Sankara: Gurvástakam

A minap egy társaságban arról beszélgettünk, hogy vajon mennyire feltétele a guru követése az előrehaladásnak. Felmerült a gondolat, hogy ez függhet a követendő úttól. A bhakti-jóga ösvényén létszükséglet, máshol – példaként a gjána-jóga említtetett – talán kevésbé. Az óind tradícióban a tan átadása alapvetően a mester-tanítvány kapcsolaton keresztül történik. Akkor is így van ez, ha néha kacskaringós (vagy éppen ilyenkor nyílegyenes?) a tan átadásának útja. Példaként ott van Jágjavalkja aki konfliktusba keveredett mesterével és testvéreivel, s a közvetlen Napistentől kapta meg a Sukla-jadzsurvédát. Vagy Szatjakámáé, kinek tanítását mestere, Háridrumat elhanyagolta, s így a dévák oktatták a Brahmanra.

S ha felmerül a kérdés, vajon a gjána útját járók miként vélekednek a mesterről, olvassuk el a kévala-advaita iskola atyamesterének költeményét:

śarīraṁ surūpaṁ tathā vā kalatraṁ
yaśaścāru citraṁ dhanaṁ merutulyam |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 1||

A tested lehet gyönyörűszép, feleséged vonzó,
hírneved messze ragyogó, vagyonod a Méru-hegyhez mérhető –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

kalatraṁ dhanaṁ putrapautrādi sarvaṁ
gṛhaṁ bāndhavāḥ sarvametaddhi jātam |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 2||

Feleség, vagyon, fiak, unokák, s utódok,
ház, rokonság, és minden, mit két kezed teremtett –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

ṣaḍaṅgādivedo mukhe śāstravidyā
kavitvādi gadyaṁ supadyaṁ karoti |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 3||

Ajkaidon a véda teljes pompájában, s a szentírások minden tudása,
tehetséggel írsz prózát és szépséges költeményeket egyaránt –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

videśeṣu mānyaḥ svadeśeṣu dhanyaḥ
sadācāravṛtteṣu matto na cānyaḥ |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 4||

Messzeföldön tisztelnek, odahaza sikeres vagy,
nincs nálad erényesebb senki sem –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

kśamāmaṇḍale bhūpabhūpālavṛndaiḥ
sadā sevitaṁ yasya pādāravindam |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 5||

Ha a földkerekség minden fejedelme és királya
szakadatlan lótuszlábaid szolgálnák is,
ám gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

yaśo me gataṁ dikśu dānapratāpā-
jjagadvastu sarvaṁ kare yatprasādāt |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 6||

Bőkezűséged híre a szélrózsa minden irányában messze terjedt,
s erényeid jutalmaként mindent kezedben tartasz –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

na bhoge na yoge na vā vājirājau
na kāntāmukhe naiva vitteṣu cittam |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 7||

Már sem az élvezet, sem a jóga sem az érzékek tárgyai,
még szeretett feleséged orcája, vagy a vagyon sem foglalkoztat –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

araṇye na vā svasya gehe na kārye
na dehe mano vartate me tvanarghye |
manaścenna lagnaṁ guroraṅghripadme
tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kiṁ tataḥ kim || 8||

Sem az erdőben, sem saját házában, sem a teendőiben
de a testben sem lakozik elméd, vagy más felettébb értékesben –
ám ha gondolataid nem mestered lótuszlábainál járnak,
mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd, mit ér, mondd?

guroraṣṭakaṁ yaḥ paṭhetpuṇyadehī
yatirbhūpatirbrahmacārī ca gehī |
labhedvāñchitārthaṁ padaṁ brahmasaṁjñaṁ
guroruktavākye mano yasya lagnam ||

A jámbor testetöltött, ki e mesternek szentelt verset olvassa,
legyen bár koldus, király, növendék vagy családos ember,
könnyedén eléri a vágyott célját, a brahman-tudatos helyzetet,
hiszen gondolatai csak mestere szavaihoz ragaszkodnak.
 
