösszetételt fordítja a szabadság szabályozó elveinek gyakorlásaként. A vers a romlás útjának leírása után következik, annak ellenpontja: „Az érzéktárgyakon merengő emberben felébred a ragaszkodás az érzéktárgyak iránt, a ragaszkodásból vágy, a vágyból pedig düh születik. A düh következménye az elvakultság (teljes illúzió), az elvakultság emlékezetzavarhoz vezet, s így elvész az értelem is, s emiatt véglegessé válik a bukás. Ám aki ragaszkodástól és gyűlölettől mentes, fegyelmezett érzékekkel fordul az érzékek tárgyai felé, az az engedelmes lélek eléri az Úr kegyét, a szív békéjét.” (Bg. 2.62-64.)
A szabadság szabályozó elvei így voltaképpen arról szólnak, a karma világában élve az ember miként forduljon a külvilág, az érzéktárgyak felé. Rúpa gószvámí ugyanezt yukta-vairāgyának (helyes lemondás) nevezi, s így határozza meg: „Mikor független (ragaszkodástól mentes) személyek (a világi) tárgyakat a megfelelő módon, Krsna szolgálatában eltökélten használják, azt helyes lemondásnak (yukta-vairāgya) nevezik.” (Brsz. 1.2.255.)
Vegyük sorra a kritériumokat: a yukta-vairāgya szerint élő személy i.) mentes a világi ragaszkodástól, ii.) a világi dolgokat a megfelelő módon, mértékkel, azaz odaadása mértékéhez szabottan használja iii.) Isten szolgálatában, e szolgálatban eltökélten, ehhez ragaszkodva – a szabadság szabályozó elvei tehát ezt jelentik.
A szabadság témában elmélkedésre ajánlom még ezt a cikket: http://slokamala.blogspot.hu/2015/07/aditi.html
Csaitanja Maháprabhu a legkegyesebb avatár, hiszen bőkezűen osztogatja a rajongó istenszeretet gyümölcseit. Mégis, olykor szigorúan bánik bhaktáival… megfeddi, így tanítja őket. Alább egy kis csokorra való ilyen történet olvasható. Bár a történetek sokfélék, egy közös elem mégis felfedezhető mindegyikben: a bhakták, mint megannyi védőügyvéd ott állnak, még vétkes társuk mellett is… s finoman, de állhatatosan, akár a legvégsőkig feszítve is a húrt ellenkeznek Maháprabhuval.
Cshóta Haridász – Csaitanja Maháprabhu bhaktája, aki mindig énekelt neki.
Bhagaván Ácsárja egy alkalommal meghívta Maháprabhut ebédelni. Cshóta Haridászt elküldte Mádhaví-dévíhez, egy idősebb asszonyhoz, hogy hozzon rizst a főzéshez. Maháprabhu mikor tudomást szerzett az esetről megtiltotta, hogy Haridász felkeresse őt. Haridász ekkor böjtölni kezdett. Szvarúp Dámódar és más bhakták így érdeklődtek Maháprabhutól: „Milyen súlyos sértést követett el Haridász? Miért nem engeded őt magadhoz?” Maháprabhu így felelt: „Képtelen vagyok elviselni egy olyan személy látványát, aki ugyan a lemondott rendben él, ugyanakkor meghitten beszélget egy nővel!” Másnap a bhakták újra felkeresték az Urat: „Haridász sértése nem súlyos, légy kegyes hozzá, többé nem követ el ilyen hibát!” – de Maháprabhu hajthatatlan volt. „Ha megint szóba hozzátok Haridászt, elmegyek innen!”– válaszolta. A bhakták másnap Paramánanda Purí közbenjárását kérték, de ő sem járt sikerrel. Ekkor a bhakták Cshóta Haridászhoz mentek: „Srí Csaitanja Maháprabhu rendületlenül kitart dühös hangulata mellett, de ne feledd, ő a független Istenség Személyisége. Idővel dühe csillapodik majd, akkor bizonyosan kimutatja kegyét feléd is!” – s rávette Haridászt hogy fürödjön, s egyen. Azután Haridász csak messziről figyelte az Urat, mikor a templomba ment. Egy év elmúltával – anélkül, hogy bárkinek is szólt volna – Prajágba ment, s Trivénínél megvált az életétől. Ekkor megkapta az Úr kegyét, s egy gandharvához hasonló testben éjszakánként Maháprabhunak énekelt.