 A versmérték: bhujaṁgaprayāta (kígyósiklás).

Rúpa gószvámí: Srí Csaitanjástaka, 2

śrī-caitanya-devasya dvitīyāṣṭakam
Az Úr Csaitanját magasztaló második vers

kalau yaṁ vidvāṁsaḥ sphuṭam abhiyajante dyuti-bharād
akṛṣṇāṅgaṁ kṛṣṇaṁ makha-vidhibhir utkīrtanamayaiḥ |
upāsyaṁ ca prāhur yam akhila-caturthāśrama-juṣāṁ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||1||

Kit ragyogása miatt a kali-korban még a művelt tudósok is magasztalnak,
őt, a nem feketés színben megjelenő Krsnát, kit a szankírtan-áldozattal
imádnak, s aki a negyedik életrendben élők istene –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

A vers Karabhádzsana rsi szavait idézi a Bhágavata-puránból: „A kellő értelemmel rendelkezők a kali-korban a szankírtan-áldozattal, Krsna szent nevének zengésével fogják imádni a társaival együtt megjelenő Urat.” (Bhág. 11.5.32.) A negyedik életrend nem csupán sorszám, ez az életrendek betetőzése.

caritraṁ tanvānaḥ priyam aghavadāhlādana-padaṁ
jayodghoṣaiḥ samyag-viracita-śacī-śoka-haraṇaḥ |
udañcan-mārtaṇḍa-dyuti-hara-dukūlāñcita-kaṭiḥ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||2||

Lénye a bűnösök számára is menedéket nyújtott.
Mikor így kiáltott: dzsaja! Sacsí minden bánata eloszlott.
Ruhájának tündöklése még a felkelő Nap aranyfényét is elhomályosítja–
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

Az első páda arra utal, hogy Csaitanja a legkönyörületesebb avatár, az isteni kegy megtestesülése: érdem nélkül, még a bűnösök is oltalmat lelnek nála.

apāraṁ kasyāpi praṇayi-jana-vṛndasya kutukī
rasa-stomaṁ hṛtvā madhuram upabhoktuṁ kam api yaḥ |
ruciṁ svām āvavre dyutim iha tadīyāṁ prakaṭayan
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||3||

Mohón kutatta az egyik gópí által érzett határtalan
ízek kavalkádját, s kóstolgatta az édes nektárt.
Saját színét elrejtve kedvese ragyogását öltötte fel –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

anārādhyaḥ prītyā ciram asura-bhāva-praṇayināṁ
prapannānāṁ daivīṁ prakṛtim adhidaivaṁ trijagati |
ajasraṁ yaḥ śrīmān jayati sahajānanda-madhuraḥ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||4||

A démoni létet kedvelők nem imádják,
ám e három világban ő az isteni természet oltalmában élő, meghódolt lelkek istensége.
Veleszületett öröme és édessége mindörökkön győzedelmeskedik –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

gatir yaḥ pauṇḍrāṇāṁ prakaṭita-navadvīpa-mahimā
bhavenālaṁkurvan bhuvana-mahitaṁ śrotriya-kulam |
punāty aṅgīkārād bhuvi paramahaṁsāśrama-padaṁ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||5||

A bengáliak menedéke Navadvípban tárta fel önnön dicsőségét.
Születésével a nagyra becsült védatudó bráhmanák közösségét ékesíti
és megszenteli a hattyútiszta szerzetesek rendjét –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

mukhenāgre pītvā madhuram iha nāmāmṛta-rasaṁ
dṛśor dvārā yas taṁ vamati ghana-bāṣpāmbu-miṣataḥ |
bhuvi premṇas tattvaṁ prakaṭayitum ullāsita-tanuḥ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||6||

Először ajkaival kortyolta a szent név nektárjának édességét,
majd könnyhullatást színlelve szemei kapuján árasztotta ki azt,
a rajongó istenszeretet igazságát nyilvánítva ki e világban.
Kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

tanūm āviṣkurvan nava-puraṭa-bhāsaṁ kaṭi-lasat-
karaṅkālaṅkāras taruṇa-gaja-rājāñcita-gatiḥ |
priyebhyo yaḥ śikṣāṁ diśati nija-nirmālya-rucibhiḥ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||7||

Feltárta aranyfényben tündöklő alakját: csípőjét
ivóedénye ékesíti, járása akár az ifjú királyi elefánté.
Társait a felajánlás maradékának megtisztelésével tanította –
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

„Csípőjét ivóedénye ékesíti”: az ivóedény a szerzetesek egyetlen vagyona.

smitālokaḥ śokaṁ harati jagatāṁ yasya parito
girāṁ tu prārambhaḥ kuśala-paṭalīṁ pallavayati |
padālambaḥ kaṁ vā praṇayati nahi prema-nivahaṁ
sa devaś caitanyākṛtir atitarāṁ naḥ kṛpayatu ||8||

Mosolya mindenki bánatát elűzi az univerzumban,
szavai nyomán az áldásosság fája is kihajt.
Lótuszlábait megragadva ne ébredne szívünkben rajongó istenszeretet?
kegyeljen minket ő, a Csaitanja alakját felöltő Úr!

śacīsūnoḥ kīrti-stavaka-nava-saurabhya-niviḍaṁ
pumān yaḥ prītātmā paṭhati kila padyāṣṭakam idam |
sa lakṣmīvān etaṁ nija-pada-saroje praṇayitāṁ
dadānaḥ kalyāṇīm anupadam abādhaṁ sukhayatu ||9||

Az örvendező szívű olvasót, ki e költeményt, Sacsí fia dicsőség-bokrétájának illat-felhőjét recitálja, az Úr lótuszlába iránti szeretettel ajándékozza meg, és elhárítja az akadályokat minden lépése elől!

A versek śikhariṇī (koronás) versmértékűek: υ – – – – – / υ υ υ υ υ – – υ υ υ –

Anydzsaná fiának magasztalása három napszakban

Āñjaneya-trikāla-vandanam

prātaḥ smarāmi hanumantam ananta-vīryaṁ
śrī rāmacandra-caraṇāmbuja-cancarīkam |
laṅkāpurī-dahana-nandita-deva-vṛndaṁ
sarvārtha-siddhisadanaṁ prathita-prabhāvam || 1 ||

Hajnalban Hanumánra emlékezem, a nagyerejű hősre,
a Srí Rámacsandra lótuszlábai körül döngicsélő méhecskére,
aki Lanká városának felégetésével megörvendeztette a félistenek seregeit,
aki minden tökéletesség tárháza, és kinek csodás erejét mindenki magasztalja.

madhyaṁ namāmi vṛjinārṇava-tāraṇaikā-
dhāraṁ śaraṇya-muditānupama-prabhāvam |
sītādhi-sindhu-pariśoṣaṇa-karma-dakṣaṁ
vandāru-kalpatarum avyayam āñjaneyam || 2 ||

Délben a gyötrelmektől zaklatottak megmentőjének, támogatójának hódolok,
az oltalmat keresőket megörvendeztető páratlan erejűnek,
ki oly rátermett Szítá fájdalma tengerének kiszárításában,
ki tisztelői számára olyan, akár egy kívánságteljesítő fa, a múlhatatlan Ánydzsanéjának.

śāyam bhajāmi śaraṇopasṛtākhilārti
puṅja-praṇāśanavidhau prathita-pratāpam |
akśāntakaṁ sakala-rākśasa-vaṁśa-dhūma-
ketuṁ pramodita-videha-sutaṁ dayālum || 3 ||

Alkonyatkor (Anydzsanéját) imádom, ki a hozzá oltalomért fordulók
minden fájdalmát elpusztítja. Ünnepelt hős ő
Aksa végzete, a ráksaszákra hulló tüzes meteor,
ki megörvendezteti Vidéha királyának leányát, s ki oly együttérző.

A versmérték: vasantatilakā (a tavasz ékessége)

Rúpa gószvámí: Srí Csaitanjástaka, 1.