Kálá Krsnadász – tekintélyes bráhmana család sarja. Ő kísérte Csaitanja Maháprabhut dél-indiai zarándokútján. Egy alkalommal Mallára-dés mellett bhattahárík befolyása alá került, akik egy asszony segítségével édesgették magukhoz. Maháprabhu a hajánál fogva visszahozta, de Puríba visszatérve kijelentette, nem kívánja többé társaságát. „Mehet, ahová akar – nem vagyok többé felelős érte” – szólt. A bhakták azonban felkarolták, s őt küldték Navadvípba Maháprabhu visszatérésének hírével.
Mukunda Datta – Csaitanja Maháprabhu osztálytársa és barátja, jeles énekes. Gyakran járt olyan helyekre, ahol bhakti ellen voltak, Maháprabhu ezért eltiltotta magától. Mukunda nagy bánatában a bhaktákon keresztül tudakozódott, vajon egy nap találkozhat-e majd az Úrral. Maháprabhu ezt üzente: „Mukunda sok millió év múlva kap csak engedélyt arra, hogy láthasson.” Amikor a bhakták ezt Mukundának elmondták, az örömében táncra perdült, s ezt hallván Maháprabhu azonnal visszafogadta.
Kamalákánta Visvásza – Advaita Ácsárja szolgája. Advaita minden kiadásáról tudott, s egyszer levelet küldött Pratáparudra Mahárádzsnak. A levélben leírta, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Személyisége, ugyanakkor megemlítette, hogy az Ácsárja 300 rúpiás adósságba keveredett, s ezt ő ki szeretné egyenlíteni. A levél Maháprabhu kezébe került, aki így szólt: „Kamalákánta helyesen megállapította, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Legfelsőbb Személyisége (ísvara), ugyanakkor nincstelen koldusnak nevezte. Megbüntetem, hogy okulhasson!” – s megparancsolta Góvindának, hogy többé ne engedje Kamalákántát a színe elé.
Kamalákánta, hallván a büntetésről, nagyon elkeseredett, Advaita Ácsárja azonban így vigasztalta: „Nagyon szerencsés vagy, hisz maga a Legfelsőbb Úr szabta ki büntetésed!” Maháprabhuhoz pedig így szólt: „Képtelen vagyok felfogni transzcendentális kedvteléseid! Ilyen nagy kegyet gyakorolsz Kamálákántával! Hozzám sose voltál ilyen könyörületes. Milyen sértést követtem el lótuszlábad ellen?” E szavakat hallva Csaitanja Maháprabhu nagyot nevetett, s elégedetten hívatta Kamalákántát.
Gópínáth Pattanájaka – Rámánanda Ráj öccse, a király adószedője. Egy alkalommal nagy összegű hiányt állapítottak meg – a hiány tényleges okáról nem szól a történet. Gópínáth felajánlotta a király fiának – aki a vizsgálatot vezette –, hogy apránként megtéríti a kárt, elsőként értékes lovait ajánlotta fel. A király fia azonban túl alacsony áron akarta beszámítani a lovakat, emiatt vita kerekedett köztük, s Gópínáth megsértette a trónörököst… aki válaszul nyomban a vesztőhelyre vitette Gópínáthot. A bhakták szaladtak a hírrel Maháprabhuhoz: meghódolt szolgádat, Gópínáthot ki akarják végezni sikkasztás miatt! Én csak egy szerzetes vagyok, egyszerű koldus, nem tehetek semmit – utasította el Maháprabhu a hozzá fordulókat.
Ekkor a bhakták egyike, Haricsandan Pátra, a király egy hivatalnoka ment el magához a királyhoz, és mondta el neki, mi történt. A király azonnal intézkedett: Gópínáthot szabadon engedték, s méltányos határidőt szabtak az adósság visszafizetésére.