śrī-caitanya-devasya prathamāṣṭakam
Az Úr Csaitanját magasztaló első vers

sadopāsyaḥ śrīmān dhṛta-manuja-kāyaiḥ praṇayitāṁ
vahadbhir gīrvāṇair giriśa-parameṣṭhi-prabhṛtibhiḥ |
sva-bhaktebhyaḥ śuddhāṁ nija-bhajana-mudrām upadiśan
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||1||

Mindörökké urunkat imádják az emberi testet öltött, szeretettel
csordultig telt, Siva és Brahmá vezette istenek.
Saját imádatának páratlan titkát tanítja híveinek –
vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
 

Az emberek fohászaikkal (gīr) a dévákhoz fordulnak, ám ők Maháprabhut imádják.

sureśānāṁ durgaṁ gatir atiśayenopaniṣadāṁ
munīnāṁ sarva-svaṁ praṇata-paṭalīnāṁ madhurimā |
viniryāsaḥ premṇo nikhila-paśu-pālāmbuja-dṛśāṁ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||2||

Ő a félistenek vezéreinek erővel elérhetetlen célja, az upanisadok
és a bölcsek mindene, az alázatos bhakták édessége,
a lótuszszemű fejőslánykák szeretetének esszenciája.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

svarūpaṁ bibhrāṇo jagad-atulam advaita-dayitaḥ
prapanna-śrīvāso janita-paramānanda-garimā
harir dīnoddhārī gajapati-kṛpotseka-taralaḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||3||

E világban egyedülálló formát öltött, meghallgatván Advaita kívánságát.
Ő Srívász oltalma, ki tiszteli Paramánanda Purí kiválóságát.
Ő Hari, az elesettek megmentője, ki Gadzsapati Pratáparudrára záporozza kegyét.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?
 

 Paramánanda Purí Mádhavéndra Purí tanítványa, kit ezért Csaitanja úgy becsült, mint mesterét. A Gaura-ganóddésa-dípiká szerint Paramánanda Purí a Krsna-lílában Uddhava volt.

rasoddāmā kāmārbuda-madhura-dhāmojjvala-tanur
yatīnām uttaṁsas taraṇi-kara-vidyoti-vasanaḥ
hiraṇyānāṁ lakṣmī-bharam abhibhavann āṅgika-rucā
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||4||

Lelki ízeket kóstoló pompás alakja milliónyi szerelemisten méz-hajléka.
A szerzetesek koronaékszere, kinek Napként tündöklő ruhája,
és testének ragyogása elhomályosítja még az arany fényét is.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

hare kṛṣṇety uccaiḥ sphurita-rasano nāma-gaṇanā-
kṛta-granthi-śreṇī-subhaga-kaṭi-sūtrojjvala-karaḥ
viśālākṣo dīrghārgala-yugala-khelāñcita-bhujaḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||5||
 
 „Haré Krsna” – táncol hangosan nyelvén, s a szent neveket
szépséges kezével övének csomóin számlálja.
Szemei nagyok, s hosszú karjait az égnek emeli –
vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

payorāśes tīre sphurad-upavanālī-kalanayā
muhur vṛndāraṇya-smaraṇa-janita-prema-vivaśaḥ
kvacit kṛṣṇāvṛtti-pracala-rasano bhakti-rasikaḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||6||

Mikor az óceán partján szeme elé táruló ligeteket megpillantotta,
Vrndávanra emlékezve ragadták el őt a szeretet hullámai.
Máskor Krsna neveit ismételve ízlelgette az odaadás érzéseit.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

rathārūḍhasyārād adhipadavi nīlācala-pater
adabhra-premormi-sphurita-naṭanollāsa-vivaśaḥ
sa-harṣaṁ gāyadbhiḥ parivṛta-tanur vaiṣṇava-janaiḥ
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||7||