Később Maháprabhu Kási Misrával beszélt: felzaklatnak a világi dolgaitok, elköltözöm hát, hogy békére leljek. Kási Misra megbékítette Maháprabhut: nem Gópínáth, hanem barátai küldték a hírnököket, Gópínáth meghódol lélek, aki megbékélt a sorsával. Később Kási Misra beszélt a királlyal is, aki elengedte Gópínáth tartozását.
A mester mondotta: „Tanulni és nem gondolkodni: hiábavaló fáradság; gondolkodni és nem tanulni pedig: veszedelmes.”
A mester mondotta: „A nemes ember nem használati tárgy.”
Ce-kung megkérdezte, ki a nemes ember, és a mester mondotta: „A nemes cselekszik, mielőtt beszél, és azután tetteinek megfelelően tanít.”
A mester mondotta: „A nemes egyetemes és nem részrehajló; a kis ember részlehajló és nem egyetemes.”
A mester mondotta: „A nemes ember az igazságossághoz ért jól, a kis ember pedig a haszonleséshez.”
A mester mondotta: „A nemes ember lassú akar lenni a szavaiban, de fürge a tetteiben.”
A mester mondotta: „A nemes ember három dolgot tisztel. Tiszteli az égi elrendelést, tiszteli a nagy embereket és tiszteli a szent emberek szavait. A közönséges ember nem ismeri az égi elrendelést, tehát nem is tiszteli, tiszteletlen a nagy emberekkel szemben, és gúnyt űz a szentek szavaiból.”
(Kung-ce mondásaiból)
Abhīṣṭa-sūcanam
abhīra-pallī-pati-putra-kāntā-
dāsyābhilāsāti-balāśva-vāraḥ |
śrī-rūpa-cintāmaṇi-sapti-saṁstho
mat-svānta-durdānta-hayecchur āstām ||1||
Srí Rúpa gondolatainak ékköves paripája kezes jószág, kinek hős lovasa nem más, mint Krsna kedvesének szolgálata. Minden vágyam, hogy szívem betöretlen vadlova hozzá váljon hasonlóvá!
yad-yatnataḥ śama-damātma-viveka-yogair
adhyātma-lagnam avikāram abhūn mano me |
rūpasya tat smita-sudhāṁ sadayāvalokam
āsādya mādyati hareś caritair idānīm ||2||
Akinek erőfeszítése folytán, a nyugalom, önfegyelmezettség, megkülönböztetőképesség és jóga által a Legfelsőbb iránti ragaszkodás végérvényessé vált szívemben, / az nem más, mint Rúpa, az ő nektár-mosolya, könyörületes tekintete. Ezt elnyerve most megrészegedtem Hari kedvteléseitől.
nibhṛta-vipina-līlāḥ kṛṣṇa-vaktraṁ sadākṣṇā
prapibatha mṛga-kanyā yūyam evāti-dhanyāḥ |
kṣaṇam api na viloke sārameyī vrajasthāpy
udara-bharaṇa-vṛttyā bambhramantī hatāham ||3||
Ó, ligetek mélyén élő őzsuták, áldottak vagytok, hiszen Krsna orcájának nektárját kortyolhatjátok szemeitekkel!
Magam egy pillantást sem vethetek rá, egy Vradzsában kóborló elveszett kutya vagyok csupán, aki a hasa megtöltésével törődik.
man-mānasonmīlad-aneka-saṅgama-
prayāsa-kuñjodara-labdha-saṅgayoḥ |
nivedya sakhy arpaya māṁ sva-sevane
vīṭī-pradānāvasare vrajeśayoḥ ||4||
Gondolataimban számtalanszor megjelentek már, ahogy a liget mélyén találkoznak – ó, barátnőm, Vradzsa urának és úrnőjének szolgálója, kérlek, add nekem bételük maradékát!
niviḍa-rati-vilāsāyāsa-gāḍhālasāṅgīṁ
śrama-jala-kaṇikābhiḥ klinna-gaṇḍāṁ nu rādhāṁ |
vraja-pati-suta-vakṣaḥ-pīṭha-vinyasta-dehām
api sakhi bhavatībhiḥ sevyamānāṁ viloke ||5||
A szenvedélyes szerelemtől kimerült ernyedt, verítékcseppektől nedves orcájú Rádhát
látom, ki Vradzsa hercege mellkasának oltárára omlott. Ó barátnőm, hadd szolgáljam veletek őt!