A szekér-trónuson ülő Dzsagannáth, Nílácsala ura előtt
elöntötte a szeretet árja, és boldogságban úszva lejtette táncát,
örömmámorban éneklő bhaktái körében.
Vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

bhuvaṁ siñcann aśru-śrutibhir abhitaḥ sāndra-pulakaiḥ
parītāṅgo nīpa-stabaka-nava-kiñjalka-jayibhiḥ
ghana-sveda-stoma-stimita-tanur utkīrtana-sukhī
sa caitanyaḥ kiṁ me punar api dṛśor yāsyati padam ||8||

Könnyeinek árja a földet öntözte, borzongó testét pedig
mintha friss kadambavirág-szirmok borították volna.
A szankírtan öröme közepette verítékében fürdött –
vajon megpillanthatom-e még valaha Csaitanját?

adhīte gaurāṅga-smaraṇa-padavī-maṅgalataraṁ
kṛtī yo viśrambha-sphurad-amala-dhīr aṣṭakam idam
parānande sadyas tad-amala-padāmbhoja-yugale
parisphārā tasya sphuratu nitarāṁ prema-laharī ||9||

A bölcset, ki tiszta értelmében kibontakozó hittel e Gaurángára emlékező felettébb áldásos verset olvassa, töltsék el a rajongó szeretet hullámai, az úr tündöklő lótuszlábai iránt.

A versek śikhariṇī (koronás) versmértékűek: υ – – – – – / υ υ υ υ υ – – υ υ υ –

a szabadság szabályozó elvei

Kaptam egy mondatot.

Szabadon mozogni a karma világában és a szabadság szabályozó elveit követve élni a szabadsággal és nem visszaélni azzal – ez az emberi hivatás.

A szabadság eszményét sokféleképp értelmezik. Abszolút értelemben nyilván nem rendelkezünk teljes és korlátlan szabadsággal. Hiába szeretnék mondjuk felszállni a Kanári-szigetekre menő repülőre, hogy ott süttessem a hasam a napon, ennek megvannak a feltételei... s ha nem rendelkezem a szükséges feltételekkel, akkor nem áll a szabadságomban megtenni ezt. Más dolgokat azért nem tehetek meg, mert mások szabadságába ütközne.
Ám ha eltekintünk ezektől az extrém esetektől, vajon van-e önrendelkezésünk? Ebben az értelemben korlátozott szabad akarat, vagy teljes predesztináció? Erről nyitható vita... hosszasan... ezt most nem tenném meg.

A szabadság kincs. Isteni adomány... az ember ugyanis nem robotnak teremtetett... döntési szabadságot kapott Istentől, aminek ugyan van korlátja... de ezek a korlátok nem másból, mint a saját tetteiből fakadnak - ez a karma. Ezért az első lépés ennek az önrendelkezésnek a megélése... minden téren. Apró példa: a személyes életben is a kamaszkor az, amikor a szülői gondoskodásból tör ki a fiatal ember... hogy elnyerje az önrendelkezést... legalább annak illúzióját. De nem csak erről van szó... hanem felelős önrendelkezésről.

„Szabadon mozogni a karma világában” – a kijelentés önellentmondásnak tűnik. A karma világa a megkötések, a feltételek világa. Olyan korlátozott mozgástér, melynek korlátait magunk állítottuk magunknak – ám ezek a korlátok erősek. Megszülettünk oda ahova, olyan hatások értek bennünket amilyenek, a tehetségeink, gondolkodásunk vakfoltjai lehetőségek, és korlátok is egyben. Járjuk be e rendelkezésünkre álló mozgásteret, ismerjük fel, és éljünk jól a lehetőségeinkkel, legyenek ezek erőforrásaink. A korlátok ne rettentsenek, hanem olykor feszüljünk neki, és próbáljuk tágítani őket. Ne sodorjanak az események, hanem vegyük kézbe életünk irányítását. És a felelős önrendelkezéssel, a kivívott szabadsággal a legszebb amit az ember tehet, ha azt felajánlja másnak... ez szeretet.
A ki nem vívott szabadság átadása nem valós, pusztán szavakban megnyilvánuló jószándék.

A szabadságért tehát tenni kell – élni vele – ám valójában mégis lehetőség, isteni ajándék: visszaélünk vele, ha magunk, vagy mások ellen fordítjuk, illetve ha eltékozoljuk.

Ez külső szabadság, ami a körülményekhez való viszonyunkkal kapcsolatos. Az idézet második fele („a szabadság szabályozó elveit követve élni a szabadsággal és nem visszaélni azzal”) a belső szabadságról beszél. Az ember testbe zárt lélek. Olyan helyzet ez, mint a kalitkába zárt madáré: a kalitka jó, mert megóvja a veszélyektől, biztonságos világot teremt, ám megfosztja lakóját a függetlenségtől, a repülés szabadságától. A test ugyanígy jó: elkülönít Istentől és a többi lélekszikrától, teret ad, ahol megpróbálhatjuk megvalósítani önmagunkat - kapcsolatot egy olyan világgal, amelyet megpróbálhatunk uralni. Tudom, kedves olvasó, most felkapod a fejed: de ez a kísérlet eleve kudarcra ítélt!... igazad van, ám a lélek mégis ide, s erre vágyik... tehát akkor úgy véli, ez számára jó.
Másfelől a test bezár az érzékek, a késztetések kalitkájába. A belső szabadság a késztetéseken való felülemelkedés, mikor már nem a saját teste rángatja zsinóron a lelket. Miképpen érhető el ez a szabadság? Ez „a szabadság szabályozó elvei”.  A szófordulat Sríla Prabhupád leleménye, a Bhagavad-gítá fordításából. A Gítá 2.64. verse így szól:

rāga-dveṣa-viyuktais tu viṣayān indriyaiś caran |
ātma-vaśyair vidheyātmā prasādam adhigacchati ||64||

Ám aki ragaszkodástól és gyűlölettől mentes, fegyelmezett érzékekkel fordul az érzékek tárgyai felé, az az engedelmes lélek eléri az Úr kegyét, a szív békéjét.
(A prasādam kegyet, de nyugalmat is jelent.)

Sríla Prabhupád a vidheyātmā (engedelmes, kezes lélek) szóösszetételt fordítja a szabadság szabályozó elveinek gyakorlásaként. A vers a romlás útjának leírása után következik, annak ellenpontja: „Az érzéktárgyakon merengő emberben felébred a ragaszkodás az érzéktárgyak iránt, a ragaszkodásból vágy, a vágyból pedig düh születik. A düh következménye az elvakultság (teljes illúzió), az elvakultság emlékezetzavarhoz vezet, s így elvész az értelem is, s emiatt véglegessé válik a bukás. Ám aki ragaszkodástól és gyűlölettől mentes, fegyelmezett érzékekkel fordul az érzékek tárgyai felé, az az engedelmes lélek eléri az Úr kegyét, a szív békéjét.” (Bg. 2.62-64.)
A szabadság szabályozó elvei így voltaképpen arról szólnak, a karma világában élve az ember miként forduljon a külvilág, az érzéktárgyak felé. Rúpa gószvámí ugyanezt yukta-vairāgyának (helyes lemondás) nevezi, s így határozza meg: „Mikor független (ragaszkodástól mentes) személyek (a világi) tárgyakat a megfelelő módon, Krsna szolgálatában eltökélten használják, azt helyes lemondásnak (yukta-vairāgya) nevezik.” (Brsz. 1.2.255.)
Vegyük sorra a kritériumokat: a yukta-vairāgya szerint élő személy i.) mentes a világi ragaszkodástól, ii.) a világi dolgokat a megfelelő módon, mértékkel, azaz odaadása mértékéhez szabottan használja iii.) Isten szolgálatában, e szolgálatban eltökélten, ehhez ragaszkodva – a szabadság szabályozó elvei tehát ezt jelentik.