ditija-kula-nitānta-dhvāntam aśrāntam asyan
svajana-jana-cakora-prema-pīyūṣa-varṣī |
kara-śiśirita-rādhā-kairavotphulla-vallī
kuca-kusuma-gulucchaḥ pātu kṛṣṇauṣadhīśaḥ ||6||
Diti méhe szülötteinek komor éjsötétjét fáradhatatlanul szétoszlató, csakóra madárhoz hasonlatos övéire szeretet-nektárt záporozó,
Rádhá kibomlott lótuszliánjára, keblei bokrétáira enyhet hozó – oltalmazzon Krsna tündöklő Holdja!
rāse lāṣyaṁ rasavati samaṁ rādhayā mādhavasya
kṣmābhṛt-kacche dadhikara-kṛte sphāra-kelī-vivādam |
ālī-madhye smara-pavanajaṁ narma-bhaṅgī-taraṅgaṁ
kāle kasmin kuśala-bharite hanta sākṣāt karomi ||7||
Az elbűvölő rásza táncban Rádhá és Mádhava mozdulatai,
a hegyoldalban a joghurtkészítés feletti évődő vita,
a gópík társaságában a szerelem szellői által keltett játékos szóhullámai –
ó, mikor jön el az alkalmas idő, mikor magam is ott lehetek!
rohiṇy-agre kṛtāśīḥ-śatam atha sabhayānandam ābhīra-bhartā
bhītyā śaśvan nṛsiṁhe halini sakhi-kule nyasya sāsraṁ vrajeśyā |
sāṭopa-sneham udyad-vraja-jana-nivahai rādhikādi-priyābhiḥ
sa-ślāghaṁ vīkṣyamānaḥ śrita-surabhir aṭan navya-gopaḥ sa pāyāt ||8||
A pásztorok vezére, ki most Róhiní előtt féltő gonddal száz meg száz áldást oszt boldogan,
miközben Vradzsa aggódó úrnője könnyes szemmel figyeli az oroszlánerejű Ekehordozót, s barátait.
A lelkes Vradzsabéliek sokasága, Rádhikával, s a többi kedves gópíval az élen büszkeséggel vegyes gyöngédséggel magasztalják őt, s gyönyörködnek benne – bárcsak ő, a mezőkön kószáló pásztorlegény oltalmazna bennünket, ő, akinél Szurabhí is menedéket lelt!
adṛṣṭā dṛṣṭeva sphurati sakhi keyaṁ vraja-vadhūḥ
kuto'sminn āyātā bhajitum atulā tvāṁ madhu-purāt |
apūrveṇāpūrvāṁ ramaya hariṇainām iti sa-rā-
dhikodyad-bhaṅgy-uktyā vidita-yuvatitvaḥ smitam adhāt ||9||
„Soha nem láttam még e leányt, barátnőm, vajon ki lehet ő?” „Egy vradzsabéli hajadon.” „Honnan, s miért jött ide?” „Madhu városából, hogy téged imádjon, s hogy úgy lehess együtt Harival, mint még soha!” Mikor Rádhiká a csalafinta szavak nyomán megértette, hogy a leány (az álruhás Krsna), elmosolyodott.
rādheti nāma nava-sundara-sīdhu mugdhaṁ
kṛṣṇeti nāma madhurādbhuta-gāḍha-dugdham |
sarva-kṣaṇaṁ surabhi-rāga-himena ramyaṁ
kṛtvā tadaiva piba me rasane kṣudhārte ||10||
Ó, szomjúságtól epedő nyelvem, kortyold mindig Rádhá nevének friss, elbűvölően finom nektárját Krsna nevének mézédes sűrű tejével elegyítve, s a szerelem illatos kámforával hűsítve!
caitanyacandra mama hṛt-kumudaṁ vikāśya
hṛdyaṁ vidhehi nija-cintana-bhṛṅga-raṅgaiḥ |
kiṁ cāparādha-timiraṁ niviḍaṁ vidhūya
pādāmṛtaṁ sa-daya pāyaya durgataṁ me ||11||
Ó, Csaitanja-csandra! Kérlek, ragyogd be szívem lótuszát, s áraszd el a rólad szóló gondolatok méhecskéinek rajával!