A szabadság témában elmélkedésre ajánlom még ezt a cikket: http://slokamala.blogspot.hu/2015/07/aditi.html

akiket Maháprabhu elutasított

Csaitanja Maháprabhu a legkegyesebb avatár, hiszen bőkezűen osztogatja a rajongó istenszeretet gyümölcseit. Mégis, olykor szigorúan bánik bhaktáival… megfeddi, így tanítja őket. Alább egy kis csokorra való ilyen történet olvasható. Bár a történetek sokfélék, egy közös elem mégis felfedezhető mindegyikben: a bhakták, mint megannyi védőügyvéd ott állnak, még vétkes társuk mellett is… s finoman, de állhatatosan, akár a legvégsőkig feszítve is a húrt ellenkeznek Maháprabhuval.

Cshóta Haridász – Csaitanja Maháprabhu bhaktája, aki mindig énekelt neki.
Bhagaván Ácsárja egy alkalommal meghívta Maháprabhut ebédelni. Cshóta Haridászt elküldte Mádhaví-dévíhez, egy idősebb asszonyhoz, hogy hozzon rizst a főzéshez. Maháprabhu mikor tudomást szerzett az esetről megtiltotta, hogy Haridász felkeresse őt. Haridász ekkor böjtölni kezdett. Szvarúp Dámódar és más bhakták így érdeklődtek Maháprabhutól: „Milyen súlyos sértést követett el Haridász? Miért nem engeded őt magadhoz?” Maháprabhu így felelt: „Képtelen vagyok elviselni egy olyan személy látványát, aki ugyan a lemondott rendben él, ugyanakkor meghitten beszélget egy nővel!” Másnap a bhakták újra felkeresték az Urat: „Haridász sértése nem súlyos, légy kegyes hozzá, többé nem követ el ilyen hibát!” – de Maháprabhu hajthatatlan volt. „Ha megint szóba hozzátok Haridászt, elmegyek innen!”– válaszolta. A bhakták másnap Paramánanda Purí közbenjárását kérték, de ő sem járt sikerrel. Ekkor a bhakták Cshóta Haridászhoz mentek: „Srí Csaitanja Maháprabhu rendületlenül kitart dühös hangulata mellett, de ne feledd, ő a független Istenség Személyisége. Idővel dühe csillapodik majd, akkor bizonyosan kimutatja kegyét feléd is!” – s rávette Haridászt hogy fürödjön, s egyen. Azután Haridász csak messziről figyelte az Urat, mikor a templomba ment. Egy év elmúltával – anélkül, hogy bárkinek is szólt volna – Prajágba ment, s Trivénínél megvált az életétől. Ekkor megkapta az Úr kegyét, s egy gandharvához hasonló testben éjszakánként Maháprabhunak énekelt.

Kálá Krsnadász – tekintélyes bráhmana család sarja. Ő kísérte Csaitanja Maháprabhut dél-indiai zarándokútján. Egy alkalommal Mallára-dés mellett bhattahárík befolyása alá került, akik egy asszony segítségével édesgették magukhoz. Maháprabhu a hajánál fogva visszahozta, de Puríba visszatérve kijelentette, nem kívánja többé társaságát. „Mehet, ahová akar – nem vagyok többé felelős érte” – szólt. A bhakták azonban felkarolták, s őt küldték Navadvípba Maháprabhu visszatérésének hírével.

Mukunda Datta – Csaitanja Maháprabhu osztálytársa és barátja, jeles énekes. Gyakran járt olyan helyekre, ahol bhakti ellen voltak, Maháprabhu ezért eltiltotta magától. Mukunda nagy bánatában a bhaktákon keresztül tudakozódott, vajon egy nap találkozhat-e majd az Úrral. Maháprabhu ezt üzente: „Mukunda sok millió év múlva kap csak engedélyt arra, hogy láthasson.” Amikor a bhakták ezt Mukundának elmondták, az örömében táncra perdült, s ezt hallván Maháprabhu azonnal visszafogadta.

Kamalákánta Visvásza – Advaita Ácsárja szolgája. Advaita minden kiadásáról tudott, s egyszer levelet küldött Pratáparudra Mahárádzsnak. A levélben leírta, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Személyisége, ugyanakkor megemlítette, hogy az Ácsárja 300 rúpiás adósságba keveredett, s ezt ő ki szeretné egyenlíteni. A levél Maháprabhu kezébe került, aki így szólt: „Kamalákánta helyesen megállapította, hogy Advaita Ácsárja az Istenség Legfelsőbb Személyisége (ísvara), ugyanakkor nincstelen koldusnak nevezte. Megbüntetem, hogy okulhasson!” – s megparancsolta Góvindának, hogy többé ne engedje Kamalákántát a színe elé.
Kamalákánta, hallván a büntetésről, nagyon elkeseredett, Advaita Ácsárja azonban így vigasztalta: „Nagyon szerencsés vagy, hisz maga a Legfelsőbb Úr szabta ki büntetésed!” Maháprabhuhoz pedig így szólt: „Képtelen vagyok felfogni transzcendentális kedvteléseid! Ilyen nagy kegyet gyakorolsz Kamálákántával! Hozzám sose voltál ilyen könyörületes. Milyen sértést követtem el lótuszlábad ellen?” E szavakat hallva Csaitanja Maháprabhu nagyot nevetett, s elégedetten hívatta Kamalákántát.

Gópínáth Pattanájaka – Rámánanda Ráj öccse, a király adószedője. Egy alkalommal nagy összegű hiányt állapítottak meg – a hiány tényleges okáról nem szól a történet. Gópínáth felajánlotta a király fiának – aki a vizsgálatot vezette –, hogy apránként megtéríti a kárt, elsőként értékes lovait ajánlotta fel. A király fia azonban túl alacsony áron akarta beszámítani a lovakat, emiatt vita kerekedett köztük, s Gópínáth megsértette a trónörököst… aki válaszul nyomban a vesztőhelyre vitette Gópínáthot. A bhakták szaladtak a hírrel Maháprabhuhoz: meghódolt szolgádat, Gópínáthot ki akarják végezni sikkasztás miatt! Én csak egy szerzetes vagyok, egyszerű koldus, nem tehetek semmit – utasította el Maháprabhu a hozzá fordulókat.
Ekkor a bhakták egyike, Haricsandan Pátra, a király egy hivatalnoka ment el magához a királyhoz, és mondta el neki, mi történt. A király azonnal intézkedett: Gópínáthot szabadon engedték, s méltányos határidőt szabtak az adósság visszafizetésére.
Később Maháprabhu Kási Misrával beszélt: felzaklatnak a világi dolgaitok, elköltözöm hát, hogy békére leljek. Kási Misra megbékítette Maháprabhut: nem Gópínáth, hanem barátai küldték a hírnököket, Gópínáth meghódol lélek, aki megbékélt a sorsával. Később Kási Misra beszélt a királlyal is, aki elengedte Gópínáth tartozását.

a nemes ember

A mester mondotta: „Tanulni és nem gondolkodni: hiábavaló fáradság; gondolkodni és nem tanulni pedig: veszedelmes.”

A mester mondotta: „A nemes ember nem használati tárgy.”

Ce-kung megkérdezte, ki a nemes ember, és a mester mondotta: „A nemes cselekszik, mielőtt beszél, és azután tetteinek megfelelően tanít.”

A mester mondotta: „A nemes egyetemes és nem részrehajló; a kis ember részlehajló és nem egyetemes.”

A mester mondotta: „A nemes ember az igazságossághoz ért jól, a kis ember pedig a haszonleséshez.”

A mester mondotta: „A nemes ember lassú akar lenni a szavaiban, de fürge a tetteiben.”

A mester mondotta: „A nemes ember három dolgot tisztel. Tiszteli az égi elrendelést, tiszteli a nagy embereket és tiszteli a szent emberek szavait. A közönséges ember nem ismeri az égi elrendelést, tehát nem is tiszteli, tiszteletlen a nagy emberekkel szemben, és gúnyt űz a szentek szavaiból.”

(Kung-ce mondásaiból)