Oszlasd el vétkeim sűrű sötétjét, s kegyesen itasd meg lótuszlábad nektárjával e szerencsétlen nyomorultat!
pika-paṭu-rava-vādyair bhṛṅga-jhaṅkāra-gānaih
sphurad-atula-kuḍuṅga-kroḍa-raṅge sa-raṅgam |
smara-sadasi kṛtodyan nṛtyataḥ śrānta-gātraṁ
vraja-nava-yuva-yugmaṁ nartakaṁ vījayāni ||12||
Vradzsa örökifjú párja a kakukkok muzsikájának hangjára s a méhek zümmögésének dalára táncolt, a pompás erdei lugas mélyének színpadán, Kámadév csarnokában, s most testük kimerült. Hadd legyezhessem őket!
yat-pādāmbuja-yugma-vicyuta-rajaḥ-sevā-prabhāvād ahaṁ
gāndharvā sarasī girīndra-nikaṭe kaṣṭe 'pi nityaṁ vasan |
tat-preyo-gaṇa-pālito jita-sudhā rādhā-mukundābhidhā
udgāyāmi śṛṇomi māṁ punar aho śrīmān sa rūpo 'vatu ||13||
A lótuszlábairól lehulló por szolgálatának erejéből élhetek mindörökké a Hegykirály tövében, Gándharvá tavacskájánál, még bajok idején is. Kedves társai oltalmaznak, Rádhá és Mukunda nektár-édes szent neveit éneklem és hallhatom újra meg újra – ő, Srímán Rúpa oltalmazzon engem!
Hajdanában Mi Csi-hszia nagy kegyben állott Vej fejedelménél. Vej fejedelemség törvényei szerint annak, aki jogtalanul használta a fejedelem kocsiját, büntetésül le kellett vágni a lábát. Egyszer Mi Csi-hszia anyja megbetegedett. Egy ember, aki ezt megtudta, késő éjszaka vitte magával a hírt Mi Csinek. Mi Csi pedig bitorló módon a fejedelem kocsiján hajtott ki. Amikor a fejedelem tudomást szerzett erről, kiváló férfiúnak mondotta őt, így szólván: „Milyen szülőtisztelő! Anyja miatt még azt is elfelejtette, hogy ezzel olyan bűnt követ el, amelyért levágják a lábát.” Egy más napon, amikor a fejedelemmel együtt sétált a gyümölcsöskertben, Mi Csi-hszia enni kezdett egy őszibarackot, és édesnek találta; amiért is nem ette meg teljesen, hanem a másik felét odaadta a fejedelemnek. A fejedelem így szólt: „Mennyire szeretsz engem! A szádtól vontad el, hogy engem megetess vele.”
Mi Csi arcszíne később elhalványodott, az iránta való szeretet meglazult. S amikor egyszer valami bűnt követett el, a fejedelem azt mondotta: „Ez a fickó egyszer bitorló módon az én kocsimon hajtott, máskor meg egy őszibarack maradékával etetett meg.” Pedig Mi Csi magatartása kezdettől fogva semmit sem változott. Hogy korábban kiváló férfiúnak, később pedig bűnösnek tekintették, annak oka az iránta való szeretetnek gyűlöletre változásában rejlett.
Ezért ha valakit szeret az uralkodó, annak tudása betölti feladatát, és mind közelebb kerülnek egymáshoz; de ha az uralkodó gyűlöl valakit, akkor annak tudása nem tölti be feladatát, és mind távolabb kerülnek egymástól. Így aki inteni, meggyőzni, vitatkozni és magyarázni akar az előbb feltétlenül tudja meg, hogy az uralkodó szereti-e vagy gyűlöli, és csak azután adjon tanácsot neki.
Han Fej
Bejegyzések
